Meddig hiszünk a Jézuskában?

Közeleg a karácsony. Imádott ünnepem.

Mivel nőnek a gyerekek, idén nagyon sok kérdés vetődött fel bennem. Ki tudja miért erőltetjük ezt a „Jézuska hozza az ajándékot” sztorit. Talán, mert emlékeim szerint ennek a misztikuma ellenállhatatlanul vonzó volt számomra még gyerekként. Nem, nem emlékszem gyógyíthatatlan traumára, mikor fény derült arra, hogy mégsem a Jézuska, hanem édesanyám csempészi a szaloncukrok és díszek alatt roskadozó fa alá a becsomagolt meglepetéseket. És érdekes módon nem haragudtam azért, hogy évekig elhitették velem ezt a mesét. Sőt, mikor nagyobb lettem, még akkor is jól esett, ha nem a szemem láttára tették a fa alá az ajándékot, hanem kivárva a megfelelő pillanatot, odacsempészték, hogy mikor gyanútlanul a fa közelébe ér az ember, csak tátva maradjon a szája, hogy jé, ez még az előbb nem is volt itt…

Fiatal felnőttként édesanyámmal űztem játékot, visszaemlékezve sem tudom eldönteni, melyikünk élvezte jobban. A fenyőfa alá tettem egy csomagot, külön odafigyelve a részletekre, rettentően adva a külcsínyre (mivel belül csak filléres apróság, kis figyelmesség volt csak található), mellékelve egy cetlit, melyen ez volt olvasható: „A következő ajándékodat megtalálod, ha kimész a konyhába és kinyitod a sütőt.”. Anyukám mosolyogva követte az utasításokat és a sütőben egy újabb pici ajándék fogadta, ismét csinosan becsomagolva (mondjuk egy harisnyanadrág), meg persze az újabb itiner: „Ha kinyitod a fürdőszoba szekrény második fiókját, újabb ajándékra lelsz!”. És így tovább. Az utolsó ajándék visszavezetett a karácsonyfa alá – és hogy fokozzam a drámai hatást, természetesen ez volt a FŐ ajándék is egyben.

Szeretem látni a saját gyerekeim csillogó szemét, mikor meglátják az ajándékokat. Kicsit nehezített a pálya, hisz hárman vannak. Nemrég elcsíptem egy beszélgetésüket, mely nagyjából arról szólt, hogy létezik-e vajon, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, vagy inkább csak el akarjuk hitetni ezt velük és igazából mi, a szülők vásárolunk, csomagolunk, csempészünk. Bogi (a nagy, majdnem 10 éves) erősen kétkedőre vette a figurát. Érvelt, ellenérvelt, mi szól Jézuska mellett és ellen. Tátva maradt a szám. A fura az, hogy a három évvel fiatalabb öccsét és húgát is meg tudta volna győzni pro és kontra egyaránt. Ők még abban a korban vannak, mikor szívesen hisznek bármiben: Jézuskában, Húsvéti Nyúlban, Mikulásban, Fogtündérben… és hála az égnek a Fognyűvő Manóban is.

Szóval hallgattam őket, hol mosolyogva, hol nyakat behúzva a leleplezéstől félve, hol megdöbbenve, hogy nem is gondolná az ember, hogy mik is vannak azokban a gyerekfejekben. Féltem, hogy a vége az lesz, hogy elénk állnak mindhárman és közlik, ne komédiázzunk tovább szenteste, mert TUDJÁK.

Meglepődtem. Bogi, az örökös szószóló és hadvezér kis haladékot adott nekünk és a szentesték meghittségének, a varázslatnak. Talán még ő is hinni AKAR. Nem tudom. De hiányozni fognak a karácsony esti kommandózások, apró füllentések, hiányozni fog a varázs, ha már nem lesz. Tudom, hogy nem húzhatom tovább, mint ők engedik. De akkor is hiányozni fog.

Varázs-gumimaci

 

A gyomrom görcsben, szétszórt vagyok (na jó, a normálisnál is jobban), jég hidegek a kezeim és folyton az órát lesem.

Nem, nem randira készülök, csak fényképezés van ma az oviban. Persze ebben nincs semmi nagy dolog! Pfffff...

Szóval ovis fotózás van. Hetek óta készülünk a gyerekekkel. A két lány ilyenkor őrjöng az örömtől, válogatjuk a rucikat, kreáljuk a hajkölteményeket, mindketten csinosak akarnak lenni.

