Kisz cálád - szok gond

Az úgy indult, hogy kikanyarodtam a munkahelyemről. Az első körforgalomban hatalmas puffanással ugrott fejest a csomagtartóban parkoló éthordó. A szatyor tetején egy 10 db-os tojás – mázlira tojástartóban – a dobozokban lencsefőzelék és répás leves. Meg kellett állnom, hogy egyenesbe hozzam a kajákat, mielőtt a csomagtartó egy végtelen moslékosmedencévé változna. A szatyorba nem mertem belekukkantani, mert féltem a látványtól, bár a fantáziámnak köszönhetően lelki szemeim előtt úszkált a lencsés-tojásos-répás leves a szütyő alján. Étvágyat nem csinált.

Persze korántsem volt még vége, az oviban úgy fogadtak, hogy volt egy „kis baleset” alvás közben, úgyhogy vigyem haza kimosni Enikő ágyneműjét. Most középső csoportos, kiscsoportban sosem pisilt be. De ez a nap nem lett volna kerek, ha ez a „kis baleset” nem csúszik be. Megbocsátóan csaptam hónom alá az összekészített ágyneműt, több is veszett Mohácsnál kurjantással.

Szóval haladtunk tovább. Bogikám azzal fogadott a sulinál, legyek kedves ne körtét rakni az uzsonnás dobozába, merthogy összefolyósodott és tök undi lett. (?)

Nem igazán értettem a dolgot, de gondoltam, majd minden kiderül előbb vagy utóbb. Bár van olyan dolog, ami jobb, ha örökre homályba vész, tudni sem akarok róla…

Hazaautóztunk. Letettem a lencsefőzelékes szatyrot az előszobában, gondoltam, ráérek később is agyvérzést kapni, ezért még mindig nem nyitottam ki, inkább nekifogtunk Bogi táskáját kipakolni, hogy megnézzük, megvannak-e a leckék és a másnapi könyveket is bekészítsük. 

Első a sapkája volt, amit kivettem. Észrevettem, hogy valamitől nyirkos. Alatta az emlegetett uzsonnás doboz volt. Kivettem. A doboz alja és oldala valami ragacsos dzsuszmákban úszott. Megkértem Bogit, vigye ki a konyhába és tegye a mosogatóba úgy, ahogy van. 

A fürdőszobába rongyoltam a sapkával a kezemben, hogy gyorsan kiöblítsem a csap alatt. Közben cikáztak a gondolataim: másnap úszás lesz, nem ártott volna az a sapi, ami akkorra már szépen ázott a folyó víz alatt. Megszáradni másnapra teljesen biztos, hogy nem fog. Szuper.

Visszamentünk az iskolatáskához. Kivettem az első könyvet és elborzadva láttam, hogy az alja szintén a körtés dzsúzban fürdik. Kb. fél cm magasan hullámpalára hasonlatos alakot vett fel. Ugyanígy a következő és az az utáni könyv, majd füzet is. Belelapozván már a szélütés kerülgetett, a körtelétől a szép feladatokért jutalomból kapott nyomdás barikák és nyuszikák elmosódott pacákká váltak. Pánikszerűen törölgetni kezdtem a sor füzetet és könyvet, mintha ezzel semmissé tehetném ezt az oltári bakit. Ezek után a fűtéshez loholtam és bekapcsoltam, bár fázni nem fáztam, sőt, az idegtől erősen gyöngyözött a homlokom. Az elázott tanszereket a melegedő radiátorra sorjáztam és imádkoztam, bár nagyjából tudtam, hogy tök feleslegesen. Ez már így marad. Örökre. Vagy legalább júniusig.

Bogit megeskettem, nem fog sírni, mikor fekete pontot kap azért, hogy legyezőt csináltunk a könyveiből, füzeteiből.

A táskáját is kimosdattam a léből és megfogadtam, körtét soha a büdös életben nem csomagolok a dobozába, helyette faforgácsot, pozdorja lapot, sajtreszelőt, mindegy, csak ne folyhasson.

