2022. december 21., szerda

Esős esti virtuozitásom


 

Tehát mikor pénteken este szambázok hazafelé a kocsival esőben, sötétben, full fáradtan, ami a legkedveltebb kombinációm, imádom, ahogy a szélvédőn csillognak az esőcseppek, visszatükrözik minden autó lámpájának fényét, ami tök romi lenne, ha nem nehezítené az amúgy is korlátozott látásomat…. De már majdnem otthon vagyok, bekanyarodok az utcánkba, lehull rólam a hét mázsás teher, lazítok a kormányra dermedt ujjaimon, már csak pár méter és ráfordulok a felhajtónkra…. csak még látok egy autót magam előtt, amit nem tudok eldönteni, hogy halad-e, vagy áll (rohadt eső! rohadt sötét!) …. asszem nem mozog, csak parkol az út azon felén, melyen én haladok, ráadásul szemből, de a fényszórója ég…. de hogy ég, mint egy világítótorony, hogy vakulok belé rögvest… Miféle emberek vannak…. na jó, nem mentem neki, szépen kimanővereztem, de hopp! …. Nézek balra, és nem hiszek a szememnek, ellopták a házunkat… A helyén a szomszéd Ica néni háza áll és mered rám vádlón, hogy mit bámulom őt a sötétben???

Satufék. Még egyszer balra tekintek, némileg reményvesztetten, de Ica néni háza továbbra is duzzogva sandít felém. A miénk meg sehol. És előrébb hiába pislogok reménykedve, ott már egy idegen ház néz vissza rám pimaszul. Pár tizedmásodpercnyi kétségbeesés után rájövök, hogy mikor kikerültem az útban lévő, fényszóróval vakító autót, lazán elhaladtam a saját feljárónk előtt is. Elhaló nyüszítés szakadt fel belőlem, hogy miért nem tud vége lenni már ennek a pénteknek?

A visszapillantó tükörbe lesek lopva, ahol néhány összezavarodott kapucnival akad össze a tekintetem.

Ha és amennyiben igazán tökös vagyok, akár azt is eljátszom az utcán ácsorgó szomszédaim előtt, hogy csak be akartam tolatni a kapun. De esőben? Sötétben? Tolatva felkanyarodni? Én? Még világosban is kétszer meggondolnám. Így szégyenszemre visszatolattam egyenesen - arra ügyeltem, hogy az előzőekben kikerült autót most se találjam telibe -, majd, mintha mi sem történt volna, orral a felhajtóra gurultam. Nem, nem néztem fel az értetlenül bámuló kapucnikra, szó nélkül nyitottam a kiskaput, majd azon betérve, belülről a nagykaput (nem akarok róla beszélni… a nagykapunk pár napja vacakol, ezért csak belülről nyílik-csukódik).

Szerintem cseppet sem tűntem félnótásnak, aki 1. Nem talál haza, 2. Azt hiszi, be tud állni kocsival a fél méter széles kapun, majd rájön, hogy mégsem…

A szomszédok azóta is a térdüket csapkodják, ha meglátnak, gondolom kellőképpen felvidítottam az esős délutánjukat. Legalább az övékét…

Legközelebb gyalog indulok útnak az esőben, hogy változatossá tegyem a vidámságuk forrását.

2022. június 30., csütörtök

Hat hét gipsz – avagy könnyen jött, könnyen ment nyár



Haragudhatnék a műanyag kerti papucsra. Vagy az esőre. Esetleg a kutyára. Mindháromra együtt. De hiába haragudnék bárkire is, ahogy szokták volt mondani, a baj egy pillanat alatt megtörtént, a harag meg nem old meg semmit.

Szóval volt nekünk egy nagyon idilli kis szombati családi napunk. Finom ebéddel, grillezéssel, családi mozival, kerti medencézéssel, jégkrémezéssel. Minden olyan marha kerek volt, sütött a nap, meleg volt, kicsit belénk költözött a nyári szünet elképzelhetetlenül mosolygós mivolta.

Délután jött egy nyári zápor, de még ez is olyan tökéletesnek tűnt, legalább nem kell locsolni. Az eső elállt, már a nap is kisütött, mikor fogtam a kutyakaját és megindultam, hogy szegény Borcsa se maradjon éhen. Kiléptem a bejárati ajtón, köszöntem őbozontosságának, finom nyár illat lengte körül a kertet, az elázott föld kipárolgása bódító volt.