Aztán van a fiam…. Aki ismeri kicsit is Benyuskámat, annak nem is kell többet mondanom, jelleme önmagáért beszél és sosem csalódik benne az ember, mindig hozza a formáját. Így hát nála inkább lelkileg kell készülődni, hisz amint fényképezőgépet lát, azonnal a kezei mögé bújik. A legutóbbi képem róla… hát nem tudom, mikor készült.

Mikor a kiírást először olvastam a csoportszoba előtt, a fényképezésről, elkezdtem az edzést nála. Első körben megkérdeztem, engedi-e majd, hogy egy bácsi vagy néni lefotózza az oviban a többiekkel együtt. Természetesen hevesen tiltakozott, bárhogyan is igyekeztem meggyőzni, konokul ellenállt.

Néha-néha felhoztam neki a témát, de nem akartam ezzel nagyon nyaggatni, nehogy már attól is besokalljon, ha szóba hozom az ügyet. Igyekeztem türelemmel és bátorítással állni hozzá – már amennyire ez tőlem tellett J

Persze közben telt-múlt az idő, egyre közeledett a fotózás napja. A lányok lázban égtek, naponta kérdezgették, mikor lesz az a bizonyos reggel?

Előszedegettük a szépséges, ünneplősebb ruhákat, cipőket. Enikő és Bogi fülig érő vigyorral, visongva próbálgatták a ruhákat, míg Bence, mikor elé raktam, hogy mibe szeretném a fényképezésre öltöztetni, úgy ingatta a fejét, majd’ leesett a nyakáról. Pedig nem kell aggódni, sem öltöny, sem szmoking, de még csokornyakkendő sem szerepelt a repertoárban, csupán egy nagyon kényelmes kord naci és egy kord ingecske. Direkt nem akartam nagy faksznit csapni, hisz a fiam úgy szép, ahogy van.

Már csak két dolgot kellett elérnem nála: 1. Fel is vegye a kiszemelt ruhadarabokat. 2. Engedje a fényképésznek tennie a dolgát és ne visítson, mint egy malac, ne rántsa a kezét pajzsként az arca elég és ne boruljon le, óbégatva Mekka felé, amint kattingatni kezd az illető. Gyerekjáték lesz :P

Szépen adagolgattam óhajaimat a fiam számára, aki természetesen jottányit sem változtatott álláspontján: ha rajta múlik, ő ugyan nem lesz fényképezve.

Míg nem az utolsó napon megvilágosodtam! Beugrott a nagy terv!!!

A fotózás reggelén ugyanúgy indult az élet nálunk, mint máskor: a lányok álmosan keltek, de ébredeztek, szépen öltözködtünk, fogat mostunk, fésülködtünk. Bencust apa keltegette, visítás volt a válasz. Nagy nehezen kimászott-kúszott az ágyából, homlokán sötét fellegek gyülekeztek, se eleje, se vége nem volt a nyavalygásának. Már akkor sejteni lehetett a bal lábbali ébredést… Öltözködésről hallani sem akart. Mondjuk ez totál normális hozzáállás részéről, minden reggel gyakorolja, ám, mikor meglátta a szépen kikészített kord ruháit, majdnem hátraszaltót dobott. Ekkor anya bedobta a megálmodott, legtöbbször beváló, ám viszonylag ritkán alkalmazott trükköt, a megvesztegetést! Azt ígértem, ha felveszi a ruhákat, kap 2 db gumicukrot. Ha pedig engedi magát lefotózni a nap folyamán az oviban, akkor otthon még kap kettőt.

Olyan hamar felöltözött, mint még soha.

Nem tudom, büszke legyek-e vagy inkább szégyelljem magamat, amiért ilyen „aljas” eszközökhöz kell folyamodnom. De a jó ég látja lelkemet, a nemes cél vezérli minden lépésemet. Főleg, ha már olyan sok energiát feccöltünk az egészbe J

Játszótéri lakodalmas

A hétvégék is tudnak unalomba fulladni, amit a kölkök természetesen kamatostul fizetnek vissza: estére mind kezelhetetlenek, ütik-vágják egymást és/vagy magukat, ön- és közveszélyessé tud válni ilyenkor a Kovács hajlék.

