Adminisztrációs munka (tűsarkút bíró hölgyek előnyben)

Mióta biztosan tudom, hogy oviba mehetnek a kicsik is, folyamatosan böngészem az álláshirdetéseket. Bár állást találni manapság nehezebb, mint véletlenül elejtett húszezrest a nyolcadik kerületben, azért néha mosolyra fakasztó dolgok is történnek.

Mivel már az összes nagy és neves állásportált végigkutattam, gondoltam nem bízom a véletlenre és segítségül hívtam Gugli barátomat. Bepötyögvén álláskeresési óhajomat, számtalan általam ismeretlen hirdetési oldallal lepett meg. Nem voltam rest, nyakamba vettem az elém hányt nyolcvanezer oldalt és szép komótosan elkezdtem megnyitogatni a webhelyeket.

Persze mondanom sem kell, hogy a KMD (gyengébbek kedvéért: Keresd Magad Degeszre) mindenhol ott van, akármilyen állást is keres az ember. Talán még a hentes és mészárosnál is felhozza a rendszer… hátha. A három betű mögött a munka megszégyenítése áll, vagyis: gazdagodj gyorsan, lehetőleg mások pénzén és ha nem muszáj, dolgoznod se kelljen hozzá. Hányok az ilyesmitől.

Némi fuldoklásos röhögés jött rám, midőn egy vállalkozó keresett „nagyon nyitott, fiatal, kedves, rugalmas, mosolygós hölgyet” titkárnői feladatok ellátására. Kissé gyanússá tette a dolgot, hogy az elvárásoknál sem a titkári ismeretek, sem a számítógépes ismeretek, de még némi nyelvhez való konyítás sem szerepelt, csupán még egyszer annyi, hogy „legyen mindenre nyitott”. Kíváncsi lennék én arra a diktálásra…

Ám ami kiverte nálam az áramot, az a következő volt:

ADMINISZTRÁCIÓ címszó alatt számomra némi meglepetést okozva egy olyan fotó ugrott elém (18 éven aluliak itt most fogják be a szemüket pár sor erejéig!), ahol egy ruháitól megszabadult hölgyemény egyetlen pár tűsarkú cipedliben, igen kecses dérdeplő pozícióban, sejtelmes félmosollyal, hívogatóan kacsingatott rám. A hirdetés szövege valami ilyesmi volt: Adminisztrációs munka csinos, fiatal lányoknak.

Hát… picit megbolygatta a fantáziámat a fotó. Na nem úgy J Az én fejemben vihogva olyan gondolatok kergették egymást, minthogy: a képen térdelő hölgyemény a pózból ítélve bizonyára nem éppen gépíráshoz készülődik, mert hisz a két tenyerével éppen alátámasztja önnön felsőtestét és aki picinkét is konyít a gépíráshoz, az tudja jól, hogy ahhoz biza nélkülözhetetlen 9, azaz kilenc darab ujjacska, jobb esetben a kezekéi.

Ebből kifolyólag a gyorsírást is kizárhatjuk, mert bár ahhoz nem szükségeltetik ugyan két kéz, elég egy is, ha elég gyors, ám hölgyeményünk egyetlen szabad kacsóval sem rendelkezik, max. szabad orral-szájjal...

Ruhátlanságán már fel sem borzolódtak az én idegszálaim, jóhiszeműen arra gondoltam, a munkahely nyilván valami nagyon forró helyen lehet (sivatagban, gőzfürdőben pl.), esetleg csak arra enged következtetni, hogy cégüknél nem a RUHAT eszi az embert.

Azért gondolatban még végigfuttattam, vajon egy adminisztrációt végző hölgy milyen feladatot láthat el négykézlábon. Rá is akadtam a hihető verzióra: A főnöke nyilván kávét kért, szépségünk szervírozta is iziben, csakhogy a fránya borulós topánok sarkai orvul kificamodtak őalóla, így magára sikeredett prezentálni a frissítőt. Ergo minél gyorsabban meg kellett szabadulnia a galambszürke kiskosztümtől, melyre a lávánál is forróbb fekete ömlött! Majd utolsó mozzanatként a földön elterülő kávéfolt eltávolítása-sikálása közben sikeredett róla a fent említett sokakat megtévesztő fotó!

Ugye, hogy néha több van egy álláshirdetés mögött, mint azt elsőre gondoljuk J

Telefonos kisasszony, avagy NEMVESZÜNKSEMMIT!

Hogy félreértés ne essék, előre leszögezném: leborulok azok előtt a telefonos kisasszonyok és urak előtt, akik munkájukból kifolyólag dobnak félre mindennemű gátlást és jóérzést és tolakodnak be szürke hétköznapjainkba, eladásra kínálván őáltaluk az éppen aktuális terméket vagy szolgáltatást.

Mondom, ezen emberek nagyok a szememben, már csak abból az apropóból is, hogy jómagam egyszerűen zsigerből képtelen lennék arra a melóra, amit ők nap, mint nap csinálnak.

Joggal fintorog most sok ember, hisz a mostani nehéz gazdasági bla-bla-bla… nem lehetünk válogatósok! Főleg éppen én, három poronttyal a nyakamon, mikor PONT állást böngészek reggeltől-estélig. Én húzom a számat egy telefonos állásra??

Hát, ha csak a legutóbbi ezzel kapcsolatos élményemet írom le, talán körvonalazódik, hogy miért ódzkodok annyira.

Szerda délelőtt csörög a telefon. Hallózok. Egy ideig semmi, már a nagy éterzajon kívül. Kezdtem úgy érezni magam, mint Jodie Foster a Kapcsolat című filmben, ám mivel eléggé abszurdnak gondoltam, hogy épp engem zargassanak az UFO-k, már letenni készültem a kagylót, mikor is egy kissé ízes, de viszonylag bársonyos, vörös női hang üdvözölt végre és kérte, hallgassam meg az ő mondókáját, ha van némi kis időm.

Széjjelnéztem az éppen ásítóan kongó, gyerekmentesen kriptacsendes otthonomban (csimoták oviban!) és a lelkiismeretemmel csatát vívva, mint akinek a fogát húzzák közöltem nyögve, hogy tessék elregélni azt a dolgot. Nagyjából borítékolni tudtam a kimenetelt: zoknit-gatyát telefonon úgysem veszek. Wellneselni ippen kedvem még csak-csak lenne, ám erre történő beruházásokat csak későbbre tervezünk. Egészség terepen meg szinte kicsattanunk.

Utóbbi találgatásom nyert. A hölgy a helyi Egészség Házból invitált egy naggggyon kedvező árú tartásjavító talpbetét megvételére. Hogy meggyőzőbb legyen, azonnal előrántotta az első aduját: „Szokott önnek fájni a talpa vagy a lábszára?”. Közöltem, hogy nem igazán. Némi töprengés után: „De a dereka vagy a háta biztosan szokott néha fájdogálni!”.” Nem jellemző.”, mondottam, mire a vonal túlvégén olyan döbbent csend lett, hogy harapni lehetett a feszültséget. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a hölgyet ilyen esetekre nem okították ki, hisz a lába vagy a háta MINDENKINEK! szokott néha fájni. Hogy kimentsem fuldokló helyzetéből és kibillentsem a beszélgetést ebből az árokból, még hozzátettem: „Biztosan nagyon szerencsés vagyok.”. „Hát valóban nagyon szerencsés!” – krákogta elismerően, majd némi papírzörgés után éreztem, hogy újra önmagára talál. El is sütötte a második adut: „Ám, mint mondtam, én a megelőzést helyezem előtérbe”. Ahha! Gondoltam magamban. Okos! Szóval ami eddig nem fájt, az ne is fájjon! Esélye se legyen! Brutál!