Fordultam a lépcső felé, léptem egyet a jobb lábammal, majd mielőtt a bal következett volna, fura dolog történt. Egyszerre az égbolt tárult a szemem elé. Eltelt pár századmásodperc, mire az agyam felfogta, hogy megállíthatatlanul csúszik a jobb lábam a kövön, mintha egy marha gyors motorcsónakba szállt volna be, míg a bal a partról csak integetne neki bátortalanul. Közben érzékeltem, hogy „motorcsónakos” jobb lábam eléri a felső lépcsőfokot, de a csúszás ott is folytatódott tovább, így a fenekem már nyekkenve lehuppant a földre, a jobb lábam meg… egy lépcsőfok, két lépcsőfok, ding-ding-ding… Miközben a bal lábfejem még mindig egyhelyben, ugyanazon a ponton, ahonnan indultunk, mint egy fejlődésben lemaradt ikertestvér. S mindeközben a landolásom végszavaként, a kezemben tartott tálból a száraz kutyaeledel, mint valami fura konfetti, vagy éppen esküvői rózsaszirmok, szállt a magasba a kéklő ég felé, majd - mint egy morbid lassított felvételen – hullott vissza rám, amúgy áldásként. A bal lábamba hasított egy fájdalom, én meg rácsodálkoztam a kék égre és a bárányfelhőkre, amik a fejüket csóválták látványomon – akkor még nem értettem, miért a méltatlankodásuk.

Kellett pár másodperc, míg felocsúdtam kábult nemértemségemből. Elhessegettem a fejem fölül a csiripelő madarak koszorúját, majd a csillagokat is. Kicsomagoltam összegubancolódott végtagjaimat, lesöpörtem magamról az erős illatú kutyatápot. A sokktól, még csak tompa sajgást éreztem a bal lábujjamban, ami a fenevad kerti papucs fogságában kínlódott. Összeszedegettem a mindent beborító kutyaeledelt, míg Borcsa értetlen tekintete kísért, rájöttem, ő a földről is megenné, amit én megszállottan egyesével a táljába sorjázok… Viszont ebből a szögből kitűnően láttam, hogy mi okozta nem várt piruettemet: a bejárati ajtó előtt megállt esővíz folton csúszott meg a papucsom. Nem láthattam fentről, mert sunyin álcázta magát.

Besántikáltam a házba, közöltem életem miértjével, hogy szerintem most törtem össze magam, bár a kárfelvételt még nem végeztem el tüzetesen.

Lehuppantam a kanapéra, s szemügyre vettem a bal lábamat. A sípcsontomon egy hatalmas vörös folt éktelenkedett, úgy tenyérnyi, a közepe már kékült-feketedett, ránézésre is fájt, nemhogy érintésre. Drágám kérdésére, hogy azt hogy szereztem, nem tudtam válaszolni, mert nem emlékeztem. Tovább haladtam a vizsgálattal. Fájt még a lábfejem, valamint a nagylábujjam, ami…. hát…. érdekes szögben állt. Avatatlan szemek nem is érzékelhették, de az az ujj 46 éve az én ujjam, nekem feltűnt, hogy nem egészen ilyen szokott lenni. A belőle lüktető fájdalom pedig abszolút nem volt szokványos jelenség. Ezek mellett eltompult a jobb lábamon kialakulóban lévő foltok sorozata – de ezt legalább tudtam, hogy a lépcsőfokok okozták.

Fogtam egy jégakkut, meg egy jégzselé párnát a mélyhűtőből, s a kanapéra telepedve jegeltem a fájóbb pontokat hol itt, hol ott, mert időközben akadt még további jegelnivaló is rajtam. Már arra is gondoltam, jobb lenne egy igluba temetnem a korpuszomat, hogy minden fájdalmam csillapításra kerüljön. A lábujjam csendesen dagadt mindeközben.

Persze aki ismer, az tudja, nem könnyen rohanok orvoshoz, előbb bizakodom, hogy megjavul magától, ami elromlott rajtam. Szóval így futottunk neki az éjszakának, ami nem volt leányálom, de egy fájdalomcsillapítóval kihúztam reggelig.