Eme elmeháborodott állapotokat elkerülendő, ha nincs egyéb program, hát inkább irány a játszótér. Dühöngjön az a gyerek másutt, de ne otthon :D

Itt Gyálon is akad néhány jó kis játszó, ahol nyugodt szívvel lehet szabadjára engedni a fékevesztett társaságot. Lehet nyargalni, hintázni, csúszdázni, mászókázni és még rúdon csúszni is.

Mit ad az a jó ég: alig töltöttünk el egy fél órát a fenti nevezetes helyen, fura csapat jelent meg a kapuban. Nem volt nehéz felfigyelni rájuk, hisz ha látni nem is, hallani már jó messziről lehetett ahogy közeledtek . Gyereknek nem nevezhetném őket jó szívvel, hisz a legfiatalabb is volt közülük legalább 12-14 éves. Bár hogy őszinte legyek, a nem idén lebarnult egyedek korát sosem tudnám pontosan meghatározni, hisz a kis Márió, ha épphogy elmúlt 5 éves, már serken a bajszocskája, s ily módon saccolnám úgy 30 és a halál közé. A kis Mercedesz meg, ha betöltötte a 6-ot és elsajátította a fajtájára oly igen jellemző csúnya nézést, csettingetni is tud ügyes kis ujjaival és a kontra is megyen, akkor kinézem vagy 40-nek, biztos is.

Egyszóval megszállták a csendes és rendes játszóteret. Nem számoltam, hányan lehettek, de legalább 10 fiatal. Vegyes volt a felhozatal, több fenekét verdeső hajfonatos „kislány” is volt köztük, tulipiros masnival a copfok végén, csiricsáré, bokát verdeső jujjszínű rakottszoknyákban, papucsban. A fiúk fehér ingben, fekete nadrágban, mintha minden nap ünnep lenne náluk…

Négyen összepréselődve lecsüccsentek egy padra és bőszen szotyoládé rágásba-köpdösésbe fogtak. A másik részük a két hintát szállta meg, úgy lobogtak azok a hosszú szoknyák a vad hintázásban, hogy szélvihart kavartak körülöttünk. A maradékuk (voltak még bőven) a több személyes rugós libikókára telepedtek. Ültek a két végén, középen pedig két sukár fiatalember ropta a táncot a fekete cipedlijükben. Volt is mire, hisz valahonnan – a jó ég tudja, miből -, megállás nélkül szólt a cigányzene, úgy lakodalmas módra. Mivel zenét lejátszó eszközt nem bírtam felfedezni a környékükön, így arra következtettem, hogy magukból a furcsa embercsodákból jöhet a fülbemászó melódia, esetleg a bőrük alól szivárog…

Megjelenésüket jó hangos és trágár beszéddel tették még kacifántosabbá és még elviselhetetlenebbé számunkra. Természetesen mondanom sem kell, hogy csimotáim kistányér szemekkel bámulták eme ritka jelenségeket. Bence száját néha összecsuktam és jelentőségteljesen pillantottam rá – nem mintha ettől csukva tartotta volna. Csak bízni tudtam benne, hogy gyerekeim egyetlen szavukat sem csípik el és tanulják meg sebtiben.

Apával sokatmondóan néztünk egymásra, majd megindultunk Enci után, aki valahogy a sűrüjükbe keveredve kicsit elveszettnek tűnt a nagy hangos kavalkádban. Kimenekítettük.

Még egy utolsó kísérletet tettünk arra, hogy figyelmen kívül hagyva a játszóteret elözönlő, oda nem illő, de magukat ordenáré módon nem zavartató egyedeket semmibe véve tovább játszunk, ám szemfüles lévén felfedeztem a következő csapatot, akik terünk felé közeledtek, szintén papagáj színeket meghazudtoló pörgős szoknyákban, makkos cipőkben, szotyi héjakat prüszkölve maguk köré.

Menteni óhajtván a helyzetet, ám feltűnést nem akarván kelteni a : „Ki szeretne cukrászdába menni?” – kérdést tettem fel csemetéimnek.

Szerencsére nem kellett őket a cuki felé elvonszolnunk, még be sem fejeztem a mondatot, már egymást taposva igyekeztek a kijárat felé J Ám kifelé jövet Bogi még visszanézett fejcsóválva az önfeledten dorbézoló csürhére, majd félhangosan megkérdezte tőlem: „Ezek a cigány lányok és fiúk nem tudnak viselkedni?”.