Persze megoszthattam volna vele némi morzsát az éppen megélt magánéletemből: három kölök oviban, én meg éppen azt tervezgetem, hogyan s mint fogok újra formába lendülni a sport által. Így nálam a megelőzés a hát és lábfájás terén a mozgás lesz, nem éppen egy talpbetét. Ezt megalapozván már előszedtem egy DVD-t tele tornával, hastánccal és miegymással. Leporoltam és a lejátszó közelébe helyeztem. Kinéztem a neten, hogy hová fogok Fitness bérletet váltani, illetve már hordom a futócipőmet, igaz, csak a kocsiig meg vissza.

Ám úgy gondoltam, kevéssé ismerjük egymást annyira, hogy ilyen részletekbe menően avassam be életem nagy elhatározásaiba, ezért próbáltam a lehető legudvariasabb hangomon, mosolyogva (hisz minden titkárnő megtanulta egyszer az oskolában, hogy ha mosolyogsz a telefonban, azt „hallják” a kagyló másik végén is) igyekeztem a hölgy tudtára hozni, hogy NEM szándékozom talpbetétet vásárolni az elkövetkezendő 140 évben.

A hangja kissé ellenségessé vált, mikor szavamba vágva darálta, hogy de hát a megelőzés fontossága… Azt hiszem, itt gurult el a gyógyszerem. Alapvetően nagyon-nagyon türelmes ember vagyok (khm), de amikor intelligens módon kívánok egy számomra nem kívánatos csevegést lezárni és a másik fél ezt a szándékomat a porba tiporva csak mondja, csak mondja a magáét, mintha arra számítana, hogy akkor beadom a derekamat… Hát nem.

Nyomatékosan köszöntem meg a kimerítő tájékoztatást, majd udvariasan kértem, hogy ne raboljuk tovább egymás idejét és további szép napot kívántam.

Remélem, én voltam aznap a legnehezebb ügyfele és utánam legalább 500 talpbetétet sikerült rásóznia a rászorulókra.

Ugyanaznap este – hab a tortán -, megest csengett a telefon. A vonal végén egy idősebb őszes hangú hölgyemény, aki azonnal a tárgyra térvén azt tudakolta, hogy van-e a családban olyan, akinek szokott fájni eze-aza. Rögtön leszögeztem, hogy köszönjük, de talpbetétet nem veszünk. A hölgy zavarodottan kérdezett vissza, hogy mit nem óhajtok venni? Türelmetlenül hadartam, hogy már kerestek onnan a mai nap folyamán és hogy nem gondoltam meg magam és nem vagyok hajlandó csakazértsemdafkejusztse talpbetétet venni! A nőci gurgulázva kacarászott egy sort, majd kissé kikérő hangnemben közölte, hogy nekik nincs semmiféle közük a talpbetétekhez. Ők FÁJDALOMCSILLAPÍTÓT árulnak…

Átfutott az agyamon, hogy a következő telefonáló, aki nyugtatót árul, attól rendelek egy kartonnal…

Játszótéri lakodalmas

A hétvégék is tudnak unalomba fulladni, amit a kölkök természetesen kamatostul fizetnek vissza: estére mind kezelhetetlenek, ütik-vágják egymást és/vagy magukat, ön- és közveszélyessé tud válni ilyenkor a Kovács hajlék.

Eme elmeháborodott állapotokat elkerülendő, ha nincs egyéb program, hát inkább irány a játszótér. Dühöngjön az a gyerek másutt, de ne otthon :D

Itt Gyálon is akad néhány jó kis játszó, ahol nyugodt szívvel lehet szabadjára engedni a fékevesztett társaságot. Lehet nyargalni, hintázni, csúszdázni, mászókázni és még rúdon csúszni is.

Mit ad az a jó ég: alig töltöttünk el egy fél órát a fenti nevezetes helyen, fura csapat jelent meg a kapuban. Nem volt nehéz felfigyelni rájuk, hisz ha látni nem is, hallani már jó messziről lehetett ahogy közeledtek . Gyereknek nem nevezhetném őket jó szívvel, hisz a legfiatalabb is volt közülük legalább 12-14 éves. Bár hogy őszinte legyek, a nem idén lebarnult egyedek korát sosem tudnám pontosan meghatározni, hisz a kis Márió, ha épphogy elmúlt 5 éves, már serken a bajszocskája, s ily módon saccolnám úgy 30 és a halál közé. A kis Mercedesz meg, ha betöltötte a 6-ot és elsajátította a fajtájára oly igen jellemző csúnya nézést, csettingetni is tud ügyes kis ujjaival és a kontra is megyen, akkor kinézem vagy 40-nek, biztos is.

Egyszóval megszállták a csendes és rendes játszóteret. Nem számoltam, hányan lehettek, de legalább 10 fiatal. Vegyes volt a felhozatal, több fenekét verdeső hajfonatos „kislány” is volt köztük, tulipiros masnival a copfok végén, csiricsáré, bokát verdeső jujjszínű rakottszoknyákban, papucsban. A fiúk fehér ingben, fekete nadrágban, mintha minden nap ünnep lenne náluk…

Négyen összepréselődve lecsüccsentek egy padra és bőszen szotyoládé rágásba-köpdösésbe fogtak. A másik részük a két hintát szállta meg, úgy lobogtak azok a hosszú szoknyák a vad hintázásban, hogy szélvihart kavartak körülöttünk. A maradékuk (voltak még bőven) a több személyes rugós libikókára telepedtek. Ültek a két végén, középen pedig két sukár fiatalember ropta a táncot a fekete cipedlijükben. Volt is mire, hisz valahonnan – a jó ég tudja, miből -, megállás nélkül szólt a cigányzene, úgy lakodalmas módra. Mivel zenét lejátszó eszközt nem bírtam felfedezni a környékükön, így arra következtettem, hogy magukból a furcsa embercsodákból jöhet a fülbemászó melódia, esetleg a bőrük alól szivárog…

Megjelenésüket jó hangos és trágár beszéddel tették még kacifántosabbá és még elviselhetetlenebbé számunkra. Természetesen mondanom sem kell, hogy csimotáim kistányér szemekkel bámulták eme ritka jelenségeket. Bence száját néha összecsuktam és jelentőségteljesen pillantottam rá – nem mintha ettől csukva tartotta volna. Csak bízni tudtam benne, hogy gyerekeim egyetlen szavukat sem csípik el és tanulják meg sebtiben.

Apával sokatmondóan néztünk egymásra, majd megindultunk Enci után, aki valahogy a sűrüjükbe keveredve kicsit elveszettnek tűnt a nagy hangos kavalkádban. Kimenekítettük.

Még egy utolsó kísérletet tettünk arra, hogy figyelmen kívül hagyva a játszóteret elözönlő, oda nem illő, de magukat ordenáré módon nem zavartató egyedeket semmibe véve tovább játszunk, ám szemfüles lévén felfedeztem a következő csapatot, akik terünk felé közeledtek, szintén papagáj színeket meghazudtoló pörgős szoknyákban, makkos cipőkben, szotyi héjakat prüszkölve maguk köré.

