2022. január 12., szerda

Cipzár vs. sál – avagy csúnya csapda kora reggel, éhgyomorra

 



Álmos és hideg reggel.

A családom 4/5-e már ébren, vagy ébredezik. Lassan indulnom kell. Kéket vettem ma fel, ehhez volt kedvem. Ó, de szép sál, még sosem volt a nyakamban, pedig vidám, virágos-pöttyös, ráadásul még kék is. Ez jó lesz. Utolsó simítások, bakancs a lábamon, kabátba bújok, cipzár fel…. Óhogyaza…. becsíptem a szép sálamat. Sebaj, volt már ilyen, néhány mozdulat és kiszabadí…. tom…. mondom…. kiszabadítom….. ki…. szabadí….

Beragadt. Se le, se föl. Csapdába kerültem.

Felnevettem saját bénázásomon, mire a kisebbik lányom is felfigyelt. Ugrott, hogy majd ő.

A kabát kezdett az előszoba melegében rám olvadni, de bíztam magunkban! Láttam a koncentrációt a kis arcán, meg az igyekezetet, melyben benne volt, hogy se kabát, se sál, se a saját szépre manikűrözött körme ne sérüljön. Kínlódtunk a reggeli félhomályban, néha fel-felkacarásztunk kinunkban.

Pár perc után feladtam, a cipzár nem. Kértem gyermekemet, hívja az apját, mert ide az ő erejére lesz szükségünk. Apa jött is, mint egy lovag, bár a páncélja még nem volt rajta, sőt, a lova is alhatott még, mert gyalog volt, egy szál alsóban.

Röviden ismertettem a tényállást: cipzár vs. sál. És öri-hariban vannak pillanatnyilag. Ekkor már arra jutottam, hogy a sál rovására mentsük meg a cipzárt, s vele együtt a kabátot, ezért ollóért sóhajtottam, mivel férjem ügyködése közepette már a légszomj kerülgetett a nyakamra egyre szorosabban fonódó ruhaneműtől.

Szorgos tevékenysége közepette nem szégyellte leszedni az összes szentet (ahogy szokta), közben engem dorgált, mint egy óvodást, hogy miért nem vagyok körültekintőbb?

Mit szépítsem, igaza volt. De az idő kerekét már nem lehetett visszaforgatni, hogy elvégezzem a kabátfelvétel bonyolult mechanizmusának körültekintéseit…

Levágtuk a nyakbavalót, béke poraira, ám újult erővel szabadult be tüdőmbe az áldott oxigén…. De a cipzár makacsul kitartott, bőszen fogva tartotta a sál korpuszát. Még meghallgattuk kisebb leánygyermekemmel az idei év leghangzatosabb és legcikornyásabb káromkodásait a ház urától, mikor úgy döntöttem, hogy nem fokozom tovább az amúgy is feszült hangulatot.

Megköszöntem az addigi értem tett erőfeszítéseket, és a távozás mezejére léptem. Mondván, majd a munkahelyemen folytatom a kihámozást. Nyugiban.

Arra gondoltam, végszükség esetén kibújok a kabátból, mint egy pulóverből és majd úgy szedem szét az ellenségeket. Hát… ez nem jött össze, mert a kabát a kibujkáláshoz szűknek bizonyult.

A magamon kínomban nevetés nem szűnt meg, miközben hőguta kerülgetett az irodában, viszont egyre jobban elhatalmasodott rajtam a pánik, hogy mosttól egy kabátban kell leélnem a hátralévő napjaimat. Koromat tekintve még számos napra számítok, ezért volt ijesztő ez a jövőkép…

Időközben megérkezett kolléganőm is, aki részvéttel és megértéssel teli, ámde rémült tekintettel követte egyre kétségbeesettebb próbálkozásaimat. Az ő ötlete volt, hogy vonjuk be a megoldásba egy másik kollégánkat, aki egy „türelem ember”. Nos, ez a türelem ember arra a kérdésre, hogy „Segítesz Zsuzsit levetkőztetni?”, széles mosollyal az arcán azonnal ugrott segíteni. Egy napra már két lovag is állt rendelkezésemre, hogy életemet ily módon mentsék meg, hát irultam és pirultam büszkeségemben.

És láss csodát, a mosoly sem hervadt le az arcáról, míg a cipzárral harcolt, sőt, arra is megkért, ha lehet, hajtsam hátra inkább a fejem, ha az alkalmatosság meglódulna, ne vágjon orrba önkéntelenül.

Nem vágott.

Sőt, némi kacarászás után, kb. 1 perc türelmes tili-tolival sikerült kiszabadítania a sál maradványát a cipzár ádáz fogai közül.

Jelentem, a kabát már nincs rajtam, tökéletesen funkcionál, legközelebb pedig sokkal körültekintőbb leszek, mert a medve nem játék, a cipzár meg harap.

Ja, és még annyi: Apa! Biztosan Te lazítottad meg, ezért volt neki ilyen könnyű dolga. ;)