Az jutott eszembe, mikor Gyálra költöztünk. Bogi alig múlt 2 éves, mikor egyik bevásárlásunk alkalmával egy kisboltból kilépve azt látta, hogy egy dakota legényke kibontja a bolt előtt elhaladtában a csokoládéját, majd állati kecsesen ejti a csomagoló papírt a járdára. Bogi fejcsóválva nézett fel a nála kb. fél méterrel magasabb egyedre, majd megállt előtte és elmagyarázta, hogy annak a papírnak nem a földön van a helye, hanem a kukában… Hirtelen nagyon büszke lettem rá, de meg is ijedtem, hogy Ronaldó előkap egy bicskát és megtanítja a lányomat vagy éppen engem, hogy ne szóljunk a mások dolgába… Arra már nem is akarok rávilágítani, hogy esetleg nem a lányomnak kellett volna akkor őt erről felhomályosítania, hanem a jó édes felmenőinek.

Irány az ovi!

Szó ami szó, nem egyszerű dolog az oviba való beszoktatás. Higgyen mindenki amit akar, az ember belül több ízben belehal a dologba. Főleg, ha olyan gyerekei vannak, mint az enyémek…

Hétfő. Első oviban töltött nap az ikreknek. Semmi gáz, anya ott lesz, pár óra az egész. Akár fél lábon is. Ugyan mi bajunk lehet????

10 óra, megérkezünk. A csoport épp az öltözőben tevékenykedik, bőszen húzzák-nyúzzák magukra az utcai cipőt és a kapucnis felsők is felrángatásra kerülnek. Enikőt egy kislány a kegyeibe fogadja és a zsongás-bongás közepette megsimogatja az arcát, majd fülig érő vigyorral azonnal kézen is fogja a sorakozónál. Enci kis tétovázással a tekintetében viszonozza a fülig-vigyort, majd büszkén hátranéz rám. Bence eközben igyekszik a nadrágom oldalával eggyé válni és még szorosabban markolja a kezem.

A dadus néni mosolyogva kérdi Bencétől, hogy mi a neve. A fiam szemlesütve morog valamit. Jól hallhatóan NEM a nevét…

Miután minden jobb lábas cipit lehámoztak a balról és az őt megillető jobbikra került, elindulunk az udvarra. Kis terepszemle és navigáció, határok kijelölése: meddig szabad, melyik játékra szabad stb.

Némi tétovázás után a lehető legtávolabbi csúszda nyer. Némi csúszás-mászás után Enci homokozni kezd. Bence egy színes traktor gumin csücsül. Óvó néni kedvesen magához öleli és kérdi: „Jó itt neked az óvodában, Bence?”. Mire a fiam: „Hagyjál békén!”. Ha valaki azt hinné, rosszul hallottuk, megnyugtatom, hogy elismételte még vagy négyszer-ötször, hogy ne legyenek kétségeink… Kezdtem megalapozottnak érezni a hangulatot…

Egy szintén első napos kislány, Zoé rángatja meg a ruhámat és kérdi nagy, kerek szemekkel – ki tudja, miért éppen tőlem? – „Néni! Néni! Nem tetszik tudni, hol van a Márti néni?”. Márti, Márti… agyalok. Sem az óvónők, sem a dadus nénink nem Márti. Vállat vonok, majd elirányítom az óvó nénihez, hátha ő tud rajta segíteni.

Bár itthon szinte kizárt, hogy együtt játszanak, mikor lett volna bőven más gyereke, persze, hogy egymást találták meg a fogócskára. És naná, hogy átfutkostak a „tiltott” övezetbe, vagyis a másik csoport udvarrészére is. A másik óvó nénink kedvesen megfogta Bence kezét és megkérte, hogy menjen vissza a Csibe csoport részére. A fiam ellentmondást nem tűrően csak annyit felelt felemelt mutatóujja mögül: „Cst!”. Óvó nénink szerintem gondolatban dobott egy pár hátast, elszámolt 4539-ig, de azért nekifutott még egyszer. A válasz sem maradhatott el: „Cst!”. Na, itt már nagyon szerettem volna, ha nyomban megnyílik alattam a föld… Pazarul zajlott a bemutatkozásunk J