Nem tudom, ismerős-e az az érzés, mikor a vészharangok csilingelnek a fejedben, mikor már tudod, csak nem hiszed, hogy ebből nem jössz ki jól. Vasárnap ebéd után drága férjem kézen fogott és berakott a kocsiba. Irány a gyáli ügyelet, ahol a doki fel sem pillantva a papírmunkából, csak foghegyről vetette oda, hogy Merényi Kórház, röntgen.

Szóval mentünk a sürgősségire. Aztán a vendégei is voltunk úgy 7 órán keresztül, mire megkaptam a csinos, térdig érő gipszemet. Hat hétig barátkozhatok vele, ami tekintettel arra, hogy a nyárra napozást, medencézést, kirándulást terveztünk a családdal, kissé borítja a programot. De nem úr aki nem pazarol…. ilyen egy könnyen jött, könnyen ment nyár, amire szeptember óta várt az ember.

A gipszelős bácsi meg azzal vigasztalt, napozzak bátran gipszben is, hat hét múlva, mikor leveszik, legalább tudok majd sakkozni is…

  



2022. március 30., szerda

Nem politizálok, azért sem! - Avagy plakát, létra, gyorskötöző

 



Nem politizálok. Van véleményem, elkötelezettnek érzem magam, de nem hiszem, hogy hivatott lennék bárkit győzködni, érvelni és ellenérvelni bármi ellen és mellett, ami SZERINTEM helyes, ami nekem érték. Túl sok olyan ismerősöm és barátom van, akiket szeretek, annak ellenére, hogy – bár a politikát legtöbbször csak felületesen súroljuk témaként -, tudom, hogy nem egy oldalon állunk. Őket nem akarom elveszíteni azért, mert másként látunk dolgokat. A barátságuk és a szeretetük sokkal fontosabb számomra ennél.

Nem úgy, mint életem miértje, aki életét és vérét a hazáért…

Fent említett elveim miatt nem részletezném pártállásainkat, a sztori anélkül is tök „izgi” (na nem egy krimi, de nem is horror – hálistennek!), helyettesítse be bárki a saját elvárásai szerinti párttal az általam nem megjelölt részeket.

Szóval. A reggeli rutin része, hogy apa fuvarozza az ikreket a suliba. Pont abba az iskolába járnak, ahol a mi szavazókörzetünk van (senki ne feledje, április 3-án szavazunk! Igen, mindenki, nincs felmentés, még a szülészetre is visznek mozgóurnát, ha kell – saját tapasztalat, de az egy másik blog lesz majd egyszer, sokkal viccesebb, mint ez, de nem spoilerezek tovább…).

Életem netovábbja egy reggel felfedezte, hogy az iskola környékén is „minden oszlopon lóg egy politikus” így választások előtt – hála a magasságosnak, legalább ilyenkor jó helyen vannak… Csakhogy! Az iskolánál ő egyetlen általunk preferált párt politikusának a plakátját sem látja, ellenben a másikét, kit szívből illik nemkedvelni, mindenhol ott van. Márpedig ez tömény pszichológia! Az emberek arra szavaznak, amit látnak! Felháborodása addig fajult, míg fel nem hívta az iskolát, hogy márpedig ő ezt így nem helyesli. Az igazgatónő igen diplomatikusan, de kedvesen elhatárolódott a kérdéskörtől, hisz nem az ő hatáskörébe tartozik, melyik párt, melyik oszlopra aggatja az iskola környékén a politikusait. Jogos.

De apát nem lehetett szándékától eltántorítani, ezért addig kutatott, keresett, nyomozott, míg el nem jutott kedvenc pártunk egyik ügyintézőjéig. Aki nagyon segítőkész és kedves hölgy volt, bár érdemben segíteni nem tudott azon, hogy a mi politikusunk portréja is fellógatásra kerüljön arra a nyomorult villanyoszlopra.

Mivel az idő telt s múlt, a tetves oszlopon pedig még mindig csak a nemkedvelt párt jelöltje vicsorgott le ránk, ezért az én hősöm billentyűzetet ragadott és levelet faragott, most már célzottan. Ügybuzgósága határtalan méreteket öltött, hihetetlen mennyiségű időt és energiát nem kímélve dolgozott az ügyön, már-már mindennél fontosabbá vált, hogy a nyavalyás oszlopra kerüljön az a pszichológiai alapokra helyezett kettécseszett plakát.

