2019. április 11., csütörtök

Kaja-matek Kovácséknál




Történt egy napfényes, madárcsicsergős, tavaszi vasárnap délutánon, hogy míg családom a kertben rosszalkodott, én palacsintasütésre vetemedtem. Nem tartozik kedvenc foglalatosságaim körébe eme tevékenység, ám az édesség utáni vágyam elnyomta minden egyéb racionális tiltakozásomat.

Famíliám fülig vigyorral fogadta elhatározásomat. Mikor kisültek a szépségek, meg is töltődtek és tányérra halmozódtak, kivittem a teraszra, hogy gyermekeim fogyasszanak belőlük.

Később jó anya módjára azt számolgattam, hogy még mennyi palacsinta maradt (több gyermekes szülők biztos értik, miért matekoztam oly bőszen, valamint a nagyobb igazságérzettel megáldott és nem egyedül élő embertársaim is megértően bólogathatnak most).

Számolásom végeztével fennhangon közöltem életem habospitéjével, hogy még 11 palacsintánk van. Ha megeszek egyet, osztható lesz öttel…. Mondatom legelején még komoly volt a hangom, sőt, megfontolt, kis büszkeség is kihallható volt belőle, talán mert megcsillanthattam, mennyire jól osztok fejben. Ellenben, mikor a mondat végén levittem a hangsúlyt, már bugyborékoltam a nevetéstől, főleg, mivel hátra sandítottam drágaságomra, aki kistányérnyi szemekkel meredt palacsintát majszoló, vihogó, kissé fuldokló énemre. Majd a következő monológba fogott:

„Szerintem egyél meg még kettőt, akkor osztható lesz néggyel…. De ha csak egyet eszel meg, akkor hárommal. Tudod mit? Egyél egyenesen prímszámig!”.

Napokkal később újra előjött otthon a matek, mit ad Isten, megint a kaja révén. A suliból hazavitt kondérok krumplifőzeléket rejtettek. Életem miértje csomagolta ki a szatyrot, én csak később fedeztem fel a konyhapulton azt az árva fasírtot, ami magában sírdogált. Megkérdeztem hát: Egy darab fasírtot kaptunk? Mire a válasz: „Én egyet ettem, három volt.”.

Most akkor a matek vagy mégsem az erősségünk, vagy a harmadik fasírt került olyan halmazállapotba, hogy szó nélkül elpárolgott, esetleg, látva gyatra számtan tudásunkat,  szégyenében köddé vált.

2019. január 9., szerda

Aludj csak, nálam felmosó van, és nem félek használni




Mivel téli szünet volt, korán nem kellett kelnünk, így hát átadtam magam az önfeledt alvásnak. Ezért eshetett meg az, hogy az alábbi történet nagy részét csak drága életem elbeszélése alapján tudom visszaadni.

Álmodtam. Ki tudja már megmondani, mit. Talán beleálmodtam a történéseket is, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy felnyissam a szemhéjamat és tudatomra ébredjek. Valami mégis átlendített a holtponton, résnyire nyitottam álmos szemeimet és még az álom homályán át igyekeztem szkennelni a világot, esetünkben hálószobánk reggeli sejtelmes félhomályát.

Nem erre számítottam. A látvány, ami fogadott, az utolsó álommorzsákat is kiseperte a fejemből, mint egy forgószél:  A zuram az ágy azon oldalánál térdelt, ahol én fekszem. Kezében felmosó rúddal. Átfutott agyamon, hogy meggondolatlanul egy pszichopatához kötöttem az életemet majdnem 14 évvel ezelőtt, most jött ki rajta a dili és jól felkoncol engem a takarítási eszközzel. De röpke sejtelmem azonnal elszállt, midőn férjecském meg is szólalt: „Misha! Sicc! Gyere ki onnan!”. Fejemben azonnal helyreállt a rend, balsejtelmem igazolódni látszott, míg jóuram a felmosót az ágy alatt toligálta egyre beljebb és beljebb, macskánk pedig a nagy unszolásra kivágtatott az ágy alól, nyomában tekintélyes madártoll felhő kerekedett. Szegény cinke már nem volt megmenthető, eltávolításán fáradozó drága habospitém szentségelését hallgatva úgy éreztem jónak, ha magam is függőlegesbe helyezem magam.

Sóhajtottam. A cseppet sem szégyenkező macskám végignézte nyújtózásomat, majd szemrehányó tekintetétől kísérve fel is ültem. Lábaimat oldalra lendítettem, majd kicsit lógáztam is velük, mintha a világ végén lógatnám őket a jótékony semmibe.

