Létra projekt – avagy oldjuk meg úgy, ahogy nem terveztük

Úgy döntött a nappaliban a plafonon egy tenyérnyi rész, hogy megválik a festéstől. Nem kellett neki. Szép lassan elkezdett leválni. Először csak kis repedések jelentek meg kör alakban, majd jól láthatóan dudorodni kezdett. A rosseb se tudja mitől.

Hónapok óta nézegettük. Apa esténként rám szólt, hogy hétvégén mindenképpen figyelmeztessem, hogy álljon neki leszedni, mielőtt valamelyikünk fejére hullik, mint valami áldás. Persze rendre elfelejtettem szólni, így mindig csak este csodáltuk meg, mennyire lóg a darabka.

Aztán eljött a nagy nap. Hétvége is volt, nappal is volt, időnk is volt, eszünkbe is jutott – fél siker. Apa kihalászta a nagy létrát a spájzból… Maga ez a mutatvány megérne egy misét, mert a mi spájzunkban máig harcoló német alakulatot is talál az ember, ha keres, sőt, igen, „Az oroszok már a spájzban vannak”. Ők is! A létra hozzáférése korlátozott, és igen nagy előmunkálatokat igényel. Nagyjából a fél kamra kipakolása szükségeltetik az elővételéhez.

Mikor a létra már a nappaliban trónolt, apa, önmagát meghazudtolva, rettentő előrelátó módon közölte, hogy nem szándékozik a falat leverni, ezért tegyünk a végére rongyot, melyeket akkurátusan szigetelőszalaggal rögzített is.

Néztem szótlanul ténykedését és félve jegyeztem meg, hogy a kanapétól sem fog hozzáférni, valamint a létrát sem tudja a falhoz támasztani, mivel ottan polcok vannak. Csendre intett, koncentrált. Midőn szembesült az általam említett problémával, egy szempillantás alatt túllendült eme gondon, mivel nehézségekbe ütközött a létra kinyitása. Illetve feltolása. Eme alkalmatosság több darabból áll össze. Számomra rejtély a működése, apa eleddig csuklóból kezelte (büszke is voltam rá titkon, nagyon).

Szóval létra kitol, leereszt, szentségel. Kitol, leereszt, szentségel, fej vakar. Mindeközben én imákat mormolok, hisz férfi létére több dologra nem tud koncentrálni, csakis a létrára. A falon lévő polc és annak tartalma nem volt biztonságban, ezt állíthatom bizton. Semmi extra nincs azokon a polcokon, semmi törékeny…. néhány üveg képkeret, pár gyertyatartó, ilyen-olyan apróság kerámiából, fakeretes tükör, homokóra, váza… szóval semmi törékeny…

A létra makacsul ellenállt apa ügyködésének, a polcon reszketve, szemüket becsukva várakoztak a csecsebecsék, tudták, előre elrendelt sorsukat úgysem kerülhetik el. Apa újra feltolta a létra feltolandó részét, immár magasabbra, mint eddig, jó nagy lendülettel. Pont a lógó vakolat darab kellős közepét találta el a ronggyal elővigyázatosan betekert végével.  A darabka azonnal megadta magát, mint aki hónapok óta csak erre várt. Mint egy lassított felvételt, láttam mélybe zuhanását, hallottam tompa puffanását, rá a kanapéra, milliónyi darabra hullva szét.

Egymásra néztünk. A szeméből a világegyetem összes kérdésére választ kaptam szavak nélkül fél másodperc alatt. Két út volt előttem: 1. Vagy dühöngeni kezdek és morcosan takarítom össze a szétszóródott, szétporladt plafondarabokat. 2. Vagy nevetek.

Utóbbinál maradtam. A hasamat fogtam, csorogtak a könnyeim. Apa pedig velem nevetett, bár saját bevallása szerint egyetlen hajszál választotta el attól, hogy inkább sírjon.

Kacarászva vettem elő a seprűt és vittem ki a takarókat a teraszra kirázni. A nevetés bugyborékolva tört elő belőlem percek múlva is. Apa is ténykedett eközben, a rongyokból kicsomagolta a létrát, majd visszatette a spájzba és visszarámolta elé a többi millió cuccot. Majd magához térve nézegette a plafont és úgy ítélte meg, a projekt nem lett tökéletesen kivitelezve, vannak még mozdítható elemek. Spaklira kapott, egy nagy műanyag tállal a kezében felállt a kanapéra és óvatosan kapirgálni kezdte a még necces részeket…

Épp úgy éreztem, hogy már csitul a csiklandozós nevetés a torkomban, mikor ügyködése közben, rám sem nézve megjegyezte, hogy gyakorlatilag tök felesleges volt a létra, hiszen eléri a kanapéról az egészet….

Újabb nevetéshullám után megcsodáltuk a plafonban keletkezett krátert. Bogival összekacsintva állapítottuk meg, hogy szív alakú lett, egész pofás, szinte oda teremtetett. Magamban félmosollyal jegyeztem meg, hogy szerelmet vallani másképp is lehetett volna. De ezt már nem mertem életem párájával megosztani.

Előbb kérdezz, aztán lőj!