Menteni óhajtván a helyzetet, ám feltűnést nem akarván kelteni a : „Ki szeretne cukrászdába menni?” – kérdést tettem fel csemetéimnek.

Szerencsére nem kellett őket a cuki felé elvonszolnunk, még be sem fejeztem a mondatot, már egymást taposva igyekeztek a kijárat felé J Ám kifelé jövet Bogi még visszanézett fejcsóválva az önfeledten dorbézoló csürhére, majd félhangosan megkérdezte tőlem: „Ezek a cigány lányok és fiúk nem tudnak viselkedni?”.

Az jutott eszembe, mikor Gyálra költöztünk. Bogi alig múlt 2 éves, mikor egyik bevásárlásunk alkalmával egy kisboltból kilépve azt látta, hogy egy dakota legényke kibontja a bolt előtt elhaladtában a csokoládéját, majd állati kecsesen ejti a csomagoló papírt a járdára. Bogi fejcsóválva nézett fel a nála kb. fél méterrel magasabb egyedre, majd megállt előtte és elmagyarázta, hogy annak a papírnak nem a földön van a helye, hanem a kukában… Hirtelen nagyon büszke lettem rá, de meg is ijedtem, hogy Ronaldó előkap egy bicskát és megtanítja a lányomat vagy éppen engem, hogy ne szóljunk a mások dolgába… Arra már nem is akarok rávilágítani, hogy esetleg nem a lányomnak kellett volna akkor őt erről felhomályosítania, hanem a jó édes felmenőinek.

Misha a nagy vadász

Büdös dög macskám egyik vasárnap este egy döglött madárral a fogai között állított be a cicaajtón. Azóta sem tudok röhögni az eseten… Először csak azt láttam, hogy valami nagy, fekete dolog lóg a szájából. Nem tudtam mi az, de sejtettem, hogy jóra nem számíthatok, ezért villám gyorsan tettem le Encit az ölemből és rongyoltam a macsek felé vonyítva, hogy: „Viddkividdkividdkiinnen!!!!”.

Cicám alkalmi süketnek tettette magát és kecsesen a padlóra ejtette a holtat. Marha büszkén csüccsent le mögéje és nagyot szusszanva nézett rám (mint aki kemény meló után aztán most már elvárná, de igazán az elismerést). Először gyíkok, sáskák, lepkék, most ez a szegény exmadár! Mi jöhet még? Nem! Nem is akarom tudni…

Apa nem volt itthon (egész napos foci...).

Nekem kellett kivinnem a tetemet.

Ráadásul oszlófélben volt már, tele hangyákkal és ki tudja még miféle rovarokkal –bár hogy őszinte legyek, erre a legkevésbé sem akarok rájönni... nagyon brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr…

Mire a lapátra leltem, a hangyák is oszolni kezdtek...

Dögöt egy szál pizsiben, ordító szélben és esőben vihettem a kukáig. Utána szedtem a hangyákat... jó, hogy boksz-kesztyű nem volt hozzá, bár anélkül is igen borzolt volt az idegállapotom.

Nem tudtam, hogy sírjak, kínomban röhögjek, üvöltsek vagy öklendezzek-e hirtelenjében. Misha persze tök ártatlanul pillogott rám serény tevékenységem közepette. Közben jó párszor idegrángás szerűen rázogatni kezdte hol a lábát, hol a fejét, hol a farkát, kétséget sem hagyva afelől, hogy a madárlakó hangyaboly bizony a bundáját is elég lakályosnak találja… Nem dicsértem meg, kicsit sem. Ellenben fogaim között oly szitkokat szórtam rá, hogy csoda, hogy szégyenében nem ment világgá…

Ezen közben három csimotám ezerrel szurkolt, pfújolt és borzadt, lehetőleg túllicitálva az előtte szólót és ha lehet, anya idegeit még inkább tupírozva.

Mikor szegény madár már a kukában pihent, és a hangyák sem szaladtak sokezerfelé, mert őket is likvidáltam, remegő térdekkel omoltam a kanapé ölelő karjaiba szusszanni egyet. Erre nyílt a bejárati ajtó és a mosolygós apa lépett be rajta: „Megnyertük a tornát!”- felkiáltással.

Nem bántam volna, ha Misha vár még vagy 10 percet azzal a madár dologgal és újdonsült bajnokunkat tornáztatja meg a tetem elszállításával…

Ám cicám úgy gondolta, az idegrendszerem ellen még sokkal több bevetést indít és ez volt csak a bemelegítés.

Egyik szép, napsütötte szombaton – gyerekek a nagymamánál -, teszek-veszek a lakásban, ruhásszekrényeket rendezgetek, teregetek, szóval jövök-megyek. A gyerekszoba padlóját egy aranyos kis mintás szőnyeg fedi, autóutakkal, házakkal. Dudorászva hajoltam le egy kb. 5 cm-es kis valamiért, amiről első ránézésre azt hittem, hogy valami kis mütyür plüss játék lehet. Fogaim között morogtam is, hogy nesze neked rendrakás, csak gyertek haza, adok én nektek… Majd a padló felé közelítvén megtorpant a kezem egy pillanatra. A játék nem volt ismerős, viszont erőteljesen egy egércsemetére hajazott. Jobban megnézve nem csak hasonlított, hanem az is volt. Elborzadva léptem egy jókorát magam mögé és ezzel a lendülettel ellentmondást nem tűrő hangon csak annyit mondtam: „Apa! Gyere!”. A hangsúlyom kifejező lehetett, mert némi morgás után a feltápászkodás neszeit véltem hallani a nappali felől.

Drága életem, miután látta, mitől vált a színem előbb kísértetiesen hófehérré, majd hamuszürkévé, vigyorogva közölte, milyen okos macskánk van, egy igazi kis vadász. És hogy örüljek, hogy az immár a kezében lóbált egyed nem rohangászik a lakásban a lábunk alatt. Nem volt őszinte a mosolyom...

Ám Misha még ezzel sem érte be. Egyik hétköznap reggel, mikor a családfő épp munkába indult, a kocsival való kiállás után a nagykaput zárván még szemtanúja lehetett, ahogyan drága kiscicám heveny kommandózás, lapulás, bekerítés és fenékrisza után ráveti magát egy vadgalambra, majd némi huza-vonát követően elsprintel az immár békésen fogai közt csüngő szürkeséggel a macskaajtó irányába. Ezek után már csak a visításomat hallotta J

Életem értelme legnagyobb megkönnyebbülésemre a macsek után vetette magát, bár nem a cicaajtón keresztül… Miután szerencsétlen madarat kiszabadította a fogai közül (nem volt könnyű) és konstatáltuk, hogy szegény tollas már úton az örök kapirgáló-mezők felé, kissé megdorgáltam a madárvadászt. Bár elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül, mert macskám pofája egy merő szürke toll volt és azoktól igyekezett épp megszabadulni, de még maga sem döntötte el, milyen formában, néhányat lenyelt, párat kiprüszkölt. Rettentő viccesen nézett ki.