„Megijesztettél”- jelentettem ki vádlón, de azért megbocsátóan mosolyogva drágámra. Gondoltam, jobb, ha tisztázzuk, hogy nem szívesen kelnék újra arra, hogy egy felmosó rúd mögül vicsorog rám eszelősen. Hacsak nem felmosást forgat az ő fejében, akkor szívesen ébredek erre a kis liezonra....

Kicsit sem voltam még éber, de már záporoztak felém a vádak:

„Te aztán nem vagy semmi! Átaludnál bármit!” – enyhén elszégyelltem magam, bár nem vittem túlzásba. Már csak nem tehetek róla, ha nem ébredek fel bármire… Vagy ez fejleszthető?...

„Először is nem ébredtél fel arra, hogy a macskaajtó majdnem beszakad, ahogy Misha beront rajta. Már gyanús volt! De még reménykedtem…
Másodszor nem ébredtél fel arra, hogy a macska az ágyunk alá lohol be, na, ez már több, mint gyanús volt, de még mindig reménykedtem.
Harmadszor nem ébredtél fel arra, hogy hidegrázós csámcsogásba kezd az ágyunk alatt. Akkor már majdnem biztos voltam benne, hogy baj van, de még mindig reménykedtem, hogy csak mosakszik. Amikor ropogtatást is hallottam, na, akkor keltem fel és mentem ki a felmosóért, de Te még erre sem voltál hajlandó felébredni. Hogy tudsz ilyen mélyen aludni???
Én meg közben itt hasalok a hideg padlón, hogy kihalásszam szegény madarat és egyedül küzdök a macskával.”

Őszintén megmondom, nem tudom, miben segíthettem volna, ha időben fel is ébredek, azon kívül, hogy szívből drukkolok. A madárnak, hogy túlélje, a macskának, hogy ne frusztrálja, hogy megfosztották a zsákmányától, és nem utolsó sorban apának, hogy sikerrel fel tudjon tápászkodni. Viszont megfogadtam, hogy soha többet nem alszom mélyen és felébredek minden macskaajtó csapódásra. Mivel elhatározásom igen elszánt volt, tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, a macska azóta biztosan soha nem mászkál ki. Mivel még egyszer sem ébredtem fel…


2018. december 3., hétfő

Főzőcske, de ügyesen – Avagy hogyan toljuk túl a borsot, esetleg a borsőrlőt…




A család megszavazta, hogy a vasárnapi ebéd lasagne legyen. A szavazásban nem volt szavazati jogom. Említett étellel bajom nincs, maximum a kivitelezését vélem némileg pepecsnek. Ám, mint említettem, beleszólásom sem volt és drága életem habospitéje feltette az i-re a pontot azzal a beszólásával, amire amúgy is ugrani szoktam: „Jól van, akkor majd megcsinálom én…!” (Hozzá mártír arc, sértődött homlok, szemsarokból kukucska, hogy vajon működik-e… Működött…). Botrányos nagy sóhajtozások közepette mondtam, hogy főzök én a családnak lasagne-t. Inkább én, minthogy apa szentségelését hallgassuk az elkészültéig. Mert drágám szeret főzni, csak hát a köret a főzés mellé mindig a szentek leszedése. Hol ezért, hol azért.

Viszont eldöntöttem, ha már…. akkor az legyen olyan, mint a nagykönyvben! Apa elügetett dolgokat intézni, ezért hamar előkaptam egy sárgarépát, némi zellert és villámgyorsan lereszeltem őket. Valamint kinyitottam egy üveg száraz vörösbort (meg is kóstoltam, hisz csak olyannal főzünk, amit meg is innánk. Ezt meg alig bírtam abbahagyni, ám virágos vasárnap reggel már csak nem borozunk…) Úgy ítéltem meg, a bor minősége kifogástalan, ezért elégedetten nyugtáztam, hogy majdan az is mehet a raguba.

Szalonnát aprítottam, sírtam egy sort a hagyma feltrancsírozása után, közben, majd mikor már pirult a szalonna, hagyma,  répa, no meg a zeller is, beleküldtem a fazékba a nem tiltakozó darált húst is. Kicsit sütögettem, párolgattam, majd nyakon öntöttem a vörösborral. Forraltam pár percig, majd hozzátettem a paradicsom szószt is. Ekkor döntöttem el, hogy nagyon finom ebédünk lesz.

Fogtam a sót és nem sajnáltam a ragura szórni. Majd fűszereztem még oregánóval, bazsalikommal és megúsztattam benne 2 babérlevelet is, biztos, ami zicher. Majd kezembe vettem a puccos, elemmel működtethető bors őrlőnket és a ragu fölé helyeztem. Megnyomtam a tetejét lévő gombot, szépen potyogtak az őrölt szemek az ételbe, angyali mosolyt csalva orcámra. Aztán 1 másodperc után valami más is pottyant. Nagyobb volt, mint a darált bors, egész nyilvánvaló… Először nem is értettem. A gombot elengedtem, egy ideje feleslegesen is nyomtam, hisz már hangot sem adott, nem őrölt. Belenéztem a szerkezetbe. Egy lyuk ásított felém, meg némi kósza egész bors, mint megannyi csodálkozóra nyitott  fekete szempár.