Zoé megint megtalált, immár anyukája is csatlakozott hozzánk, aki idáig csendesen a háttérből figyelte lánya ténykedését. „Márti néni nincs itt?”- kérdi Zoé. Biztosítottam afelől, hogy nálam nincs, nem is volt, nem is lesz és nem is ismerek Márti nénit. Anyukája is állította, még az ismerőseik között sem akad egyetlen árva Márti néni sem. Egyre inkább nem értettük…

Azért Enikő is alkotott, míg egy pillanatra Bencét kereste a tekintetem, ő majom ügyességgel mászott  kb. 2,5 méter magasra, a hinták tartóoszlopára és célozta be a felső lécet. Az utolsó pillanatban szóltam rá a lehető legerélyesebb hangomon, hogy most azonnal másszon lefelé és soha-soha-soha többet ne csináljon hasonlót, mert ez nem mászóka és nagyon veszélyes. Egy állatira nem meggyőző „Ühüm.” volt minderre a felelet…

Zoé futtában: „Márti néni?”… Tanácstalanul tártam szét a karom…

Bence szomjas lett. Kérdi: hoztunk-e magunkkal szörpöt? Azt feleltem, hogy kérünk a csoportszobában a dadus nénitől vizet. Bementünk, a dadus lelkesen és kedvesen két műanyag poharat nyomott a gyerekek kezébe. Enci odament a csaphoz és vizet engedett bele, majd mohón kortyolni kezdte. Bence meg egyre hisztisebben azt ismételgette, hogy neki szörp kell, vizet nem iszik. A tévedések elkerülése végett itt már nagyon is tudtam a dolgomat: „Akkor kibírod hazáig. Aki igazán szomjas, annak a víz is jó.”. Mivel eltökélt voltam, a hiszti abbamaradt. De a fiam sem engedett ám a 21-ből, inkább nem ivott…

A csoportszobában is eltölthettek pár percet, hogy ismerkedjenek az ottani játékokkal. Mivel az első napra ennyi járt és indulnunk kellett haza (legnagyobb megkönnyebbülésemre!), igyekeztem kiinvitálni a kölkeimet. Nem ment könnyen. A játékba belefeledkezve maradtak volna még. Mikor nem múló noszogatásomra Bencém rákezdett a magas C-ben történő anyázásra, más fegyverem nem lévén elhúztam orruk előtt a mézesmadzagot: aki szépen, csendben jön velem most a kocsiig, az kap 3db gumicukrot. Mire kimondtam, kaszát-kapát eldobálva álltak az ajtóban rám várva J

Soha ekkora megkönnyebbülés nem volt részemről kinyitni az óvoda kapuját… Holnap újult erővel, ugyanitt…

Játszóházban

Ahogy kinyílt az ajtó, azonnal megbántam, hogy eljöttünk. Amint beléptünk, már azzal sem voltam tisztában, minek kellett egyáltalán megszületnem???

A játszóház hangos volt. Nem egyszerűen hangos, ez nem olyan, mint mikor egy építkezés zaja idegtépő. Itt gyerekek zsivogtak, méghozzá gőzerővel, megállíthatatlanul és gyakorlatilag szünet nélkül. Az ember félsüketté vált az első 20 másodpercben és egyre jobban idegesített, hogy mindhárom gyerekem egyszerre próbál közölni velem valamit, amiből természetesen egyetlen mukkot sem értek.

Kifizettük a horrorisztikus belépőt, igyekeztem szájról olvasni a 20 év körüli beléptetőnél álló kislány instrukcióit. A hangjából csak foszlányok jutottak el hozzám: „Cipőt le kell…! Enni-inni csak… büfé… A wc… bla-bla-bal… Gondoltam apa biztosan ügyesebben hall ebben a szörnyűséges zajban, mint én.

Kibújtunk a topánkáinkból, majd zoknisan sétáltunk az óriási terem egyik végéből a másikba. Azt hittem, célirányosan dzsalunk, ám, mint apa a fülembe ordította, csak körül akart nézni. Ám legyen, gondoltam, aztán még épp idejében ugrottam el egy felém száguldó háromkerekű járgány útjából. De nem nyugodhattam meg teljesen, mert gyermekeim óriásira nyílt szemmel csak a játékokat vizslatták, képtelenek voltak biztonságosan közlekedni, ezért kénytelen voltam helyettük is izgulni, el ne sodorja őket egy bicaj.