Nem tudom, minek örülnék jobban, ha Misha kevésbé lenne vadász cica, vagy ha nem akarna ennyire eldicsekedni az elejtett vadakkal. Mindenesetre mostanában, ha meghallom a cicaajtó csapódását, némi borzongás után félve lesem kismacskám száját, hozott-e újabb áldozatot vagy sem. Állandó stresszben tart. A szeme sem áll jól J

Irány az ovi!

Szó ami szó, nem egyszerű dolog az oviba való beszoktatás. Higgyen mindenki amit akar, az ember belül több ízben belehal a dologba. Főleg, ha olyan gyerekei vannak, mint az enyémek…

Hétfő. Első oviban töltött nap az ikreknek. Semmi gáz, anya ott lesz, pár óra az egész. Akár fél lábon is. Ugyan mi bajunk lehet????

10 óra, megérkezünk. A csoport épp az öltözőben tevékenykedik, bőszen húzzák-nyúzzák magukra az utcai cipőt és a kapucnis felsők is felrángatásra kerülnek. Enikőt egy kislány a kegyeibe fogadja és a zsongás-bongás közepette megsimogatja az arcát, majd fülig érő vigyorral azonnal kézen is fogja a sorakozónál. Enci kis tétovázással a tekintetében viszonozza a fülig-vigyort, majd büszkén hátranéz rám. Bence eközben igyekszik a nadrágom oldalával eggyé válni és még szorosabban markolja a kezem.

A dadus néni mosolyogva kérdi Bencétől, hogy mi a neve. A fiam szemlesütve morog valamit. Jól hallhatóan NEM a nevét…

Miután minden jobb lábas cipit lehámoztak a balról és az őt megillető jobbikra került, elindulunk az udvarra. Kis terepszemle és navigáció, határok kijelölése: meddig szabad, melyik játékra szabad stb.

Némi tétovázás után a lehető legtávolabbi csúszda nyer. Némi csúszás-mászás után Enci homokozni kezd. Bence egy színes traktor gumin csücsül. Óvó néni kedvesen magához öleli és kérdi: „Jó itt neked az óvodában, Bence?”. Mire a fiam: „Hagyjál békén!”. Ha valaki azt hinné, rosszul hallottuk, megnyugtatom, hogy elismételte még vagy négyszer-ötször, hogy ne legyenek kétségeink… Kezdtem megalapozottnak érezni a hangulatot…

Egy szintén első napos kislány, Zoé rángatja meg a ruhámat és kérdi nagy, kerek szemekkel – ki tudja, miért éppen tőlem? – „Néni! Néni! Nem tetszik tudni, hol van a Márti néni?”. Márti, Márti… agyalok. Sem az óvónők, sem a dadus nénink nem Márti. Vállat vonok, majd elirányítom az óvó nénihez, hátha ő tud rajta segíteni.

Bár itthon szinte kizárt, hogy együtt játszanak, mikor lett volna bőven más gyereke, persze, hogy egymást találták meg a fogócskára. És naná, hogy átfutkostak a „tiltott” övezetbe, vagyis a másik csoport udvarrészére is. A másik óvó nénink kedvesen megfogta Bence kezét és megkérte, hogy menjen vissza a Csibe csoport részére. A fiam ellentmondást nem tűrően csak annyit felelt felemelt mutatóujja mögül: „Cst!”. Óvó nénink szerintem gondolatban dobott egy pár hátast, elszámolt 4539-ig, de azért nekifutott még egyszer. A válasz sem maradhatott el: „Cst!”. Na, itt már nagyon szerettem volna, ha nyomban megnyílik alattam a föld… Pazarul zajlott a bemutatkozásunk J

Zoé megint megtalált, immár anyukája is csatlakozott hozzánk, aki idáig csendesen a háttérből figyelte lánya ténykedését. „Márti néni nincs itt?”- kérdi Zoé. Biztosítottam afelől, hogy nálam nincs, nem is volt, nem is lesz és nem is ismerek Márti nénit. Anyukája is állította, még az ismerőseik között sem akad egyetlen árva Márti néni sem. Egyre inkább nem értettük…

Azért Enikő is alkotott, míg egy pillanatra Bencét kereste a tekintetem, ő majom ügyességgel mászott  kb. 2,5 méter magasra, a hinták tartóoszlopára és célozta be a felső lécet. Az utolsó pillanatban szóltam rá a lehető legerélyesebb hangomon, hogy most azonnal másszon lefelé és soha-soha-soha többet ne csináljon hasonlót, mert ez nem mászóka és nagyon veszélyes. Egy állatira nem meggyőző „Ühüm.” volt minderre a felelet…

Zoé futtában: „Márti néni?”… Tanácstalanul tártam szét a karom…

Bence szomjas lett. Kérdi: hoztunk-e magunkkal szörpöt? Azt feleltem, hogy kérünk a csoportszobában a dadus nénitől vizet. Bementünk, a dadus lelkesen és kedvesen két műanyag poharat nyomott a gyerekek kezébe. Enci odament a csaphoz és vizet engedett bele, majd mohón kortyolni kezdte. Bence meg egyre hisztisebben azt ismételgette, hogy neki szörp kell, vizet nem iszik. A tévedések elkerülése végett itt már nagyon is tudtam a dolgomat: „Akkor kibírod hazáig. Aki igazán szomjas, annak a víz is jó.”. Mivel eltökélt voltam, a hiszti abbamaradt. De a fiam sem engedett ám a 21-ből, inkább nem ivott…

A csoportszobában is eltölthettek pár percet, hogy ismerkedjenek az ottani játékokkal. Mivel az első napra ennyi járt és indulnunk kellett haza (legnagyobb megkönnyebbülésemre!), igyekeztem kiinvitálni a kölkeimet. Nem ment könnyen. A játékba belefeledkezve maradtak volna még. Mikor nem múló noszogatásomra Bencém rákezdett a magas C-ben történő anyázásra, más fegyverem nem lévén elhúztam orruk előtt a mézesmadzagot: aki szépen, csendben jön velem most a kocsiig, az kap 3db gumicukrot. Mire kimondtam, kaszát-kapát eldobálva álltak az ajtóban rám várva J

Soha ekkora megkönnyebbülés nem volt részemről kinyitni az óvoda kapuját… Holnap újult erővel, ugyanitt…

TV szennyvíz-csatornák

 

Az utóbbi pár hónapban radikálisan korlátozódott a tv-néző hajlamom.

Egy ideje látom, hogy a csatornák versenyt űznek abból

·         melyikük nézhetetlenebb,

·         melyik ad le egy műsoron belül több reklámot, bár úgy is fogalmazhatnék, ki szakítja meg a reklámok szórását kevesebbszer ADÁSSAL (kivéve talán a közszolgálati tv-ket, bár pl. a Forma 1-es közvetítéseket lehúzhatják a WC-n, ha engem kérdeztek…),

·         melyik csatorna ontja bővebben a szennyet magából,

·         hol lehet több orvos-beteg esetet látni, bogár a fülben élő adásban és ehhez hasonló szaftos borzongások, valamint, nehogy már lemaradjál, ugyanezen műsor reklámozása minden reklám után :P

·         sport csatornák tele pankrációval (ha valaki tudja, mesélje el nekem, hogy abban miajóbüdösanyja a jó???)

·         melyik híradó borzasztóbb és botrányosabb a másiknál (a 7. emeletről lezuhanó gyermekről szóló tudósításunkat azonnal láthatják a tőzsdehírek után… broáf!!!).