A ragu rotyogott, én fortyogtam. A borsőrlő meg megadta magát a jelek szerint. Nem vagyok nagy műszaki zseni, de láttam, hogy valami hiányzik a szerkezetből. Mondjuk a bele. Vadul turkálni kezdtem a paradicsomos masszában a fakanállal, hogy kihalásszam a beleesett alkatrészt. Ezzel a lendülettel kevertem mind mélyebbre az alkatrész kísérőjeként belehullott egész borsokat a főztömbe. Mire erre ráébredtem, az alkatrész MÉG nem volt meg, a borsok MÁR nem úsztak a tetején…

Szentségeltem egy kört (és magamban bocsánatot kértem apától, amiért azt mertem állítani, hogy én legalább nem anyázok főzés közben. Hát… de…). Mikor huszadszorra köpött szemen a forró, fortyogó szósz, ráébredtem, hogy le kéne húznom a tűzről és úgy kotorásznom benne. Mindenképpen hatékonyabb lennék és talán még maradna látásom, meg ujjlenyomatom is a későbbiekre…

Szóval félrehúztam a lábast és masszívan keresgéltem 1. Az alkatrészt, 2. A borsokat. Utóbbiból rengeteg úszott benne. Előbbi meglett, azt viszont egyszerűbb volt kihalásznom.

Úgy 20 perc szentek leszedése közbeni horgászat után elégedetten pakoltam vissza a tűzre a ragut. Persze később, mikor már a tésztára kenegettem is találtam pár egész borsot, de elvétve. Egész jó munkát végeztem.

Mikor életem miértje hazajött, meséltem neki, hogy volt némi kis malőr a borsőrlő és köztem. Most fasírtban vagyunk (hogy stílusos legyek). Némi erőtlen basszusozás után akkurátusan leült, szerszámokat maga elé helyezte, majd pillanatok alatt halottá nyilvánította a konyhai eszközt, miután atomjaira szedte. Mutatta, hol törött le a belsejéből egy darab műanyag, ezért tudott fejest ugrani a fazékba, s így öngyilkosságot követni el.

Ellenben…  A letörött kis műanyag darab nem lett meg, viszont mindenkinek megvan az összes foga, ami kifejezetten jó hír. Nagyon jót ebédeltünk, bár a gyerekek még most sem értik, miért szóltunk rájuk két falat között százszor, hogy jól rágják meg az ételt!

A fél tepsi tészta megmaradt. A hétfői ebédem is ez volt és csak két egész borsra haraptam rá…………. Ezek után kér valaki egy kis lasagne-t???

2018. november 20., kedd

Létra projekt – avagy oldjuk meg úgy, ahogy nem terveztük




Úgy döntött a nappaliban a plafonon egy tenyérnyi rész, hogy megválik a festéstől. Nem kellett neki. Szép lassan elkezdett leválni. Először csak kis repedések jelentek meg kör alakban, majd jól láthatóan dudorodni kezdett. A rosseb se tudja mitől.

Hónapok óta nézegettük. Apa esténként rám szólt, hogy hétvégén mindenképpen figyelmeztessem, hogy álljon neki leszedni, mielőtt valamelyikünk fejére hullik, mint valami áldás. Persze rendre elfelejtettem szólni, így mindig csak este csodáltuk meg, mennyire lóg a darabka.

Aztán eljött a nagy nap. Hétvége is volt, nappal is volt, időnk is volt, eszünkbe is jutott – fél siker. Apa kihalászta a nagy létrát a spájzból… Maga ez a mutatvány megérne egy misét, mert a mi spájzunkban máig harcoló német alakulatot is talál az ember, ha keres, sőt, igen, „Az oroszok már a spájzban vannak”. Ők is! A létra hozzáférése korlátozott, és igen nagy előmunkálatokat igényel. Nagyjából a fél kamra kipakolása szükségeltetik az elővételéhez.

Mikor a létra már a nappaliban trónolt, apa, önmagát meghazudtolva, rettentő előrelátó módon közölte, hogy nem szándékozik a falat leverni, ezért tegyünk a végére rongyot, melyeket akkurátusan szigetelőszalaggal rögzített is.