Említett közlekedési eszközből volt jó pár, szemet gyönyörködtetően különbözőek, ötletesek, kreatívak. Volt, amit lábbal kellett hajtani, volt, amit kézzel. Volt, amihez több „kocsi” is volt csatlakoztatva, erre még két gyerek rá tudott ülni, míg egy harmadik húzta őket. Egy dologban megegyeztek: szinte kivétel nélkül ész és fék nélkül robogtak, teljesen arra hagyatkozva, hogy majd a gyalogosok ugrándoznak félre előlük. Pilótáik egytől-egyig brümmögve, nínózva, visítva pedáloztak velük, én meg felváltva rángattam félre előlük a három mennyezetre pillogó, füligvigyori gyerekemet.

Felfedeztük azt is, hogy az interneten oly előszeretettel és hívogatóan reklámozott klimatizálás miből áll: a terem szemben lévő oldalain összenyitották és székkel kitámasztották a teraszajtókat. Ettől olyannyira nem lett klimatizált a levegő, hogy bár még gyakorlatilag meg sem mozdultunk, máris vidám patakokban csorgott rólunk a verejték. Még a gyerekekről is! Pedig odakint alig volt 20 fok. Ellenben idebent! Persze váltóruhát aaaazt nem hoztunk…

Közben szerencsésen és épségben megérkeztünk a terem végébe. Hurrá! Ismerős ugráló-várat pillantottak meg csimotáim és már kapaszkodtak is fel rajta, hogy aztán nagy sikolyokat hallatván csúszdázzanak közénk vissza.

Persze mindent ki kellett próbálni. Jöhetett a három dimenziós labirintus, 3-4 szinten keresztül, ami azért jó, mert kb. 25 szülő lesi gyermekét körömrágva és ordítva a tanácsokat, hogy hol-merre forduljon be, fel és le, hogy eljusson a kívánt pontra.

Miközben ketten próbáltunk szemmel követni három gyereket, hihetetlen gyorsan belefáradtam a drukkolásba és úgy döntöttem, megoldják maguk is az útvesztők birodalmát.

Így hát szemrevételeztem környezetemet. Konstatáltam, hogy legalább 1000-en lehetünk a teremben, ám megszámolni nem vágytam a népet. Sok szülő újságot olvasva, keresztrejtvényt fejtve vagy csak szimplán meditálva nyúlt el a terem-szerte szétszórt hatalmas babzsákokon. Olyat is tapasztaltam, hogy egy kínai (koreai, japán vagy egyéb szűkre szabott szemű) hölgy néhány babzsákot kényelmesen összetolva békésen alszik kisebb gyermekével a lehető legnagyobb zsibongás kellős adta közepén.

Ám ez még mindig nem okozott részemről akkora felháborodást, mint mikor anyuka, félretéve minden gátlását háromkerekűre pattant és azzal üldözte kicsi fiát, nem mellőzve az indíán üvöltést sem a repertoárból…

De még ekkor sem adtam fel, tovább nézelődtem. Dömper Jolánka és Traktor Ödönke láttán azonban röhögéstől fuldoklón ráncigáltam meg apa pólóját és böktem állammal az említett gyerekek felé. A „kis” testvérpár külön-külön súlya is csúnyán meghaladta az enyémet, ránézésre egy hormonzavaros tinédzser ikerpárnak láttam őket, akik elhozták Úthenger Baltazár unokatesójukat is, aki szépen megtermett bálna alkata mellé még büszkén rendelkezhetett a vörös hajú és szemüveges jelzőkkel is.

Orcájukon a nem múló vörösség olyan benyomást keltett, mintha bármelyik pillanatban fülükön keresztül sípolva, sziszegve szabadulnának meg a belsejükben felgyülemlett felesleges gőztől.

A természet oly csúnyán bánt el mindhármukkal, hogy szinte már értettem, miért oly agresszív a viselkedésük. Nnnna, mikor ők hárman tomboltak a kicsiknek fenntartott levegővel töltött várban, máris kirajzolódott előttem, miért is van 120 helyen megragasztva az a szegény játék… Csak azért drukkoltam, nehogy bármelyik gyerekem alájuk kerüljön véletlenül…

Viszont esküdni mernék rá, hogy az ugrálások szünetében bálna anyuka jó kis hazai kolbásszal kínálta őket a retikülből, hadd merítsenek erőt az újabb várrongáláshoz.