·         hol lehet több telefonos jóslás-gyógyítás-rontáslevétellel költeni a pénzünket. Bár őszintén: szerintem a tv-nézést is IQ-hoz kéne kötni, aki betelefonál ilyen műsorokba, attól megvonnám, tutira.

·         és akkor a telefonos játékokról még nem is beszéltünk, de hogy őszinte legyek, ezen tapasztalataim úgy 5 évesek lehetnek, így nem tudom, működnek-e még a táblán egy szó, 5 betű, az eleje h, a vége lye, mi lehet az??? Bájos, pirosra rúzsozott műsorvezető hölgyemény igéző hangján mondogatja, kántálja: Mi lehet??? MI LEHET??? Aki telefonál, nyer 10e Ft-ot! (Zene. Nem kicsit idegesítő, mint a másodperc mutató hangjára hasonlító ütem, idegborzoló…) Mi lehet?? Mi lehet?? Gondolkodjunk! Még mindig nincs telefonáló! Most kapom a hírt, a nyeremény már 20e Ft (Zene. Valami hipnotizálja az embert és nem mozdul a keze a távkapcsolón… talán hallani akarja a megfejtő hangját vagy már-már a telefonért nyúlok magam is: nem igaz, hogy ennyire sok HÜLYE nézi a tv-t, hogy senki nem tudja, csak ÉN…!) SZÁNALMAS!!!

Arról már nem is beszélve, ha a gyerekek is mellettem vannak, rájuk milyen hatással lennének a fentiek. Szerencsére ez csak fikció, nincs kipróbálva és nem is szándékozom a jövőben sem.

Így gyakorlatilag maradnak a mesék, bár néha ott is kell szünetet tartani, mert a kölkök is igénylik a csendet. Azt vettem észre, bármennyire is igyekszem úgy választani meg a meséket, hogy lehetőleg erőszak és gonosz mentesek legyenek, egy idő után mind megvadulnak és vagy egymásnak esnek vagy összebalhéznak egy fűszálon. Bencuskám az egyetlen „függő” ilyen értelemben, a lányok még el-elbabázgatnak együtt, de a fiam, ha felébred, az első mondata hótt zicherség, hogy „Kapcsolj mesét, kérek szörpöt!” (már-már a kávé-cigire hajazva… J ).

Szóval nem árt, ha nem reggeltől estig bámulják agyatlan zombi módra a mesevilágot, mert egy idő után már úgy érzik, ők is tudnak repülni, mint a tündérek, varázsolni, mint a boszik és akkor még szóba sem hoztam a nyifke-nyafka nagy kedvenceimet, a Barbie-kat – hogy vágná le a kezét a fogaskerék, aki megalkotta...

Persze messzemenően a legjobb, ha az ember kiviszi a kölköket ilyenkor a napfényre, levegőre, hogy magukhoz térjenek, csúszdázzanak, futkározzanak, labdázzanak, homokozzanak és varázsolás helyett gyártsanak sársütit anyának. Már persze ha nem szakad az eső közben.

Ha a gyerekek már alszanak este, némi csatorna-szörfözés, bosszankodás, szájhuzogatás és szörnyülködés után, tízből kilencszer a TV Paprika csatornán akadunk el. Természetesen csakis abban az esetben, ha érdemleges futball közvetítésre nem találunk menet közben, illetve ha a családfő nem akar éhen halni az első nyálcsorgatós kaja megsasolása után…

Szeretem a Paprika adót, sokszor lehet ihletet meríteni a következő napi főzéshez, ellesni praktikákat, fondorlatokat a nagyoktól. Hisz egy jó pap is holtig tanul, pláne egy szőke…

Azért akadt már olyan, hogy visítva röhögtem fel, miközben az aktuális nem idehazai szakács kolléga éppen osztrigákat dobált egy zöld hínár halomra egy bambusz kütyü belsejében. Hogyaszongya, a hínárt a legegyszerűbb, legfrankóbb és legolcsóbb, ha közvetlenül a halászoktól szerezzük be a tengerparton. Így a recept itt Magyarországon nem úgy indul, hogy végy egy kg osztrigát, hanem úgy, hogy végy egy nagyobb tengert, de az sem baj, ha óceán.

Majd, mikor már szóhoz jutottam a fuldokló röhögéstől, megkérdeztem apát, ugye nem lesz baj, ha holnap nem ezt készítem vacsorára. A pillantásából ítélve nem lesz baj. Ellenben az az egy pillantás eléggé bőbeszédűen kitárgyalta, hogy rohadt gyorsan kapjam össze magam és térjek vissza a mi honunkba, ahol is minden valamire való étel úgy indul, hogy végy egy lábast, olvassz fel kockára vágott szalonnát benne, lehetőleg nem keveset, dobálj rá finomra vágott vereshagymát, de izibe’, majd szórj rá rendes mennyiségű fűszerpaprikát. A folytatás természetesen egyénileg variálható, de mindenképpen legyen benne hús-hús és hús, krumpli-krumpli és krumpli. Hínár… osztriga…! Max mikor már jóllakott a nép és kell valami fojtásnak… Süti helyett… J

 

Söndörgetős kifli : Én - 2:0

Imádok főzni és sütni, főleg, ha van hozzá kedvem, ha újat akarok kipróbálni, kikísérletezni, alkotni olyat, amiben én is és mások is örömüket lelik vagy egyszerűen csak nagyon gyors elismerésre vágyom. Esetleg egyszerűen csak ízlik valami, amit kóstolok és azt igyekszem reprodukálni, amúgy anci módra.

Sajnos nem mindig vagyok 100%-ig topon ezen a téren... SEM J Néha azért, mert szétszórt figyelmetlenségből elszőkézem a dolgot, esetleg a kapkodás is közrejátszik, de olyan alkalom is akad, amikor a sokadik próbálkozásra sem lesz pont olyan a cucc, amilyet megálmodtam előzőleg.

Így jártam akkor is, midőn Kri söndörgetős „sörhöz-kifli” receptjét próbálgattam a tökélyre fejleszteni.

Első körben a tésztából kihagytam a nem elhanyagolható fontosságú zsiradékot (ez természetesen csak utólag derült ki, fogyasztás közben…), ennélfogva sütés után a kiflik gyakorlatilag tapló szárazságúak, tömörek és ehetetlenek lettek.

Már csak hab volt a tortán (hogy a képzavart beteljesítsem), hogy ehetetlenségüket fokozandó, külalakjukat tekintve a söndörgetés sem igazán sikerült teljesen, hisz az utolsó kifli felgöngyölése UTÁN kezdtem el azon agyalni, hogy talán a cikkek vastagabb végétől kellett volna inkább a vékonyabb felé indulni, hogy a kifliknek VALÓBAN kifli alakjuk legyen, ne úgy nézzenek ki, mint egy egyujjas kesztyű ujj nélkül sütés után…

Egy időre elment a kedvem a kifli gyártásától, ám pár nappal később a szomszéd nénim is meglepett minket pár friss, meleg, illatos, saját készítésű kiflicskével. Ismét erőre kaptam hát és újra nekiestem a lisztes zacskónak. Nehogy már kifogjon rajtam az a kifli!