Néztem szótlanul ténykedését és félve jegyeztem meg, hogy a kanapétól sem fog hozzáférni, valamint a létrát sem tudja a falhoz támasztani, mivel ottan polcok vannak. Csendre intett, koncentrált. Midőn szembesült az általam említett problémával, egy szempillantás alatt túllendült eme gondon, mivel nehézségekbe ütközött a létra kinyitása. Illetve feltolása. Eme alkalmatosság több darabból áll össze. Számomra rejtély a működése, apa eleddig csuklóból kezelte (büszke is voltam rá titkon, nagyon).

Szóval létra kitol, leereszt, szentségel. Kitol, leereszt, szentségel, fej vakar. Mindeközben én imákat mormolok, hisz férfi létére több dologra nem tud koncentrálni, csakis a létrára. A falon lévő polc és annak tartalma nem volt biztonságban, ezt állíthatom bizton. Semmi extra nincs azokon a polcokon, semmi törékeny…. néhány üveg képkeret, pár gyertyatartó, ilyen-olyan apróság kerámiából, fakeretes tükör, homokóra, váza… szóval semmi törékeny…

A létra makacsul ellenállt apa ügyködésének, a polcon reszketve, szemüket becsukva várakoztak a csecsebecsék, tudták, előre elrendelt sorsukat úgysem kerülhetik el. Apa újra feltolta a létra feltolandó részét, immár magasabbra, mint eddig, jó nagy lendülettel. Pont a lógó vakolat darab kellős közepét találta el a ronggyal elővigyázatosan betekert végével.  A darabka azonnal megadta magát, mint aki hónapok óta csak erre várt. Mint egy lassított felvételt, láttam mélybe zuhanását, hallottam tompa puffanását, rá a kanapéra, milliónyi darabra hullva szét.

Egymásra néztünk. A szeméből a világegyetem összes kérdésére választ kaptam szavak nélkül fél másodperc alatt. Két út volt előttem: 1. Vagy dühöngeni kezdek és morcosan takarítom össze a szétszóródott, szétporladt plafondarabokat. 2. Vagy nevetek.

Utóbbinál maradtam. A hasamat fogtam, csorogtak a könnyeim. Apa pedig velem nevetett, bár saját bevallása szerint egyetlen hajszál választotta el attól, hogy inkább sírjon.

Kacarászva vettem elő a seprűt és vittem ki a takarókat a teraszra kirázni. A nevetés bugyborékolva tört elő belőlem percek múlva is. Apa is ténykedett eközben, a rongyokból kicsomagolta a létrát, majd visszatette a spájzba és visszarámolta elé a többi millió cuccot. Majd magához térve nézegette a plafont és úgy ítélte meg, a projekt nem lett tökéletesen kivitelezve, vannak még mozdítható elemek. Spaklira kapott, egy nagy műanyag tállal a kezében felállt a kanapéra és óvatosan kapirgálni kezdte a még necces részeket…

Épp úgy éreztem, hogy már csitul a csiklandozós nevetés a torkomban, mikor ügyködése közben, rám sem nézve megjegyezte, hogy gyakorlatilag tök felesleges volt a létra, hiszen eléri a kanapéról az egészet….

Újabb nevetéshullám után megcsodáltuk a plafonban keletkezett krátert. Bogival összekacsintva állapítottuk meg, hogy szív alakú lett, egész pofás, szinte oda teremtetett. Magamban félmosollyal jegyeztem meg, hogy szerelmet vallani másképp is lehetett volna. De ezt már nem mertem életem párájával megosztani.



2018. november 10., szombat

Előbb kérdezz, aztán lőj!



Ezek a szombati munkanapok képesek nagymértékben borítani egy átlagos család békés, megszokott hétvégéit. Főleg, ha olyan férjjel van valaki megáldva, aki gondolkodik, gondoskodik és igyekszik kihozni a maximumot bármilyen adott lehetőségből. Igen, életem habospitéje nem rest, tettvágytól buzog… szervez. Néha keresztbe, néha kasul.

Logisztika, logisztika, logisztika. Erről szól életünk 99%-a. A maradék 1% jut arra, hogy a logisztikát kipihenjük.

Történt tehát, hogy meg kellett szervezni azt a szombatot, mikor 3 csemetémnek iskola, nekem meg munka van. Apa szabadnappal megáldva pedig nem a pihenésen töri a fejét, hanem, hogy azon az autón a nyári gumikat télire varázsolja, ami az én fenekem alatt van.

Békésen álltam a mosogatónál, míg ő a hátam mögött a kanapén ült. Egyszerű kérdést intéztem felé (Hogy legyen a szombat?). És bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen nyakatekert választ kapjak, ami elsőre, férfiasan megmondom, nem volt számomra érthető (talán az általa közölt minimális információ hatására…).

