Nyári unaloműző programként bátran ajánlom mindenkinek a
festést. Na nem, mint Picasso, én a szobafestésre gondolok. Ha túl könnyűnek
tűnne a feladat, mondom a nehezítő faktorokat:
1.
Lehetőleg egyedül fogj hozzá, minimum 3
kiskorúval a fedélzeten.
2.
Az előzőekben kékre festett plafont mindenképpen
akard fehérre varázsolni.
3.
A 8 nm-es gyerekszobában legyen legalább egy
emeletes ágy és egy ruhásszekrény, amit kivinni nem tudsz, ergo kerülgetheted
(ez főleg a mennyezet festésénél izgi, de a fal sem egyszerűbb tőle)
Nem ma kezdtem a lakásfelújítási becsípődésemet. Zsenge
lánykoromban, még panellakóként kaptam rá erre a tevékenységre. Nem
önszántamból, mondhatjuk, hogy a szükség és a bennem túltengő szépérzék vitt
rá.
Igaz, látnotok kellett volna első bevetésem után az arcomat,
mikor egy átfestett nap után, mint aki jól végezte dolgát, bezuhantam az ágyba,
majd édesdeden átaludva az éjszakát, másnap belépve a nagyszobába azt láttam,
hogy a plafon szó szerint „lehámlott”. A padlóig.
Mit tudhattam én a szobafestésről? Vettem egy vödör
festéket, meg hengert. Kinyitottam a festéket, majd belemártottam a hengert
szügyig és pacsmagolni kezdtem a plafont. Kiköpködtem a számból a belefolyt
festéket, letöröltem nagyjából a homlokomon úszó festékfolyamot, igyekeztem nem gondolni arra, hogy a hajamba került festékadagot hogy fogom eltávolítani, és a következő
húzásnál már a szememet is becsuktam. Egyrészt, hogy megóvjam magam a további
megvakulástól, másrészt, hogy ne lássam, mit művelek. Valami azt súgta, a
profik nem egészen így csinálhatják. Persze ezt a gondolatot gyorsan
elhessegettem magamtól és továbbra is lelkesen mázoltam.
Majdnem elsőre fedett is, ezért rámentem még vagy kétszer,
hogy egész biztosan szép legyen. Szép lett. Meg úgy 5 cm-rel vastagabb, mint
volt.
Mivel a később segítségül hívott szakember az oldalát fogta
a röhögéstől és miután levakarta, amit én kínkeservvel felmancsoltam, kb. 2
hektoliter vizet rakott még a festék mellé, majd szép, akkurátus mozdulatokkal
nekilátott rendbe rakni, amit elbarmoltam, megtanultam, hogy a szobafestőség is
egy szakma, sőt, már-már hivatás.
Ezek után kellő alázattal – és némi háttértudással – állok a
feladathoz.
Szóval nekiálltam most is, hogy kisgyerek szobából
nagy-gyerek szobát alkossak.
Az alapozót még könnyen és gyorsan felkentük, ebben a kölkök
is tudtak segíteni. Igaz, nem nagyon értették, hogy miért kell azzal a tejszerű
izével összemaszatolni a falat, de nagyon lelkesek voltak.
Száradás után nekiálltam fehérre festeni a már említett kék
plafont. Rendesen ellenállt. Az első átkenés után, mikor én már szépen fehér
pöttyösödtem, a mennyezet meg alaposan kockásodott, volt egy pillanat, hogy
majdnem feladtam a dolgot. De ez nem lett volna méltó hozzám.
Hozzáteszem, számomra az egyik legnehezebb rész a száradás
kivárása, lévén, mikor a türelmet osztották, nálam valahogy épp elfogyhatott a
cucc.
A második adag fehér után úgy tűnt, a szín megáll a
piszkosfehér és a majdnem-szürke között. Kiegyeztem vele, mivel már nagyon
festettem volna a falakat. Zöldre.
Az idő meg csak szaladt. Mindenképpen be akartam fejezni
aznap a festést, hogy az ikrek már a szép szobájukban alhassanak. Ám úgy tűnt,
a gyerekekkel nem egy csónakban evezünk, ők kitalálták, hogy ha mégsem lenne
kész a szoba, alszanak a nappaliban a kanapén. Ezután uszkve 20 másodpercenként
kérdeztek rá, hogy kész lesz-e még ma, és hogy hol fognak aludni. Mondanom sem
kell, mennyire pihentető volt választ adnom nekik. Időközben, mikor az ember
már fárad, amúgy sem megy túl jól a koncentráció. De büszke vagyok magamra,
csak egyszer csíptem oda a kisujjamat a kislétrához és csak egyszer estem le
róla majdnem, mikor túlvitt a lendület fellépésnél az utolsó fokon.
Szóval be kellett adnom a derekam és szégyenszemre két nap
alatt kifesteni azt a nyavalyás 8 nm-t. A gyerekek legnagyobb örömére, hogy
éjjel bulizhattak hárman a nappali kanapéján.
Ezeken túl levontam még egy konzekvenciát: Nincs az a
gyönyörű szín, amit ne tudna az ember hányásig megutálni, mire végez.