Fürdés előtt, mikor nyúzták le magukról a ruhákat, a fiamra pillantottam: „Hát ez milyen felső rajtad?” – kérdeztem, mert egy számomra ismeretlen póló vigyorgott vissza rám. „Nem t’om, az ágyamban volt az oviban.”- mondta. Egy darabig értetlenül néztem farkasszemet a típusidegen holmival, majd minden a helyére került, rájöttem: a fiam VALÓDI Fradi drukker lehet. Reggel ugyanis egy nemrégiben örökölt lila hosszú ujjút adtam rá (apa prüszkölt is erősen a látványától), ő meg rávett egy szép zöld rövid ujjút, amit egy másik kisfiú a délutáni szieszta után, öltözködés közben véletlenül az ágyára tett.

Nos, a szép és tartalmas délután után azért még várt rám némi felüdülés: a répás-leveses-lencsefőzelékes-tojásos szatyor. Higgyétek el, az élmény megfizethetetlen volt.

Fogbaj - nagy baj - agybaj

A mi családunk kicsit a fogak terén is defektessé kezd válni. A gyerekek olyan szempontból tekinthetők szerencsésnek (ha optimista módon állunk a dolgokhoz, tehát a pohár félig tele van), hogy az én fogaimmal sok dolog nincsen. Már azon túl, hogy legalább kétszer naponta megmosom, esetenként fogselymet is használok, nem a puccosság kedvéért, csupán azért, mert sokszor a fogkefe nem elég egy-egy ragaszkodóbb cafrang eltávolításához.

Ezen kívül nem fájnak, szépek, funkcionálnak, a 4 db töméseim egyszer-egyszer a hidegre reagálnak érzékenyebben, de ez belefér. Szóval a kölkök részemről a jót örökölték.

Ezzel szemben drága jó férjecskémnek gyakorlatilag nincs olyan baj, ami a szájában elő ne fordulna. Szenved is eleget hol ezért, hol azért. Ő az a típus, akinek akkor is letörik a foga, ha csak rávizualizál egy adag tejszínhabra. Aztán persze van úgy, hogy évekig szinte panaszmentes (ami természetesen azt jelenti, hogy a fogorvosnak nem, csupán nekem nyög otthon esténként…). Tehát tőle minden rosszat örökölhettek a csemeték. Csak bízni tudunk benne, hogy tőlem több ment át beléjük e téren.

Sajnos néhány hete megint fogfájásra panaszkodott. A rosszabbik fajtából. Erőteljes ráhatás kellett ahhoz, hogy röppályára állítsam a fogászat felé. Hosszú, kő kemény rábeszélések, lelki masszázsok, hegyi beszéd után aztán megtört a jég és beadta a derekát (bár állítom, ebben anyósom keze is benne lehetett, tőlem függetlenül).

Kérdem tőle este: Mi volt a fogorvosnál?

Erre a nagy Ő: Jajj drága csillagom. Jó, hogy szóba hoztad. Először is köszönöm, hogy rábeszéltél erre a kihagyhatatlan élményre. Leszedték a fogköveimet, ami már felért egy kéjutazással, annyit vérzett az ínyem közben, hogy kis híján vért is kötöttek be infúzióba. Azóta természetesen az a fogam is fáj, aminek eddig semmi baja nem volt, és gyakorlatilag mind olyan érzékeny, hogy üvölteni tudnék egy szimpla levegővételnél.

Emellett kiderült, hogy nem is az a fogam fáj igazából, amire hittem, hogy fáj, hanem a mellette levő. De ezt ez a fogorvos nem tudja – vagy akarja - kezelni, hanem átküldött egy másik specialistához, akivel megint meg kell beszélnem egy másik időpontot, szintén legombol rólam csinkvecsentómillió dollárt, de mindezek előtt készíttessek egy panoráma röntgent is, ami szintén nem két forintba kerül. Nnna, ezek után menjek vissza, hogy visszatérhessünk az eredetileg fájni vélt fogra, hisz valószínűleg azzal sincsen minden rendben.

Utánanéztem, hogy hol csinálnak panoráma röntgent. Kérlekszépen a Rózsa dombon egész biztosan, ott szerintem thai lányok szolgálnak fel röntgen közben Don Perignont és a Nemzeti Filharmonikusok adhatnak előadást alatta, legalábbis a röntgen árából erre következtettem. De csinálnak Csepelen is, az ottani elérhetőségnél az volt írva, hogy a nem t’om milyen hév megállónál a talponálló meg a fodrászat között van a fogászat. A’sszem ide fogok menni. Röntgen után legurítok egy-két felest, aztán bemegyek egy hajbeültetésre a fodrászatba.