Erőfeszítései immáron meghallgattattak, és hétvége ide, vagy oda, egy kisebb főmufti saját maga hívta fel lelkes és buzgó hívét, hogy megbeszéljék a plakátok kihelyezésének további teendőit.

Mivel drágám nem volt rest felajánlani, hogy ha kell, ő maga akasztja azokra a redvás oszlopokra az általunk kedvelt portrét, ezért hát ezt a feladatot meg is kapta. Munka után hazajött az előzőekben átvett plakátokért, létrát, gyorskötözőt vett magához és a tettek mezejére lépett.

Minden fontosat magával vitt, egyedül a személyi és a jogosítvány maradt otthon, de hála az égnek azt egyik villanyoszlop sem kérte tőle.

Azért megnéztem volna, amint egyensúlyozik a létra tetején a plakátokkal, fogai közé harapva a gyorskötözőt, az időközben nyakába zuhanó sötétedés alatt, az egyáltalán nem néptelen iskola környékén (sportesemény, edzés stb., még a parkolóba is alig tudott beállni). Már csak egy igazoltatás hiányzott volna a hátára, hosszú magyarázkodást vont volna maga után, hogy mit keres egy létrán a politikus képével a hóna alatt.

Jelentem, a küldetés mindennek ellenére teljesítve, már a mi politikusunk is mosolyog arról a sokat emlegetett oszlopról. A plusz poén, hogy mire ő kirakta arra az ominózus villanyoszlopra a plakátot, az ellenfél plakátja reggel még csak a pózna aljára csúszott (talán a szégyen húzta egyre lejjebb….), estére már hűlt helye volt csak. Nem, nem mi tettük!

2022. január 12., szerda

Cipzár vs. sál – avagy csúnya csapda kora reggel, éhgyomorra

 



Álmos és hideg reggel.

A családom 4/5-e már ébren, vagy ébredezik. Lassan indulnom kell. Kéket vettem ma fel, ehhez volt kedvem. Ó, de szép sál, még sosem volt a nyakamban, pedig vidám, virágos-pöttyös, ráadásul még kék is. Ez jó lesz. Utolsó simítások, bakancs a lábamon, kabátba bújok, cipzár fel…. Óhogyaza…. becsíptem a szép sálamat. Sebaj, volt már ilyen, néhány mozdulat és kiszabadí…. tom…. mondom…. kiszabadítom….. ki…. szabadí….

Beragadt. Se le, se föl. Csapdába kerültem.

Felnevettem saját bénázásomon, mire a kisebbik lányom is felfigyelt. Ugrott, hogy majd ő.

A kabát kezdett az előszoba melegében rám olvadni, de bíztam magunkban! Láttam a koncentrációt a kis arcán, meg az igyekezetet, melyben benne volt, hogy se kabát, se sál, se a saját szépre manikűrözött körme ne sérüljön. Kínlódtunk a reggeli félhomályban, néha fel-felkacarásztunk kinunkban.

Pár perc után feladtam, a cipzár nem. Kértem gyermekemet, hívja az apját, mert ide az ő erejére lesz szükségünk. Apa jött is, mint egy lovag, bár a páncélja még nem volt rajta, sőt, a lova is alhatott még, mert gyalog volt, egy szál alsóban.

Röviden ismertettem a tényállást: cipzár vs. sál. És öri-hariban vannak pillanatnyilag. Ekkor már arra jutottam, hogy a sál rovására mentsük meg a cipzárt, s vele együtt a kabátot, ezért ollóért sóhajtottam, mivel férjem ügyködése közepette már a légszomj kerülgetett a nyakamra egyre szorosabban fonódó ruhaneműtől.

Szorgos tevékenysége közepette nem szégyellte leszedni az összes szentet (ahogy szokta), közben engem dorgált, mint egy óvodást, hogy miért nem vagyok körültekintőbb?

Mit szépítsem, igaza volt. De az idő kerekét már nem lehetett visszaforgatni, hogy elvégezzem a kabátfelvétel bonyolult mechanizmusának körültekintéseit…

Levágtuk a nyakbavalót, béke poraira, ám újult erővel szabadult be tüdőmbe az áldott oxigén…. De a cipzár makacsul kitartott, bőszen fogva tartotta a sál korpuszát. Még meghallgattuk kisebb leánygyermekemmel az idei év leghangzatosabb és legcikornyásabb káromkodásait a ház urától, mikor úgy döntöttem, hogy nem fokozom tovább az amúgy is feszült hangulatot.