Míg én igyekeztem a konyhát élhetővé tenni, kipakolni a mosogatógépet, majd annak tartalmát a szekrények bendőjében elhelyezni, vacsorát alkotni a csemetéknek stb., apa a telefonját bújva, mormolászva, számolgatva fontolgatta a szombatot. Némi foszlány az én fülembe is eljutott, egyre mélyebb és gondterheltebb ráncokkal látva el homlokomat.

„Na szóval, ha itt leszáll valaki a buszról, ez az utca egyenesen oda visz a munkahelyedre, ez térképen nézve… 1,3 km séta… nem vészes…”

A hátamon jó, hogy nem voltak arckifejezések, így nem láthatta, hogy a mosogatónak tátogom, hogy „Debaromijó! Nem akarok gyalog menni! Nem elég, hogy szombaton dolgozni kell menni, még az autót is elveszi alólam és a hideg reggelben mászkálhatok!”.

Ő nem hagyta abba a magával folytatott eszmecserét. Egyre elégedettebben szemlélte a mobilt, már-már attól tartottam, szerelmesen bele is bújik, lelki szemeim előtt megjelent, amint csak a lábai lógnak ki belőle lógázva… Tervezett, számolt, összesített, míg én fortyogtam magamban, füstölt a fülemen kifele a gőz, de a hátam továbbra is szelíden csak annyit kérdezett, most mi van?

„Tök jó lesz! Mindenki jól jár! És a kerekek is le lesznek cserélve egy füst alatt!” – morfondírozott.

Elszámoltam ezerig. Láttam magamat, amint kóbormacskák között a ködös utcákat róva számolom a lépéseimet a hidegben a munkahelyem felé igyekezetemben. Neeeeeeeeee…. Már-már fontolgattam, hogy felajánljam, ott a vasárnap, ami szintén baromi alkalmas lenne a kerékcserére, anélkül, hogy egy hátam közepére nem kívánt szombati munkanapon hiányolnom kellene az autót. Tudom-tudom, túl kényelmes vagyok. Az vesse rám az első követ, aki nem így gondolkodna…

Drágaságom még mindig alkalmazásokat bújt, busz-menetrendeket csodált meg és matekozott. Én dühöngtem. Hangtalanul toporzékoltam legbelül és már a sírás kerülgetett az engem ért igazságtalanságok miatt. Persze kívülről ez mind nem látszott rajtam, zsemlét vajaztam szótlanul, ámbátor a kenőkés elég vehemensen járt a kezemben, ujjaim fehéredésig markolták a fémet.

Mivel értelmes választ nem kapott a hátam, ezért összeszedtem minden nyugalmamat és hiszti nélkül, angyali mosollyal orcámon rákérdeztem, hogy mi a terve? Magamban egész máshogy kérdeztem, legbelül ordítottam a csalódottságtól, fojtogatott a düh és én gondolatban egy kanál vízben tudtam volna megfojtani az uramat.

Mire ő: „Reggel te elmész az autóval dolgozni, ahogy szoktál. Én elkísérem a gyerekeket gyalog az iskolába, ott felszállok a buszra, leszállok a munkahelyedtől nem messze és besétálok a kulcsért meg a forgalmiért. Elmegyek mamához az autóval, hisz ott vannak a téli gumik, lecserélem őket, majd visszamegyek érted és együtt elmegyünk a gyerekekért az iskolába.”
Mindezt vidáman, tettre készen.

Paff.

Kegyetlenül elszégyelltem magam.

Tanulság? Gyakorlatilag mindenki miattam gyalogolhatott a hidegben. Engem kivéve… És senki sem hisztizett emiatt. Tulajdonképpen én sem, hisz a hiszti csak bennem zajlott le, hangot nem adtam neki… Titkoljam el, hogy mennyire önző vagyok??? Áááá… tényleg jobb, ha senki sem szerez róla tudomást. És igen. Tanultam is belőle: Előbb kérdezz, aztán lőj!

2018. augusztus 7., kedd

Kovácsék! Balcsira fel! Vagyis le! – Nyaraltunk!




Kicsi családunk nyaralása mesébe illően sikeredett. Már az meseszerű volt, ahogyan az egy órás utat sikerült kettő és fél alatt teljesítenünk. Siófok-Sóstó nem a világ vége, mégis annak tűnt, mire megérkeztünk, túlélve a dugóban való araszolást. Hátul három Balcsira és ebédre kiéhezett gyerkőccel, akik megszokták, hogy az étel nem várat magára, ergo az éhhalál küszöbén értük el a célállomást.