Második próbálkozásra ugyan a zsiradék is megvolt, a felgöngyölés is szuper lett, ellenben oly szinten sikerült ehetetlenné sóznom a tésztát, hogy a kisülésük után, aki elfogyasztott akár egyetlen darabot is belőle (volt akkora HŐS!), az délutánra a Dunát, a Tiszát és a kisebb-nagyobb mellékfolyókat is kiitta utána… VISZONT! Mivel a sütőm csak duzzogva dolgozik, így mire színe is lett a dolognak, addigra épp azzal a pár perccel sütöttem túl, hogy még ne kozmáljanak totál oda, viszont a fogtörős-ropogtatós állagot magas szinten kiviteleztem.

Drága Bencuskám a délutáni szunya után, mikor látta, mit sütöttem, elég nagy vehemenciával vetette bele magát a kifli-evésbe. Némileg szabadkoztam, hogy hát ez nem lett sajnos olyan finom, mint a szomszéd nénié, ám ő végig sem hallgatta magyarázkodásomat, hatalmasat harapott a süteménybe. Szemei kicsit fennakadtak, jojóztak egy pillanatig, majd torkát megköszörülve csak annyit mondott, igyekezve közben odább forgatni szájában a kegyetlenül sós és tégla kemény süteményt:

„Te anya! Hát… hát finom ez!” J Hiába: az én fiam. Anci meg csak egy van és kész...

A trükkös tükrös ajtó

Beköltözésünk után készült az előszobánkba egy nagyon praktikus és küllemére is egészen csinos gardrób szekrény. Olyan padlótól-plafonig, faltól-falig érő beépített csoda, mely viszonylag sok ruhát, cipőt, ágyneműt, porszívót, felmosó vödröt és nem utolsó sorban a cirkót is el tudja nyelni hatalmas bendőjében.

Mivel asztalos mesterrel csináltattuk méretre, ezért volt némi beleszólásunk az elrendezésbe és a dizájnba is. Utóbbival sok dolgunk nem akadt, mindössze a szín megválasztása és a fogantyúk kiválasztása. Ezen kívül jómagam csak annyihoz ragaszkodtam, hogy legyen rajta egy olyan ajtó, mely egész alakos tükörként funkcionál.

Kérésem meghallgattatott és megadatott J

Azóta már körvonalazódott bennem, hogy nem egészen biztos, hogy így kellett volna…

Néhány évig gond nélkül funkcionált a szekrény, ám egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a tükrös ajtó nem úgy illeszkedik, mint korábban. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Apa igyekezett megbütykölni, némi szentségelés és csavarozás után gyógyultnak nyilvánította a beteget.

Pár hét után az illeszkedés megint nem volt tökéletes. Tudtam, hogy magam ellen fordítom a sorsot, de nem volt más választásom, megint felhívtam rá apa figyelmét, vessen egy pillantást az említett ajtóra. A hatás nem maradt el, újabb nyomdafestéket nem tűrő szavak mormolása után életem párja közölte, hogy bizonyos csavarok hiányoznak bizonyos részekből. Miután alaposan meggyanúsított azok eltüntetésével, én állhatatosan kitartottam a mellett a verzió mellett, hogy az állítólagos csavarok vagy sosem nem is voltak a helyükre csavarintva, illetve fogtam még a macskára, a gyerekekre és az ufókra egyaránt eltűnésüket. Lelkiismeretem kristály tiszta, sosem reggeliztem csavart és ezután sincs kilátásba helyezve ilyen jövőkép…

Lényeg a lényeg, a szekrényajtó egyre inkább lógott, már becsukni sem volt egyszerű, eme művelethez már legalább kettő kéz szükségeltetett, mely megemelte és a helyére tolta.

Édesem szabadkozott, hogy ilyen puccos zsanérhoz való csavarunk márpedig odahaza nincsen, beszerzése pedig majdan megtörténik. Vállat rándítva belenyugodtam.

Egészen addig, míg egy szép délutánon a szekrényt kinyitván az ajtó gyakorlatilag a kezemben maradt… volna, ha a tükör miatt nem nyomna uszkve barátok közt is 30 kilócskát. Egyszóval a zsanérok megunták a csavar nélküli működést, az ajtó pedig szépen katapultált a helyéről, kisebb frászt hozva rám. Azt sem tudtam hirtelen, hová és mihez kapjak.

A másodperc töredéke alatt döntöttem el, hogy a tükör egyben fog maradni, bármily váratlanul is okádta rám a szekrény az ajtaját, mint egy hatalmas guillotine-t. Egy óriási JAJJ után úgy markoltam a tükrös részt, mintha az életem múlna rajta, természetesen ezzel a lendülettel meg is rándítva úgy a vállamat, mint mindkét csuklómat… Utólag belegondolva nem is mondok nagyot, hisz ha nem vagyok ennyire résen és Csáknoriszosan fürge, tán még kupán is vághatott volna az említett trükkös-tükrös rész a böhöm súlyával maga alá gyűrve anciságomat.

Az első sokk után magamhoz térve igyekeztem a gyerekeimet biztonságba helyezni. Mivel az ajtó még mindig a kezemben volt, öröklétig rabságra ítélten hát kénytelen voltam nyomatékosítva ordítani, hogy mindenki maradjon ott, ahol van! Csodával határos módon megszeppenve figyelték a háttérből ténykedésemet. Ám a szekrény nem adta könnyen meg magát.

Utólag a jelenet, mint egy némafilm kockái peregnek szemeim előtt (természetesen az ide való zongora aláfestéssel egyetemben), ahogy szuszogva, nyöszörögve, kínomban saját magamon vinnyogva röhögve küzdök, mint pingvin a jegenyefán.

A szekrény felső két zsanérja úgy lógott elengedve az ajtót, mint két csüggedt kéz, miután nem sikerült megmenteni a hegymászót. Ám a harmadik, alsó zsanér büszkén és állhatatosan kapaszkodott az ajtóba, hogy a zsanérok babérja megillette volna.

Mivel a dög nehéz ajtót fogni és közben szerelni egyszerűen képtelenség volt, ám a zsanér még mindig ádázul ragaszkodott, ezért szép óvatosan elkezdtem feszegetni, hátha meglágyítom a szívét… Eltörni nem volt szándékomban, mert ez a puccos kütyü nem lehetett két fillér, meg amúgy is hallottam apa legújabb szóösszetételű cikornyás káromkodásait, az általam okozott károkat konstatálva…

Helyzetem nem volt könnyű, ellenben mindinkább nehéz. Izzadtam, mint hazug a templomban és igyekeztem megoldani ezt a gordiuszi csomót. Egyik lábfejemre ráfektettem a mázsás tükrös ajtót, két kezemmel kapaszkodtam belé, mint majom a liánba és kisebb táncmozdulatokkal próbáltam a harmadik zsanértól is megszabadulni…

Pihegtem kettőt, mivel a dance nem ment könnyen. Stratégiát váltottam, gondoltam, leteszem az ajtót és zsanérostul próbálom menteni a menthetőt. De rá kellett jönnöm, bárhogyan is próbálom, az ajtót nem lehet károkozás nélkül letenni, mert a föld kb. 10 cm-re volt még, a zsanér eltörött volna. Ezt felmérve még jobban izzadtam és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Még nem volt 4 óra sem, apa ki tudja, mikor jön haza, 6-ig biztosan itt kell szobroznom, szorongatnom ezt a dögöt, mikor nekem már most pisilnem kell és zsibbad mindkét megrándított karom…! Már láttam magam, amint farkaskutyák falnak fel… na jó, ez Bridget Jones, mellesleg hatalmas kedvencem mondása… J

Összeszedtem minden erőmet, szőkeségemet és tehetségtelenségemet, majd újult erővel feszegetni kezdtem a szerintem egyre nehezebb tükrös ajtót. Valószínűleg én magam lepődtem meg a legjobban, mikor végre engedett! Hatalmas megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Már csak biztonságba kellett helyeznem a batár ajtót, ami nem is olyan könnyű feladat három gyermek és egy macska között…

Óriási küzdelem árán végigvonszoltam magamat és a tükröt az előszobán (némafilm + zongora még mindig a fejemben), ezen közben akár farkasszemet is nézhettem vicsorgó, verejtékező és a súly alatt kínosan nyöszörgő tükörképemmel, majd betuszkoltam a hálószobába, ottan is a legbiztonságosabb sarokba.