Megköszöntem az addigi értem tett erőfeszítéseket, és a távozás mezejére léptem. Mondván, majd a munkahelyemen folytatom a kihámozást. Nyugiban.

Arra gondoltam, végszükség esetén kibújok a kabátból, mint egy pulóverből és majd úgy szedem szét az ellenségeket. Hát… ez nem jött össze, mert a kabát a kibujkáláshoz szűknek bizonyult.

A magamon kínomban nevetés nem szűnt meg, miközben hőguta kerülgetett az irodában, viszont egyre jobban elhatalmasodott rajtam a pánik, hogy mosttól egy kabátban kell leélnem a hátralévő napjaimat. Koromat tekintve még számos napra számítok, ezért volt ijesztő ez a jövőkép…

Időközben megérkezett kolléganőm is, aki részvéttel és megértéssel teli, ámde rémült tekintettel követte egyre kétségbeesettebb próbálkozásaimat. Az ő ötlete volt, hogy vonjuk be a megoldásba egy másik kollégánkat, aki egy „türelem ember”. Nos, ez a türelem ember arra a kérdésre, hogy „Segítesz Zsuzsit levetkőztetni?”, széles mosollyal az arcán azonnal ugrott segíteni. Egy napra már két lovag is állt rendelkezésemre, hogy életemet ily módon mentsék meg, hát irultam és pirultam büszkeségemben.

És láss csodát, a mosoly sem hervadt le az arcáról, míg a cipzárral harcolt, sőt, arra is megkért, ha lehet, hajtsam hátra inkább a fejem, ha az alkalmatosság meglódulna, ne vágjon orrba önkéntelenül.

Nem vágott.

Sőt, némi kacarászás után, kb. 1 perc türelmes tili-tolival sikerült kiszabadítania a sál maradványát a cipzár ádáz fogai közül.

Jelentem, a kabát már nincs rajtam, tökéletesen funkcionál, legközelebb pedig sokkal körültekintőbb leszek, mert a medve nem játék, a cipzár meg harap.

Ja, és még annyi: Apa! Biztosan Te lazítottad meg, ezért volt neki ilyen könnyű dolga. ;)




 

2021. január 15., péntek

Az én kávéhősöm – avagy síelő kávéscsészék a tárgyalóban



 Mint iskolatitkár, néhanap előfordul, hogy kávét kell szervíroznom a vendégeknek. Ilyenkor mindig beúszik elmémbe egy régi emlék…

Volt szerencsém zsenge lánykoromban titkárnőként is helytállni egy nagyobb cégnél. Ahol bizony a tárgyalások alkalmával sűrűn sor került a kávé kérdésére. Én akkoriban még igen fiatal voltam és bohó. Meg főként tapasztalatlan és suta….

Már attól ideges lettem, ha a 10 fős vendégsereg sorolni kezdte:

-         - Egy rövidet kérek sok tejjel!

-          - Egy hosszút két cukorral!

-          - Egy cappuccinot cukor nélkül!

-          - Egy rövidet tejszínnel, egy édesítővel!

És így tovább…

Felszolgáló legyen a talpán, aki megjegyzi, ki-mi a csudát kért és azt is szolgálja fel neki. Én meg nem is pincérnek szegődtem, csak titkárnőnek!

Szóval egy szép, derűs napon azon vettem észre magam, hogy hiperventillálva, az idegtől alig látva igyekszem a „felvett rendelést” leszállítani az aprócska tárgyalóba, miközben gyöngyöző homlokkal mantráztam magamban, hogy a jobb oldali a bajszosé, a bal oldali a kopaszé, a harmadik meg a copfosé. Valami nagy emberek voltak, illett megfelelni a puccos elvárásaiknak.

Mint említettem, a tárgyaló nagynak nem volt nevezhető. Egy bazi nagy asztalból és böhöm, mozdíthatatlan székekből állt, melyeken ráadásul ültek is. Ez kissé megnehezítette az irodában való közlekedést. Mivel a tárgyalás már javában zajlott, a kutya nem figyelt rám, földi halandóra, akinek nagy igyekezetében vészjóslóan csilingeltek a tálcán a csetreszek.