A szállás elfoglalásakor üdvözöltük azt a négymillió pókot, akikkel majd osztoznunk kell a szobákon. Fiam ideiglenesen sokkot kapott, szerencsére ez csak akkor jelentkezett, ha a házban voltunk, akkor viszont eszelős szemekkel fürkészte a falakat és a plafont, majd pánikszerűen bökött minden nyolclábúra. Akadtak bőven, nem a szebbik fajtából…

Aztán nyomban felkerekedtünk, hogy némi elemózsia után nézzünk. Összekötve a kellemest a hasznossal, rögvest be is kívántuk vásárolni a vacsorára, illetve reggelire valót. Lévén, első napunk volt, helyismeret hiányában mentünk a szélrózsa minden irányába. Utóbb kiderült, hogy nem túl jó irányokba. Szembe jött velünk minden, csak épp ehető nem. A gyomrunk már igencsak tiltakozott, ám a bolt előbb került elibénk. Így bevásároltunk párizsit, sonkát, kolbászt, frissen sütött, még forró kenyeret, zöldségféléket, és mivel a hűtőtáskát a szálláson feledtük, visszaültünk párizsistól a 200 fokos autóba és tovább kutattuk az ebédelési lehetőséget.

Nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol hamburgert rendeltünk. Uszkve ¾ óra múlva már elénk is tálalták a csodát. Közben elképzeltem, amint a felforrósodott autóban az imént még makulátlan párizsi és sonka tangót jár egy füllesztően erotikus számra… Apa puffogott egy kört, hogy már megint nem úgy alakulnak a dolgok, mint kellene. Értette ezt a forgalom alakulására, a hamburger ízére, a napsütésben is jól hallható mennydörgésre és a csomagtartóban önfeledten tangózó felvágottakra…

Miután megtöltöttük a gyomrunkat, visszafurikáztunk a szállásra, majd iziben fürdőruhába bújtunk és megcéloztuk a partot… nem jó irányból. Hatalmas kerülőt tettünk, láttunk száz kacsalábon forgó nyaralót, megcsodáltuk a partot messziről, majd egész közelről is végre. A 10 perces sétából úgy 25-öt csináltunk, de megcsináltuk…

Hatalmasat csobbantunk a hőségben. Mivel rég jártam a Balcsin, már el is felejtettem, mennyire szeretem. A víz kristály tiszta volt és meleg, selymes és hívogató. Úgy élveztem, akár a gyerekek. Egy ideig drága életem habospitéje is, kb. 9 percig. Akkor víz ment a fülébe. Most 8 napja, hogy nem hall. Ellenben kereshettünk gyógyszertárat, mert eltökélte, hogy Audispray kell a bajra (Dr. Kovács…), meg egy fecskendő, amivel kimoshatja otthon, meg az, hogy ne beszéljünk hozzá, mert csak felidegesítjük, hisz totál süket… Viszont mivel árnyékos hely már nem akadt a parton, a napszemüvegét és a sapkáját fent hagytuk, ezért úgy összegezte, hogy kitoltam vele, mert úgy érezte magát, mint egy süket vakond, akit kidobtak a Tesco parkolójába, hogy még leásni se tudja magát a nap elől…

Mindeközben én feltérképeztem a szabadstrandot, ahol voltunk. Rá kellett jönnöm, hogy a két széle – ahogy drága jó férjem fogalmazott – a „brazil gépsor”. Volt ott Macskajajból szalasztott csapat, meg olyan is, akik úgy sétáltak rajta végig, mintha a tulajdonukban lenne. Mentek ezek ingben, kalapban a vízbe és hát folyamatosan ment a kommunikáció a parton maradottak és a lubickolók között, akkor is, ha már 200 méterre gyalogoltak a vízbe. Egy tanulmány volt.

Másnap délután vizibicajt akartunk bérelni. Míg én lepakoltam a cuccokat, apa be is támadta a manust, elmondta, hogy öten vagyunk, három gyerek, két felnőtt. A kölcsönzős, mint egy elromlott lemezjátszó, csak azt vernyogta, hogy „Négy személlyel futhat ki a jármű. Ez a szabály.”. Mire én is odaértem mosolyogva, apa csak a fejével intett a Balcsi felé és a fogai között szűrte: „Téged a vízen veszünk majd fel!”. Szerencsére mindent értettem, én voltam az 5. elem. Ezért hát a 100 kilós strandtáskámat Bogi nyakába akasztottam, majd besétáltam a derékig érő vízbe, míg ők felszálltak a járgányra. Mikor már kellőképpen eltávolodtunk a fürdőzőktől (és a kölcsönzős fürkésző tekintetétől), indulhatott a csúszda-parti. Izomlázig másztam fel és csúsztam le, szerintem többször, mint a gyermekeim, akik szintén rettentő mód odavoltak ezért a szórakozásért. Kicsi szívem azzal játszott, hogy mikor én csúsztam le, kissé megemelte a vizibicaj elejét (tiszta Popey…), mert állítása szerint a súlyom az egészet levitte a vízbe… no comment… A lényeg, hogy én, mint ötödik elem, elég sokszor nagy bádábummoztam bele a vízbe. Közben Milla Yovovich-nak képzeltem magam, amint szexin megmentem a világot…

