2014. február 26., szerda

Dizájn center anyós módra





Rá kellett jönnöm, anyósom mindig meg tud lepni valamivel. Ő az a típus, aki borzasztóan igyekszik úgy ajándékozni, hogy a homlokom lehetőleg a hátam közepéig szaladjon rökönyömben, belekukucskálván a boldogan átnyújtott csomagocskába.

Volt már számos szebbnél-szebb ötlete, köztük egyet-egyet megemlítenék, a teljesség igénye nélkül, mert abból egy vaskos kötet kitelne és untatni senkit sem akarnék.

Szóval kaptam már ebédlő asztalra tehető tányéralátéteket (nem tudom a pontos megnevezését, de körülírom, hogy mindenkinek meglegyen): olyan kis helyes, textil alapú, téglalap formájú, tört fehér alapon fekete mintás, édes hogyishíjjákokat, amik elvileg brutál jól mutatnak egy étkezés alatt dizájnosan teríthetünk velük. Gondjaim vele a következők: három csimota mellett a tört fehér szín nem igazán praktikus, mert egy szaftosabb pörkölt, egy színesebb leves evése közben olyan foltokkal tarkíthatják, amiket semmiféle mega-über-durva foltkiszedő sem szed ki, max. az ecetes olló. Aztán meg bajom még az is, hogy nagyon tüncin voltak összehajtogatva a csomagolásukban, ám a hajtás sosem lesz egyenes, így a rátett tányér táncol, mintha lakodalomban ropná. Szóval megköszöntem szépen a soha nem is vágyott terméket, majd elnyelte a spájz, ott porosodik egy nájlonban.

Kaptam még az asztalra viaszos vászon terítőt is (anyósom mondá: viaszkos vászon, amin néha kuncogni szoktunk). A színe a jujjkék és a derondasárga egyvelege, mérete és formája sem passzol ugyan az étkező asztalunkéhoz, ellenben ótvar nagy fehér virágokkal tarkított, ám sebaj, valamire még jó lesz alapon szintén szépen megköszöntem és bevágtam a spájzba a tányéralátétek társaságába, legalább lesz miről diskurálniuk, nem fognak unatkozni.

Múlt karácsonykor a gyerekeket akarta meglepni új ágyneművel, amit úgy sikerült vennie (horribilis összegért, mert a zacskón bazi számokkal fel volt tüntetve az ár…), hogy használhatatlan a három garnitúra. Bencusnak valami fiúsat akart, tehát kék alapon asszem dínók pompáznak, már amennyi látszik a büdös és agyonmosott, szerintem használtcikkből származó terméken. Ellenben a párna huzaton lapostányérnyi lyuk éktelenkedik, gondolom a kellő szellőzés végett. A lányoké habos rózsaszín (lehetett valaha), mostanra kifakult, bágyadt, koszos barack inkább, a párnákon szintén hasadás, a méretben takaróra nem húzható takarókon pedig nem üzemelő műanyag cipzár. A három lepedő pedig 60x120-as méret (vagy mi), melyet elvileg gumis lepedőként árultak, ám gumi még nyomokban sincs benne, félretéve azt a nem elhanyagolható tényt, hogy gyermekeim lassan 3 éve 90x200-as ágyban alusszák legigazabb álmukat. Hogy hogyan sikerült rásózni anyósomra ezeket a rongynak sem igen alkalmas dolgokat több tízezer forintért? Nagyon egyszerű: 1. mama mindenkiben megbízik. 2. első dolga az árusokkal közölni, hogy a szeme igen gyenge, így segítsenek neki a válogatásban. 3. az eladó közölte, hogy a nájlonokból kivenni semmit sem szabad, mert az ígyen van csomagolva…

Utóbbi incidens után mama lelkére kötöttük, hogy ágyneműt sehol ne vegyen részünkre. Boltban sem. Merthogy, bár mama nótorikus piacra járó, már-már vallásosan, ám szigorúan állította, hogy fenti ágyneműket NEM piacon szerezte be… Pontosabb információt nem tudtunk belőle kiszedni, bár a boltosnak kijárt volna néhány megtermett pofon.

Most karácsonyra egy villanyrezsót kaptunk életem párájával. Ne kérdezzétek, miért? Én sem tettem, igaz, a szemöldököm immár nem a hátam közepéig, de leginkább a derekamig szaladt fel. Drága férjem kipróbálta a szerzeményt, ami működőképesnek bizonyult, majd akkurátusan visszacsomagolta és elnyelette a spájzzal (jelzem, kezd megtelni), mondván, milyen jó lesz az majd valamikor… valamire.

Kaptam még olyan konyhai kütyüt, mely a tojás sárgáját elválasztja a fehérjétől (igaz, nem kértem, mert eme műveletet sűrűn gyakorlom, ergo megy kütyü nélkül is). Nagy helyet nem foglal, kenyeret nem kér… ez a konyhai fiókban végezte.

Pontosan amellett a küytü mellett, amely arra szolgál, hogy szív alakú tükörtojást tudjak előállítani, amennyiben akarnék… Jelzem, 10 év alatt még nem volt rá szükség, így még az eredeti csomagolásában várja, hogy egyszer mindenképpen akarjak szív alakú tojást enni… vagy meglepni vele szeretteimet.

Kaptam már spagetti főző edényt is, mely elvileg szuperhasznos, hisz a fazékban egy szürőfazék is rejtezik, így rettentő elegánsan csak ki kell emelni a már megfőtt tésztát és úgy lecsepegtetni… Brutál nagy helyet foglal el a konyhaszekrényemben, viszont brutálisan leforráztam magam, mikor légies elegánsan kiemeltem olyan „dzsémiolivéresen” (by Béka) a cuccost, abból meg orrán-száján ömlött a gőzölgő forróvíz…

Jut eszembe: most névnapomra kaptam egy feleses pohárkészletet. Igaz, hogy akkorkák, mint egy kisebb gyűszű, így a felest a legaljább talponállókban is megvétóznák, de legalább lesz miből az év buliján a finom házi pálinkát kínálnom Békának. Vigyázat! Címeres darabok, így csakis totál magyar érzületűeknek ajánlott.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor a múlt heti betegségem okán egy zacskónyi búzafű port kaptam anyósomtól (ne kérdezzétek…). Mondván, hogy az immunomat erősítgessem vele, hisz le vagyok gyengülve, mint a harmat. Nem bonyolult, keverjem el kevés vízzel, vagy joghurttal és igyam-egyem megfele, aztán hűdejó lesz nekem.

Nem részletezem, hová szaladt a szemöldököm. Nem mondom, biztosan nagyon egészséges és hasznos cuccos az… másnak. Jómagam nem szoktam ilyenekkel felvértezni magamat.

Miután mama hazament, farkasszemet néztem a zacskóval, majd felajánlottam drága szép férjemnek, ha van kedve, csatlakozhatna a fogyasztásához. Örömmel konstatáltam, hogy a szemöldök felkúszásban már van párom is. Hozzá csak annyit fűzött: „Kössz, nem. Még ha császárszalonna port hozott volna a mama, talán. De így…”.