Bepréseltem magam a szék és a fal közé, hogy ellavírozzak a távolabbi bajszoshoz és leszállítsam a várva-várt feketét. Ám hiába voltam gebe sovány, a szűk tárgyalóban még az is kevés lett volna, ha egy kígyó szervírozza a cuccot. Megtorpantam egy pillanatra, az is átfutott az agyamon, hogy egyszerűbb lenne az asztal túlvégére faxolnom azt a kávét, mint odavinni.

De rájöttem, a tálca a hibás, tőle nem tudok tovább haladni, mert túl széles. Ezért köd borította agyammal fordítottam rajta egyet lefelé, így valóban kisebb helyen elfért volna. És igen, úgy gondoltam, hogy a fizika törvényei sem rám, sem a tálcán lefelé szánkázó ibrikekre nem fognak vonatkozni, legalább addig, míg átslisszanok azon a szűkös helyen.

Tévedtem. A gravitáció munkához látott és a csészék kecsesen SSSSSSSHHHHHHHHH hangot hallatván siklani kezdtek lefelé a tálcán, mint a síelők a nekik kijelölt fekete pályán. Azonnal láttam, hogy nem lesz jó vége. Lelki szemeim előtt pergett a film, amin a poharak előbb kollégám hátára csúsznak, fröcsög a kávé bele a világba mindenkire,  még a jól öltözött copfos frissen vasalt rózsaszín blúzára is absztrakt mintákat fest, majd szépen miszlikre törnek a padlón…

Drága jó kollégám, ki pont azon a széken ült, mely az utamat állta, fel sem nézve rám, folytatva a megkezdett mondatát, magabiztosan felemelte a kezét és egyenesbe fordította a lejtmenetben álló tálcát. Egyetlen hirtelen mozdulattal. Lélekjelenlétének köszönhető, hogy nem ömlött a nyakába egyetlen kávé sem, így szó nélkül mentette meg a haza becsületét és főleg az enyémet Ő volt az én kávéhősöm! És a mai napig eszembe jut, ha kávét kell celebrálnom. Igaz, a csészék már nem játsszák remegő kezeimnek köszönhetően a Für Elise-t, ettől függetlenül nem lett kedvencem azóta sem a felszolgálás. Az emléket felidézni minden kávé felszolgálásakor… egyenesen megfizethetetlen. A többire ott a Master Card…





2020. szeptember 25., péntek

Jobbról jön villamos?

 



Aki kicsit is ismer, tudja rólam, hogy bár jól vezetek (minden szerénység nélkül…), idegen terepen kocsonyássá válik a lábam a pedálokon, feszkó szintem pedig úgy a „jajjistenem” és a „namostmerre” között ingadozik.

Bogit kellett fuvaroznom a rajzos előkészítőre. Helyszín: Üllői út. Annyira nem ismeretlen terep, de napi használatban sincs általam, ezért a „jajjistenem” fokozatba kapcsoltam tudatilag. Így csak egyszer fordult elő, hogy a balra kanyarodó sávba keveredtem az egyenes helyett, ám nagyon-nagyon ügyesen és okosan megoldottam a dolgot, szabálytalan sem voltam, viszont nagyon hálás az előzékeny beengedőnek. Elégedett voltam magammal ezerszázalékosan.

És még meg is találtam az utcát, ahol jobbra kellett lekanyarodnom (plusz pirospont nekem… meg a telefonomnak), át a villamos síneken. A cél már ott lebegett a szemünk előtt, megkönnyebbülten lazítottam a görcsösen szorongatott kormányon.

Egyszerű kérdést intéztem 14 éves lányomhoz: „Jobbról jön villamos?”

Egyszerű, eldöntendő kérdésemre egyszerű, tömör választ vártam: Igen – Nem.

Ehelyett Bogi magyarázatba fogott: „Hát itt áll egy villamos, de ezen a sínen…”.