Egyetlen napig jósoltak nem-kánikulát, erre időzítettük a kirándulást is. Úgy döntöttünk, majdnem körbe autózzuk a tavat, Tihanynál visszajövünk a déli partra a komppal. Voltunk állatsimogatóban is, láttunk kétezer nyuszit, meeegető édes kecskéket, lámát, szamarat, lovakat, vaddisznót. Mindenkit megetettünk szépen a zoo csemegével, majd átruccantunk Tihanyba.

Néhol tényleg ránk szakadt az ég, de alapvetően ezen a napon is 40 fok volt. Így édesdrágaságom, aki nehezen viseli a hőséget (lásd fent), igencsak szaporázta a tempót. Én nem vágytam másra, mint hogy szuvenírt vehessek, ihassak egy kávét és pár percig gyönyörködhessem a tihanyi látképben. Ehelyett lobogtunk apa után, mint a győzelmi zászló, ám kinézetre inkább egy vert seregre hasonlítottunk. Gyöngyöző homlokkal, átizzadt ruhában lőttünk két fényképet a csodás vízről (ebből egy totál homályos lett…), kikerültünk billió turistát, a tűző napon rendeltünk egy olyan ezer fokos kávét, ami az első kortynál kinyírta az ízlelőbimbóimat és élvezhetetlenné tette a levendulás kávéízt, majd kapkodva vehettem egy-két ajándékot, addigra azt sem tudtam, kinek is akartam vásárolni igazából…

Utolsó napokban néhány barátunk is csatlakozott hozzánk. Olyan igazi balatoni, nosztalgiázás ment: este szalonnasütés, szúnyog invázió, másnap csak délre lejutás a partra (előtte 20 perc hezitálás: kocsival, vagy gyalog? Kocsival, vagy gyalog?). A parton helyvadászat, beékelődés a heringek közé, naptej illat. Gyerekek és egymás vízbe borogatása minden úszó eszközről. Azt hiszem, mindent kipipáltunk. Jó volt J

Utolsó nap, miután elköszöntünk a már-már hibátlanul póktalanított kecótól, irány haza!

Ahogy beléptem a házba, kiszagoltam, hogy drága kiscicám ajándékkal várt minket.

És hogy mi a tanulság?

1.       Nyaralásnál nem pihen az ember, csak idegen helyen őrzi a gyerekeit.
2.       Egy hét Balaton nem túl sok, de éppen elég.
3.       Mindenhol jó, de legjobb, ha a Misha nem vadászik…

2018. július 17., kedd

Én, mint Axl Rose?! – avagy koncert, mint még sose




Nem vagyok egy koncertre járós csaj. Valahogy nem visz rá a lélek. Az a sok ember, hangzavar, tolongás. Antiszoc mivoltomat meghazudtolván, idén mégis másodszor jutottam el életemben GNR koncertre. A tavalyi is pazar volt Prágában, de az idei lengyelországi azért mégis emlékezetesebbre sikerült.

Már-már sportot űzünk abból, ha elindul a csapat egy ilyen útra, hogy marad felesleges jegyünk a koncertre. Hol ilyen, hol olyan okból mondja vissza 1-2 ember az utazást. Így a mi dolgunk, hogy valahogy eladjuk azokat a jegyeket, amik a nyakunkon maradtak. Tavaly álltunk már aluljáróban, s mint a legjobb magyar kofák árultuk portékánkat. Szem nem maradt szárazon látványunkon. A jegyeket ellenben csakis úgy vették volna meg, ha a csinos eladó hölgyet is csatoljuk hozzá. Nem csatoltuk…

Idén nem bíztuk a véletlenre. Mivel első szállásunk Krakkóban volt (kilométerekre a koncerttől…), már ott elkezdődött a vevők keresése. Az út fáradalmait némi alkohol kíséretében igyekeztünk kipihenni, így elég gyorsan megszűntek a nyelvi nehézségek is. Leginkább a bátorság nőtt még azokban is, akiknek a nyelvtudása akadályokat szabott volna az értékesítéshez. Ebből alakult ki, hogy a mi nagy mackó barátunk boldog-boldogtalant azzal állított meg az utcán: ”Do you know Guns n Roses???”.

