Nem emlékszem az álmomra. Csak arra, hogy valami puha,
meleg, biztonságos érzés ölelt körül. Mosolygós, belesüppedős alvás volt, olyan
hétvége-van-és-nem-kelünk-korán érzés.
Ekkor láttam meg a fényt. Ami a szemhéjamon keresztül sütött
felém. Bántó volt, belerondított a kellemes álomba, abba a kényelmes
pillanatba, ami ringatott éppen.
Meghaltam – gondoltam. És bár szürreális volt még az alvás
küszöbén is ez az érzés, mással nem tudtam magyarázni ezt a sikító fényt, mely
a retinámba furakodott, csukott szemhéjamon át. Tuti meghaltam, várnak rám
odaát, az angyalok hívnak!
Kezdtem tudatomra ébredni. Ebben segített egy halk morgás,
mely az ágy amazon vége felől jött, ahol életem értelme aludta az igazak álmát:
B.meeeeeeeeg. Nemhiszemeeeel….
Ekkor erőt vettem magamon és kinyitottam résnyire a
szemeimet, felsőtestemet is megemeltem kissé, hogy… nem is tudom,
szembeszálljak a fény forrásával, vagy legalább megtudjam, mi reflektorozik a
képembe.
Egy mobiltelefon nézett farkasszemet velem. Túloldalán
életem miértje szitkozódott. Fejemnél Misha cica kucorgott, vonásai némileg
megegyezhettek az enyémekkel, mely a következőt tükrözte: WTF???!
Mikor konstatáltam, hogy nem jönnek értem sem angyalok, sem
a kaszás saját maga, visszahanyatlottam a párnára. És meghallgattam drága
habospitém suttogó magyarázatát arról, hogy csak le akart minket a cicával
fényképezni, annyira édesen aludtunk összebújva. De nem vette észre, hogy a
vaku nincs kikapcsolva a telefonon, így a lopakodó paparazzo csúnyán lebukott,
a kívánt csendéletszerűen megkomponált kép helyett pedig két értetlen és dühös
arcot sikerült megörökítenie. Szavai visszaringattak az álomba, a nagy ijedtség
után erre szükség is volt. Utólag néztük meg, 5:40 körül készült a kép.
Szombaton……….
Volt türelme kivárni, míg visszaalszunk, így szigorúan vaku
nélkül (és a tudtom nélkül) csinált pár képet az idillről is. Zárójelben
jegyzem meg, azért látszik, hogy a kép fő témája a macska, én csak egy díszlet
vagyok.
Amit tudni kell: a férjem viszonylag ritkán kerül olyan
romantikus hangulatba, hogy le akarjon fotózni engem. Legutóbb az ikrek
születése után kerítette hatalmába a fotózási vágy. Nem csodálom, a téma
festményre illő volt. Az egyik pár hetes babával ültem a hintaszékben, éppen
szoptattam. Kinyúlt, lebüfizett szerkóban, úgy 30 kilócska súlyfelesleggel
dülöngéltem a székben. A hajam csatakos volt és kócos. A fejem úgy dinnyényire
dagadt a kialvatlanságtól, szemeim alatt hatalmas, fekete hajókofferek lógtak,
de mindezt felülírta vámpírokat megszégyenítő sápadtságom, és a fényképész felé
lövellő villámok a szememből…. Mikor rákérdeztem, ezt most miért kell??? A
válasz: Olyan szépek vagytok!
Csoda, hogy még él… Mondom: még….