Csöppet összezavart. Az indexet már kidobtam jobbra, és mivel egyértelmű választ nem kaptam, ezért nyögve előre hajoltam, hogy megnézzem saját két szememmel, jön-e villamos jobbról. Nem jött. Ezt konstatálva visszairányítottam tekintetemet előre, ahol azt láttam, hogy a szemből jövő autó rémült tekintetű sofőrje épp megőrülni készül tőlem. Szerintem lábon kihordott két infarktust együltő helyében. Ugyanis míg elnéztem jobbra, szép lassan gurultam is előre. Csak ezt nem vettem észre. És hát nem a legideálisabb íven gurultam, mintha minden vágyam lett volna, hogy az én autómmal csókot leheljek az ő kocsijának orrára. Még időben a fékre léptem, a csók nem jöhetett létre. Majd felvillantottam legszőkébb, legédesebb mosolyomat és szélesen gesztikulálva, heherészve bocsánatot kértem, közben megpróbálva korrigálni a lejtőn, hogy visszatolassak. Ekkor egy gyalogost is majdnem sikerült elütnöm, de aznap úgy látszik, mindenkinek mázlija volt, aki velem találkozott…

Az utcába beérve csatakosra izzadt bajszom alatt csak annyit morogtam: „Lányom, ezt senkinek sem fogjuk elmesélni, jó?”





2020. június 8., hétfő

Béna paparazzo




Nem emlékszem az álmomra. Csak arra, hogy valami puha, meleg, biztonságos érzés ölelt körül. Mosolygós, belesüppedős alvás volt, olyan hétvége-van-és-nem-kelünk-korán érzés.

Ekkor láttam meg a fényt. Ami a szemhéjamon keresztül sütött felém. Bántó volt, belerondított a kellemes álomba, abba a kényelmes pillanatba, ami ringatott éppen.

Meghaltam – gondoltam. És bár szürreális volt még az alvás küszöbén is ez az érzés, mással nem tudtam magyarázni ezt a sikító fényt, mely a retinámba furakodott, csukott szemhéjamon át. Tuti meghaltam, várnak rám odaát, az angyalok hívnak!

Kezdtem tudatomra ébredni. Ebben segített egy halk morgás, mely az ágy amazon vége felől jött, ahol életem értelme aludta az igazak álmát: B.meeeeeeeeg. Nemhiszemeeeel….

Ekkor erőt vettem magamon és kinyitottam résnyire a szemeimet, felsőtestemet is megemeltem kissé, hogy… nem is tudom, szembeszálljak a fény forrásával, vagy legalább megtudjam, mi reflektorozik a képembe.

Egy mobiltelefon nézett farkasszemet velem. Túloldalán életem miértje szitkozódott. Fejemnél Misha cica kucorgott, vonásai némileg megegyezhettek az enyémekkel, mely a következőt tükrözte: WTF???!



Mikor konstatáltam, hogy nem jönnek értem sem angyalok, sem a kaszás saját maga, visszahanyatlottam a párnára. És meghallgattam drága habospitém suttogó magyarázatát arról, hogy csak le akart minket a cicával fényképezni, annyira édesen aludtunk összebújva. De nem vette észre, hogy a vaku nincs kikapcsolva a telefonon, így a lopakodó paparazzo csúnyán lebukott, a kívánt csendéletszerűen megkomponált kép helyett pedig két értetlen és dühös arcot sikerült megörökítenie. Szavai visszaringattak az álomba, a nagy ijedtség után erre szükség is volt. Utólag néztük meg, 5:40 körül készült a kép. Szombaton……….

Volt türelme kivárni, míg visszaalszunk, így szigorúan vaku nélkül (és a tudtom nélkül) csinált pár képet az idillről is. Zárójelben jegyzem meg, azért látszik, hogy a kép fő témája a macska, én csak egy díszlet vagyok.



Amit tudni kell: a férjem viszonylag ritkán kerül olyan romantikus hangulatba, hogy le akarjon fotózni engem. Legutóbb az ikrek születése után kerítette hatalmába a fotózási vágy. Nem csodálom, a téma festményre illő volt. Az egyik pár hetes babával ültem a hintaszékben, éppen szoptattam. Kinyúlt, lebüfizett szerkóban, úgy 30 kilócska súlyfelesleggel dülöngéltem a székben. A hajam csatakos volt és kócos. A fejem úgy dinnyényire dagadt a kialvatlanságtól, szemeim alatt hatalmas, fekete hajókofferek lógtak, de mindezt felülírta vámpírokat megszégyenítő sápadtságom, és a fényképész felé lövellő villámok a szememből…. Mikor rákérdeztem, ezt most miért kell??? A válasz: Olyan szépek vagytok!

Csoda, hogy még él… Mondom: még….