A lengyel emberek viszonylag barátságosak voltak, értetlenül, szemérmesen mosolyogtak, talán azt hitték, elmebeteg, vagy értelmi fogyatékos… Választ mindenesetre csak ritkán kaptunk. Pedig ő próbálkozott. Pultos kislánnyal, recepcióssal, éppen esküvőjük fotózásán pózoló párral, turistákkal, idősebb házaspárral (három gyerekkel, plusz nagymamával), fiatalabb generációval, akik még a legpajzánabb gondolat sem voltak, mikor a GNR a csúcson volt… 

Estére, mikor az alkoholunkban lüktető vér már igen csekély szinten mozgott, csupán annyira futotta tőle akadozó nyelvvel: „Dujunógánzenrozisz?!”. Meglepetésre egy idősebb csávó felderült arccal bólogatni kezdett, majd heves gesztikulálások és angol szavak záporozása közepette biztosított minket arról, hogy ő mennyire nagyon kedveli az említett együttest. Barátunk fáradt, fásult mosollyal az égbe emelte hüvelykujját és annyit dörmögött: „Szuper!”.

 Így a jegy eladása másnapra maradt. És ha nem is nyertünk rajta (na nem is!), de legalább fél áron megszabadultunk tőle.

Volt izgalom is a koncert előtt, ugyanis a második szálláson nem igazán tudtak róla, hogy mi megyünk. Köszönjük booking.com  ;) Azért nagy nehezen kaptunk szobát, némi telefonálgatás és a recepciós szakszerű kiborítása után. Sok időnk nem maradt a koncertre eljutni, ezért taxiba vágtuk magunkat… hogy egy órát álljunk a dugóban. Villamossal gyorsabban odaértünk volna, de a taxis srác biztos ki nem hagyta volna emelkedett hangulatban folytatott csevejünket, vihogásunkat, rögtönzött GNR részleteinket, csacsogásunkat. Sziporkáztunk! Persze a kis vizes flakonba kevert whiskey-kóla igen gyorsan elpárolgott, így mire megérkeztünk a stadionba, már széles mosollyal üdvözöltem a tömeget, eszembe sem jutott, mennyire utálom az embereket.

Gyorsan kijózanodtunk, mikor megtudtuk, hogy a sörpultnál csak alkoholmentes verzió kapható. Csakis. Némi lelombozódás után rákészültünk, hogy életünkben először emlékezni fogunk minden hangra és mozdulatra… Furcsa felismerés volt. Más választás híján megbarátkoztunk a gondolattal. Ennek tükrében pedig hihetően állíthatom, hogy szuper volt. Minden. Axl Rose hangja, Slash fáradhatatlan, lenyűgöző szólói, Duff basszusa… és feneke, igen… J

Emlékszem a legapróbb részletekre is. Például arra, hogy Axl hogyan szedi össze a színpadra dobált melltartókat és teregeti azokat ki, mint egy jó mosónő… Vagy hogy a végén Slash kézen állt. Igazi, jófajta zene volt. Megérte…

Még akkor is, ha utána órákig várnunk kellett a minket elszállító autóra, ugyanis ez volt az alku a booking.com-mal. Mivel a stadiontól közelebbi szállást lefoglaltuk, de az utazás előtt pár nappal közölték, hogy sajnos benéztek valamit, így egy jóval távolabbit ajánlottak. Barátunk úgy fogadta el, hogy csakis akkor, ha a koncert után autót küldenek értünk, hogy haza tudjunk jutni.

Szóval várakoztunk. Fáradtan. Szomjasan! A közelben nem találtunk nyitva tartó boltot, ezért egy rendőrtől kértünk vizet. Hatan osztoztunk fél literen. Hasonlóan finom vizet sem ittam életemben.
Lassan múltak a percek. Életem miértje elcsigázottan, mint egy vert hadsereg nézett rám, szeméből kiolvashattam, amit már-már mantra-szerűen mindig elmond: „Ez is miattad van…”. Nem vettem magamra. Ám meglepetésemre egész mással hozakodott elő: „Most ahogy így elnézlek, nagyon hasonlítasz Axl Rose-ra!”.

Akkor sem, most sem tudom, hogy bóknak, vagy sértésnek vegyem-e a megjegyzését. Ott mindenesetre bugyborékolós nevetésben törtünk ki. Egész addig, míg tőlem nem megszokott módon mondtam okosat: „ Belegondoltatok? Ha tudtuk volna előre, hogy nem lehet majd alkoholt venni a koncerten, jöhettünk volna autóval is.”.

Nem gondoltam végig, csak kiszaladt. Öt vérben forgó szemű ember szuszogott felém, hajszálnyira attól, hogy a torkomnak essen Szemükben némi csodálat keveredett a dühvel. Talán jobban tettem volna, ha hallgatok és magamban morfondírozok a „Mi lett volna ha…”-n. Azt hiszem, legközelebb visszafogom magam. Maradok a cuki szöszi… Axl Rose…