Aztán természetesen volt még jó pár játékos kedvű szülő, akik fittyet hányva korukra, nemükre, súlyukra, vidáman csúszdáztak, másztak és kúsztak a gyerekeknek és gyerekekre tervezett játékokon.

A pánikroham akkor tört rám először – és nem utoljára -, mikor egy kb. 2 éves kislány rosszul érkezett egy ugrás után és maga alá fordult a karja. Fájdalmát látva és azt, hogy teli torokból ordít, a szülei pedig elborzadva nézegetik, tapogatják vörös, duzzadt és fura pózban lógó kicsi karját, épp elég volt számomra, hogy vérben forgó szemekkel parancsoljak rá a sajátjaimra, hogy indulás hazafelé!!!!!!

Jó dolog a játszóház, de ide sem váltunk bérletet! :D

Fontos teendők, mikor a gyerkőc arcra esik a műanyag kismotorral:

1. Először is: igyekezz nyugodtnak látszani és megnyugtatóan viselkedni (magyarul rejtsd el falfehérré vált arcodat és kocsonyásan remegő testrészeidre parancsolj rá gondolatban: nyughass!)

2. Próbáld meg elengedni a füled mellett a gyerek magas C-ben történő ordítását (valamint a tesó szimpátia ordítását IS!)

3. NE vegyél tudomást a dőlő vérről (ezzel párhuzamosan igyekezz úrrá lenni a rád törő hányingeren és ájulási rohamokon)

4. Ha a fentiekkel megvagy, próbáld meg beebrudalni a házba mindkét vonyító gyereket (miközben figyelmen kívül hagyod az elpotyogtatott vércseppeket a földön, a ruhákon és a kiscsaj haján, ami már gusztán össze is csimbókosodott tőle...)

5. Rohanj vele a fürdőszobába, végy egy tiszta törölközőt, nedvesítsd be és kezdj hozzá az arca mosogatásához (a megnyugtató szavak mormolását ne hanyagold - nem mintha bármit is számítana, de talán önmagadba erőt öntesz vele...)

6. Negyed órás mosdatás után könnyebbülj meg némileg, hogy mégsem akkora hűdenagyabaj, mint elsőre látszott (nyomokban már látszik a gyerek arca a vértenger alatt!)

7. Újabb negyed órás mosdatás után kiengedheted azt a reszketeg sóhajt, ami az első pillanattól ott ragadt benned: a gyerek foga NEM törött ki!

8. Lassan le is hülyézheted magad a nagy pánik miatt: a tengernyi vér egy kb. 2 mm-es kis sebből eredt az orra tövében...

9. Hallelúja! Pár nap és szebb lesz az a pofi, mint újkorában... XD

Semmi sem lehet tökéletes

(Egy 2011-es nyári szösszenet)

Ma rosszcsont Bogikám lógó nyelvvel száguldott felém a kertben: "Tűzforróság van!" - lihegte és azonnal jégkrémet követelt, természetesen ebéd előtt 10 perccel. Nyafogott a meleg miatt, még el is pityeredett (persze a jégkrém meg tudta volna vigasztalni, de ellenálltam).

Aztán gondoltam egy merészet! Odahúztam magamhoz és megkérdeztem, emlékszik-e még rá, mikor nagyon várta a nyarat (télen!) és arról álmodozott, hogy milyen jó lesz mezítláb a fűben nyargalászni? Emlékezett. Aztán csak annyit mondtam: Most megteheted. Felderült az arca, a szeme csillogott és hihetetlen nagy kurjantások közepette körbeszaladta a kertet, minden lépésénél a meztelen talpára esett a pillantásom és valami sírós érzés markolászta a torkomat. Senki ne tudakolja, vajh miért…?

Persze a kör végén jégkrémért jött könyörögni... :( Semmi sem lehet tökéletes! :)

Éljenek a csigák!

Bencusom egy csigát fedezett fel a kertünkben nemrég. Gyönyörű példány volt, hatalmasra sikeredett házzal, mint egy nagyobb dió.  Halvány barna színe néhol cirmos sötétbarnában játszott.

Leguggoltunk és percekig szemléltük, hogyan rohangál a fűben, húzza a csíkot maga után. Tapogatózva haladt előre, a kicsik legnagyobb örömére, mert ilyenkor fel-felemelgette a buksiját, mintha minket szemlélt volna gyanakvóan.