Remegő lábakkal mentem vissza az előszobába és csodálattal bámultam az immár kabrió gardróbot… De jó, hogy holnap jönnek az oviból családlátogatásra….

Muffin-csodák, csodálatos muffinok

 

Mostanában elég depis hangulat ért utol.

Ezt mi orvosolhatná jobban, mint valami finomságos sütemény? Ugyehogyugye J

Viszont sütivel bíbelődni most hadd ne mondjam, mennyi kedvem van, főleg a három csimota mellett. Épp ezért adok hálát annak a nagyon okos, kreatív és ügyike embernek, aki feltalálta a muffint! A muffin gyors, könnyű és elrontani majdnem olyan nehéz, mint egy teát megfőzni.

Igaz, néhány éve még fenntartásokkal álltam eme édesség elé. Nem véletlenül. Annak ellenére, hogy még egy muffin szakácskönyvet is beszereztünk úgy 8 éve (tudja a rája, azóta épp hol kallódik…) és abból nagyjából minden második süteményt megsütöttünk. Úgy a 42. próbálkozás után a konyha sarkába vágtam a kötényt és a sütőkesztyűt a receptkönyvvel egyetemben. Aztán utánuk szórtam egy jó nagy adag átok-szerű szitkot is és önérzetesen kihúzva magam kijelentettem, hogy ezentúl süssön muffint az, akinek 5 édesanyja van.

Sértődésem oka nem volt más, minthogy hiába követtem el mindent, csináltam a receptet betűről-betűre, a sütijeim maximum frissen voltak ehetőek, de részemről akkor is csak úgy, ha nyakon öntöttem némi Nutellával, pudinggal, lekvárral, sodóval szegényeket. Máskülönben mind tapló száraz, ízetlen, bűzetlen volt, a gasztronómia szégyenei. Így jó pár évre elment a kedvem a sütésüktől, mert leszámítva azt a két nagyon fontos és jó tulajdonságukat, hogy gyorsan és könnyen elkészíthetőek, számomra élvezhetetlenek voltak és kész.

Évekkel később (némi konyhában eltöltött időintervallum után…) rá kellett döbbennem, hogy a hiba valójában nem bennem, de még csak nem is a muffinokban rejlik. Leginkább a rosszul megválasztott szakácskönyvben keresendő.

Azóta számos próbálkozásom igazolta, hogy a muffin is lehet finom. Ha már maga a tésztája hiányolja mindazokat az összetevőket, ami miatt azt mondhatnánk rá, hogy ínycsiklandó, hát vagy bele kell tennünk a JÓT, megtöltve őket vagy pedig rá a tetejére. Ha rám hallgattok, ötvözhető is a kettő ;)

 

Aszalt barackos muffin

 

Hozzávalók:

 

30 dkg liszt

1cs. sütőpor
1cs. vaníliás cukor
15 dkg cukor
1 csipet só
1 tojás
2,5 dl tej
4 evőkanál olaj
20 dkg aszalt sárgabarack
Rum v. rumaroma

 A cukormázhoz:

175g porcukor átszitálva

1 tojás fehérje
½ citrom leve (ha nagy a citrom, akkor csak óvatosan J ) Ez egyébként el is hagyható, ki mennyire szereti édesen-savanykásan…
 

A sárgabarackokat felaprítjuk, majd a rumaromát beleöntjük a tejbe (ÖSSZESEN!  legyen a mennyiségük 2,5 dl, az aromával együtt) és ebbe beáztatjuk a barackot.

A lisztet és a többi száraz hozzávalót egy nagy tálba öntjük, kicsit összekutyuljuk, csak úgy fakanállal.

Ezek után jöhet bele a tojás, az olaj és a rumos tej, a barackokkal egyetemben.

A keverést tovább folytatjuk fakanállal, de nem kell túlzásba vinni, amint összeállt a massza, már kanalazhatjuk is a papírkosárkákkal bélelt vagy vajazott-lisztezett formákba.

Kb. 200 fokos sütőben 20-25 perc alatt megsül. Azért egy tűpróbát mindenképpen megér kivétel előtt J

A cukormáz rém egyszerű dolog, nem kell félni tőle. Azt mondják, folyik, ragad tőle az ember lánya, a konyha, a padló és még a jövő hét is. Én most gyártottam harmadszorra, jelentem, csak az állagot és a mennyiséget kell eltalálni és megoldódott a rejtély J

Szóval a tojás fehérjét (sárgája ne kerüljön bele!) elkezdjük géppel szépen felverni. Ehhez adagoljuk az átszitált porcukkert (szőkék figyelem! Adagolgatás közben nem árt kikapcsolni a robotgépet, ha nem akarjuk fehér porfelhőbe borítani magunkat és így kisebb riadalmat kelteni a gyerekek között…).

Ha a hab már jó kemény (én itt rontottam el a múltkor és túlságosan folyós lett, az nem jó!), akkor csurgassuk bele a citromlevet, ha lehet mag nélkül… És azzal együtt is verni még vagy egy percig.

Aztán jön a következő nagyon fontos momentum: CSAKIS KIHŰLT SÜTIRE! szabad rákanalazni a cukormázat. Tudom, tudom, jómagam is állati türelmetlen ember vagyok, ám higgyétek el, ha nem akarjátok, hogy lecsússzon, olvadozzon róla az a gyönyörű, csillogó máz, akkor ki kell várni, míg meghűlnek. Ez van.

A díszítés már csak a kreativitásán múlik az embernek. Lehet csoki-reszelékkel, színes cukorkákkal… vagy ezek nélkül.

Jó étvágyat hozzá J

Tehetségtelen-kutatók

 

Egyik este, mikor a kölkök épp aludni tértek – túl a százegyedik próbálkozáson, hogy NE kelljen még aludniuk, apa a konyhában sürgött még, én pedig hulla fáradtan a tv távirányítót kezembe kaparintván (ritka pillanatok egyike!), ráakadtam a részünkről nem túlzottan kultivált RTL Club csatorna X Faktorának legújabb válogatójára.