Ezek a szombati munkanapok képesek nagymértékben borítani egy átlagos család békés, megszokott hétvégéit. Főleg, ha olyan férjjel van valaki megáldva, aki gondolkodik, gondoskodik és igyekszik kihozni a maximumot bármilyen adott lehetőségből. Igen, életem habospitéje nem rest, tettvágytól buzog… szervez. Néha keresztbe, néha kasul.

Logisztika, logisztika, logisztika. Erről szól életünk 99%-a. A maradék 1% jut arra, hogy a logisztikát kipihenjük.

Történt tehát, hogy meg kellett szervezni azt a szombatot, mikor 3 csemetémnek iskola, nekem meg munka van. Apa szabadnappal megáldva pedig nem a pihenésen töri a fejét, hanem, hogy azon az autón a nyári gumikat télire varázsolja, ami az én fenekem alatt van.

Békésen álltam a mosogatónál, míg ő a hátam mögött a kanapén ült. Egyszerű kérdést intéztem felé (Hogy legyen a szombat?). És bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen nyakatekert választ kapjak, ami elsőre, férfiasan megmondom, nem volt számomra érthető (talán az általa közölt minimális információ hatására…).

Míg én igyekeztem a konyhát élhetővé tenni, kipakolni a mosogatógépet, majd annak tartalmát a szekrények bendőjében elhelyezni, vacsorát alkotni a csemetéknek stb., apa a telefonját bújva, mormolászva, számolgatva fontolgatta a szombatot. Némi foszlány az én fülembe is eljutott, egyre mélyebb és gondterheltebb ráncokkal látva el homlokomat.

„Na szóval, ha itt leszáll valaki a buszról, ez az utca egyenesen oda visz a munkahelyedre, ez térképen nézve… 1,3 km séta… nem vészes…”

A hátamon jó, hogy nem voltak arckifejezések, így nem láthatta, hogy a mosogatónak tátogom, hogy „Debaromijó! Nem akarok gyalog menni! Nem elég, hogy szombaton dolgozni kell menni, még az autót is elveszi alólam és a hideg reggelben mászkálhatok!”.

Ő nem hagyta abba a magával folytatott eszmecserét. Egyre elégedettebben szemlélte a mobilt, már-már attól tartottam, szerelmesen bele is bújik, lelki szemeim előtt megjelent, amint csak a lábai lógnak ki belőle lógázva… Tervezett, számolt, összesített, míg én fortyogtam magamban, füstölt a fülemen kifele a gőz, de a hátam továbbra is szelíden csak annyit kérdezett, most mi van?

„Tök jó lesz! Mindenki jól jár! És a kerekek is le lesznek cserélve egy füst alatt!” – morfondírozott.

Elszámoltam ezerig. Láttam magamat, amint kóbormacskák között a ködös utcákat róva számolom a lépéseimet a hidegben a munkahelyem felé igyekezetemben. Neeeeeeeeee…. Már-már fontolgattam, hogy felajánljam, ott a vasárnap, ami szintén baromi alkalmas lenne a kerékcserére, anélkül, hogy egy hátam közepére nem kívánt szombati munkanapon hiányolnom kellene az autót. Tudom-tudom, túl kényelmes vagyok. Az vesse rám az első követ, aki nem így gondolkodna…

Drágaságom még mindig alkalmazásokat bújt, busz-menetrendeket csodált meg és matekozott. Én dühöngtem. Hangtalanul toporzékoltam legbelül és már a sírás kerülgetett az engem ért igazságtalanságok miatt. Persze kívülről ez mind nem látszott rajtam, zsemlét vajaztam szótlanul, ámbátor a kenőkés elég vehemensen járt a kezemben, ujjaim fehéredésig markolták a fémet.

Mivel értelmes választ nem kapott a hátam, ezért összeszedtem minden nyugalmamat és hiszti nélkül, angyali mosollyal orcámon rákérdeztem, hogy mi a terve? Magamban egész máshogy kérdeztem, legbelül ordítottam a csalódottságtól, fojtogatott a düh és én gondolatban egy kanál vízben tudtam volna megfojtani az uramat.

Mire ő: „Reggel te elmész az autóval dolgozni, ahogy szoktál. Én elkísérem a gyerekeket gyalog az iskolába, ott felszállok a buszra, leszállok a munkahelyedtől nem messze és besétálok a kulcsért meg a forgalmiért. Elmegyek mamához az autóval, hisz ott vannak a téli gumik, lecserélem őket, majd visszamegyek érted és együtt elmegyünk a gyerekekért az iskolába.”

Mindezt vidáman, tettre készen.

…

Paff.

Kegyetlenül elszégyelltem magam.

Tanulság? Gyakorlatilag mindenki miattam gyalogolhatott a hidegben. Engem kivéve… És senki sem hisztizett emiatt. Tulajdonképpen én sem, hisz a hiszti csak bennem zajlott le, hangot nem adtam neki… Titkoljam el, hogy mennyire önző vagyok??? Áááá… tényleg jobb, ha senki sem szerez róla tudomást. És igen. Tanultam is belőle: Előbb kérdezz, aztán lőj!