Bence szurkolt neki: „Gyere kika! Gyere kika! Anya! Idejön hozzám!”

Elzsibbadt a lábam, ezért gondoltam, leülök kicsit távolabb, hadd szemléljék a csemeték ezt a nagy csodát.  Már akkor gyanút kellett volna fognom, mikor Enikő sanda arccal azt kérdezte, ráléphet-e? „Eszedbe ne jusson!”- mondtam, majd hosszú litániába fogtam, hogy vázoljam az esetleges horror következményeket. Azt hiszem, Enci félúton megunhatta az előadást, mert csak ennyit hallottam: RECCS…! Meghűlt bennem a vér. Bence arcát látva már tudtam, ha közelebb érek, mit fogok tapasztalni…

A fiam szinte lelki beteg lett, én a könnyeimmel küszködtem. Enikőt szidtam, bár felesleges volt, látva, mit tett, orbitális sírásba fogott. Én kerestem egy zsepit és azzal fogtam meg szegény póruljárt csúszómászót, majd dobtam a kukába.

Mikor lecsitultak a kedélyek, Bence már nem mondogatta zombi módra, hogy „Szegény kika! Szegény kika!”,  Enikő is megígérte, hogy több csigát nem küld az örök vadászmezőkre, leültünk és levontuk a konzekvenciát a történtekből.

De magamban duzzogva azért skicceltem egy széljegyzetet, miszerint soha, senki nem mondta, hogy gyereket nevelni ENNYIRE nem lesz gyerekjáték. És ez még csak a kezdet…

Háromgyerekes anya a fülészeten

 

Világváros ez a Gyál, mindig mondom. Fül-orr-gégészet is van! Heti két alkalommal. DE! Ilyenkor még gyerekeket is fogadnak! :)

 Így történt, hogy a fülfájós Enikővel kénytelen-kelletlen muszáj volt felkerekednünk és meglátogatnunk az amúgy tündéri doktor nénit. Csakhogy apa dolgozván azon vettem észre magam, hogy három kölyökkel ülök a váróteremben, nem kis rökönyt csalva felnőttek és gyerekek, férfiak és nők arcára.

 Az amúgy békés előttünk érkezők szem- és fültanúi lehettek, hogyan zajlik Kovácséknál egy közel 1 órás unalmasnak induló várakozás egy rendelőben.

 Bogival nem volt gond, szépen ült a széken és mosolyogva közölte: beszélgessünk! A figyelmem eléggé kalandozott, mert Bencém hol egy becsúszó szerelést mutatott be a linóleumon, hol bukfencet, hol szimplán végigfeküdt a padlón, aztán az üres székeken, de felfedezte azt is, hogy kiválóan visszhangzik a váró, így néha elrikkantotta magát, hogy a szimpatikus csendben néhányan szívrohamot kaptak, hol térdre esett, hol a székekről gurult le, hol a kezében szorongatott körömnyi kis labda pattogott el, hol a takarító néni vödrébe lesett bele közvetlen közelről, hogy néhányan attól tartottunk, meg is fürdik benne… egyszóval színfolt voltunk az unalomban, az tény.

 Szóval Bogikám beszélgetni kívánt, ezért kitalálta, hogy soroljuk fel először a bolygókat (nemrég a Planetáriumban járt az ovival), aztán a madarakat, aztán mindent, aminek kereke van… Igyekeztem koncentrálni, ami nem nagyon sikerülhetett, mert mikor kis szünet után megszólaltam, hogy: SIRÁLY!, ő kicsit fancsali képet vágott és közölte, hogy annak nincs is kereke…

 Mindeközben Enikőt szorongattam, aki hüppögve igyekezett beleolvadni a kardigánomba, hozzám simult, mint aki soha nem akar elengedni és egy 15 kilóst meghazudtolva volt dög nehéz egy idő után…

 A fiam felfedezte, hogy szaladgálni is lehet, amivel még idegborzolóbbá tudta tenni a várakozást, de szerencsére az út közben felszedett botot még idejében ki tudtam imádkozni a kezéből, mielőtt a szemészet szolgáltatásait is igénybe kellett volna vennünk…

 Megőszültem, de túléltük! Még az idők végezete előtt sor került ránk. Az ott sokkot kapott betegektől pedig ezúton kérek elnézést! :)