Egy darabig hang nélkül néztem az adást (elég nagyképű megfogalmazás, hogy néztem, helyesebb úgy, hogy zombiként bámultam ki a szemgolyóimon át a tv-re, fel sem fogván, hogy pantomim előadást sasolok jó ideje). De még szőkeségem is ráébredt néhány röpke perc után, hogy ez az a téma, amit hiába is próbálok meg szájról olvasással értelmezni, kudarcot vallok, főleg, ha a dallamról avagy annak inkább hiányáról van szó…

Apa nagy szusszanással omlott le mellém, keze automatikusan a távirányítót kereste, megdöbbenéssel fedezte fel, hogy az az én markomban pihen és újabb meglepetésként nem is volt szándékomban átnyújtani neki. Ez a meglepetések estéje volt J

Döbbenete nem tartott soká, a képernyőre tévedt a tekintete, majd egy hangos: „Jajjnemármegint!?” hagyta el ajkait.

Felvilágosítottam, hogy EZ nem a Csillag születik, amiből szintén megnéztünk egy-egy részt legutóbb, szigorúan csak a válogató feléből, hisz a verseny maga már annyira nem érdekelt, addig izgi, míg van kin röhögni, kárörvendeni, illetve fejcsóválva nem érteni, kinek hogyan fordulhat meg a fejében, hogy a legcsekélyebb énektudás, hang, dallamismeret nélkül kiálljon ország-világ elé és égesse magát??? Ha a butaság még csúnyasággal is párosul, ellenben oly meggyőződéssel hiszi magáról az illető, hogy ő kiköpött Máté Péter, rosszabb esetben Freddie Mercury vagy ne adja a mindenható Zámbó Jimmy, kegyelemdöfésként Michael Jackson…! módra vernyákol, na akkor tényleg nem tudom hová tenni a balekot, bár még mindig mondhatjuk, hogy mindenkinek jár az a bizonyos 15 mp hírnév… Félretéve eme fel nem fogható dolgokat, azért vinnyogva tudunk vidulni a szerencsétlenebbeken.

 

 

Egyszóval rávilágítottam életem párjának, hogy a zsűri is más, nincs se Hernádi, se Hajós Andris, se Pokory Lia, de még a Puzsér Robi se, ellenben ott vigyorog, a Geszti, a Keresztes Ildikó, a Nagy Feró és egy magas, sötét hajú, kétes identitású idegen, aki (Google barátunk jóvoltából informálódva) Malek Miklós névre hallgat. Tudom, a saját tudatlanságomat tárom fel előttetek, de be kell vallanom, eleddig halvány lila dunsztom nem volt arról, ki lehet eme emberköltemény. Most, hogy nagyjából képbe kerültem vele kapcsolatban, már értem, miért mondta a legutóbbi adásban, hogy ő aztán tudja, milyen nehéz híres emberek nyomdokaiban nőni fel. Nem mellesleg éppen Zámbó Krisztián előadása után… vagy előtt, tudja a hóhér, tette eme megjegyzését. Akik esetleg elszalasztották a válogatót és most tűkön ülnek, azoknak elárulom: Zámbó Jimmy fia továbbjutott a következő szintig! Háromszoros juhéjj! Bár halkan jegyzem meg, az apja sikere szerintem oly messze van tőle, mint vöröshangyától a nagybőgőzés…

Ám bejutásával már bizonyos, hogy a versenyzők között fellelhetünk majd: fiút, lányt (jobbik esetben ez első ránézésre kiderül, ha rosszabbul járunk, a döntőig találgathatunk…), kisebbséget, lehetőleg színes bőrűt, aki bájosan töri a magyart, csinosat, kevésbé kellemes külleműt (mondjuk kövéret, aki hopphopphopp 50 kilót dob le az elődöntőkig – ez alaphangon feljogosít újabb szenzációs riportokra, műsorokra és a velejáróikra) és celebet is, ami egyértelműen tuti kasszasiker... Vagy a fenti leírást egyetlen személyben, de akkor én is nézni fogom a műsort ;)

Szóval azon agyaltam, nézve az X Faktort, hogy az RTL elég nagy sz@rban lehet, ha gyakorlatilag két tehetségkutató műsort is üzemeltet, költségkímélő módon ugyanott, ugyanazokkal a berendezési tárgyakkal, díszlettel, személyzettel és szerintem statisztákkal. Már az is világos, hogy hányan pályáznak itt is, ott is, számítva Fortuna asszonka némi segedelmére, ha már tehetséggel vajmi kevesen vannak közülük megáldva…

A zsűri felállása a két tehetségtelen-kutatásnál gyakorlatilag ugyanaz, eltekintve a személyektől. Lényeg, hogy legyen benne olyan, aki nagyjából ért a zenéhez, de mindenesetre jól adja elő hozzáértését. Egy olyan, akinek vajból van a szíve és kenegetik is rendesen a versenyzők. Kell olyan is, aki vicces, ám ugyanakkor keményen odamondogat (rossz fiú, olyan kis Doktor House féle), mint Puzsér Robi bácsi a Csillag születikből, akinek tekervényes-cikornyás búsba küldéseit hallgatva az ember már-már azért szurkol, hogy az uszkve 4,5 perces mondatkanyarintásokba adja az ég, hogy legalább egyszer belekavarodjon és piruljon, mint szűzlány a laktanyában. Mert hát Robi bácsit lehet szeretni, aztán lehet nem szeretni, viszont bármelyiket is választjuk, mondókája közben így is, úgy is jókat lehet vihorászni. Mert amikor elhangzik a „Mi volt eeeez???!”, az ember vigyorogva dől hátra, hisz nagy valószínűséggel lélegzetvételnyi szünet nélkül eldarált korholása következik az aktuális szerencsét próbálgató egyénnek. Kontra Nagy Feró faék egyszerűséggel fejekhez csapkodott „Sz@r volt és kész!” megállapításaival.

Illetve olyan zsűritagra is szükség van még, aki hozza a papírformát és pont az tetszik neki a legjobban és magasztalja az egekig, aki szerintünk szimpla halandók szerint annyira megasz@r volt, hogy mindenki jobban járt volna, ha édesapja gumit használ miközben szerelmes költeményeket szavalt a jó édesanyjának…

Felmerül bennem néhány olyatén kérdés is a műsor bámulása közben, hogy ugyan ki lehet az az idióta emberpéldány, aki majdan SMS-ekkel bombázza a delejíziót, hogy favoritkáját győzelemre emelje? Most komolyan: van ember a földön, aki telót ragad és pötyög sok pénzért, hogy így valaki nyerjen? Felfoghatatlan részemről. Bár senki fölött nem akarnék pálcát tördelni, azért szívesen meghallgatnám az SMS-ezők verzióját ez ügyben. Bár szerintem cionista összeesküvés-elmélet az egész és nincs is SMS fogadás meg ilyenek, mert a kutya sem üzen, előre lezsírozott dolog, ki győz meg minden J

A legszomorúbb persze az, hogy ezekre a műsorokra van igény (mondom én, aki le-leragadok a válogatást nézve röhögni…). Alapvetően külföld-majmoló, szenzáció hajhász és sikerorientált egy népség vagyunk. Kiéhezve a szórakozásra J Punktum J

De erősen agyalok rajta, hogy rendezni kéne egy Tehetségtelen kutató válogatást is. A nagy számok törvénye alapján tuti zicherség, hogy a hálóba keveredne egy Pavarotti, de egy-két Győzike holtbiztos. Pályára állítanám őket, mint a műhódokat és onnantól már nekem se lennének filléres gondjaim :) Na ki száll be a buliba? :)