Amúgy köszi, hogy rábeszéltél erre az egészre, hálából elviszlek egy körre a nőgyógyászodhoz egy rutinvizsgálatra, hogy kikapcsolódhass egy kicsit. Csak hogy ki ne maradj semmi jóból.

Szőke nő Vs. meg nem értett pasi autósok

Ha nem is vezetek úgy, mint egy Forma 1-es pilóta, nem hiszem, hogy szégyent hozok a valahai oktatómra. Aki mellesleg elég vagányul tanítgatott vezetni, volt egy-két érdekes esetünk, példának okáért, mikor egy meglehetősen szürke őszi délutánon, szakadó esőben poroszkáltunk a csúcsforgalomban. Én verejtékező homlokkal, a kormánykerékkel eggyé vált tenyérrel, görcsösen stresszeltem a feladatra, a tanár úr meg, átadva magát az álmosító idő noszogatásának, édesdeden elszenderült az anyósülésen. 

Kissé pánik hangulatban igyekeztem keltegetni, miközben az eső monotonon dobolt a kocsi tetején, egyhangú ritmusban nyikorgott az ablaktörlő lapát, én meg a szívinfarktus kellős közepén járhattam. Borostás-szakállas, bagószagú oktatóm köhögött egy sort, uborkára hasonlító, dundi ujjaival megvakarászta szőrös képét, majd kicsit duzzogva csak annyit mondott: „Nyuszika, ne parázzon. Jól vezet. Pihentetem a szemem egy darabig. Nem lesz baj, csak menjen egyenesen. Mindig egyenesen…”. A mondat végén horkolt kicsit.

Szóval arra jöttem rá, a minap, hogy ha követek is el hibákat az úton, azt általában beismerem és szörnyű gyorsan próbálom korrigálni, lehetőleg cékla fejjel, zavart heherészéssel, valamint huzatot keltő szempilla-rebegtetéssel körítve. Ellenben néhány férfi kollégáról ugyanez nem mondható el. Ha olyan hibán kapjuk őket vezetés közben, amely eget verő, még nekik áll feljebb, leordítják az ember haját vagy szemrebbenés nélkül elvárják, hogy csináljunk úgy, mintha nem is történt volna semmi.

Megosztottam már azt az édes kis liezont, mikor az egyirányú utcába tévedt meglett férfiember magából kikelve üvöltött a vele szemben, szabályosan közlekedő úrral. Mikor a szabályos úr felhívta a figyelmét a renitensnek arra, hogy egyirányú utcában közlekedik, a szabálytalan habzó szájjal üvöltött vissza: „De hát én EGY irányba megyek!”.

Amint végre felfogta, hogy nem ő az okos és minden hülye szembe megy vele, hanem talán át kéne rágnia magát a KRESZ igen bonyolult útvesztőin, a szűk utcában való forgolódása közben majdnem három autót tört össze. Nem igyekezetében, leginkább férfiúi hiúságának csorbulta közben érzett dühének következtében.

De előfordult az is, mikor egy út melletti gumis műhelyből úgy gurult a forgalomba egy édes pasi, hogy közben én haladtam felé. Nem gyorsan, éppen a megengedett sebességgel. A csattanást csak azért sikerült elkerülni, mert figyeltem és mert a szembejövő sávban épp nem jött senki, így ki tudtam kerülni. Nem, nem ültem rá a dudára és még csak a középső ujjamat sem emeltem fel, bár pasasunk még csak egy szimpla bocsikát sem rebegett, mindössze hülye vigyorra futotta részéről, kb. olyan lehengerlővagyokmabéjbémi?-szerűre.

Bezzeg, mikor a fehérnép parkolni igyekszik, élvezettel nézi az erősebbik nem, amint lilul a fejünk. Még véletlenül sem állnának oda integetni, hogy még-még-szeddalá-elég és így tovább. Ha igen, akkor tisztelet a kivételnek.

De legtöbbször az a vicc jut eszembe, mikor a pasi nyomja a dudát eszelősen, míg a másik autóban ülő nő parkolni igyekszik. Erre a nő nyugisan kiszáll, odamegy az őrjöngő pasihoz és udvariasan így szól: „Megtenné, hogy beparkol ide nekem? Addig én nyomom maga helyett a dudát.”.