És eljöve a nyár és lőn a
kánikula.
Igazán nem lehet egy szavunk
sem, a 36 fok, az 36 fok. És azért sem szólhatunk egy szót sem, hogy utána
vihar jön. Sőt, még hálásak is lehetünk, hisz napok óta zengte tv és rádió
egyaránt, hogy mire készülhetünk: szél, eső, dörgés, villámlás, jég.
Apa pár napja a hőség ellen
előkotorta kisházunkból (melynek mélyén valószínűleg máig harcoló német
alakulat is akad) a szélfogó sátrunkat, hogy némi árnyékot varázsoljon
gyermekeinknek. A sátrat azóta kb. 2x használták prüntyőkéim, így a fűről
feltelepítettük a teraszra, ott foglalta a helyet és kellett percenként
kerülgetni. Ja, néha a macska trónolt benne, mintha épp neki készítettünk volna
elegáns és védett menedéket.
Aki nem ismerné ezt a sátrat,
annak vázolom:
Alapvetően egy lapos, kerek
dolgot kell elképzelni (összecsukott állapotban). Kinyitása végtelen egyszerű:
Az ember éteri mosollyal orcáján lehántja a tokot, majd jó messzire hajítja
magától a földre. Azért tanácsos messzebbre vetni, mert különben csúnyán orrba
tudja vágni kinyitóját, mint egy megvadult, dilis kanca. Király dolog. Igaz,
hozzá kell tennem, ha már áll a sátor, szél ellen csakis akkor véd, ha szellőről
beszélünk, mert nagyobb fuvallatok esetén a sátrat emberestül felkapja,
garantálom. Árnyék az van benne. Meg meleg is. Oltári meleg.
Szóval.
A sátor a teraszon csúszkált
a szélben. Gondoltam, összecsukom még napsütésben, ha már annyira zicher, hogy
délután jön az a vihar.
Akkurátusan kezdtem hozzá,
hisz emlékeim szerint tavaly nyáron az Olasz tengerparton sem volt ez egyszerű
mutatvány, igaz, ott volt két pasi is segítségemre… Hárman vakartuk a fejünket
szorgalmasan, egymás kezéből kapkodva a leírást (sorozatrajz, szerintem
értelmezhetetlen). És csak rohadt sokára sikeredett az összecsukás, akkor is
attól tartva, a sátorban lévő merevítő vasak eltörnek. Kicsit sem voltam meggyőződve
arról, hogy valaha is újra ki tudjuk majd nyitni ép állapotában.
Mégis sikerült.
Pozitív gondolatokkal álltam
a dologhoz. Mosolyogva tűrtem volna fel az ingujjamat, ha nem éppen bazi meleg
lett volna és nem egy szál vizes fürdőruhát viselek éppen.
Nem lehet ez olyan bonyolult!
Valószínűleg túlmisztifikáltuk, túlgondolkodtuk, azért tűnt olyan nehéznek.
Nah. Képek. Szép sorban. Első lépés… öööö… most akkor hogy fogja azt a sátrat?
Elölről, hátulról vagy oldalról? Hm… Mindegy. Megpróbáljuk így…
A nyelvemet csakis azért nem
dugtam ki a számból a nagy koncentrálás végett, mert – próbáljátok ki! –
borzasztó nehéz úgy szitkozódni, hogy közben kidugjátok a nyelveteket.
SZERINTEM megvolt az 1.
lépés. TALÁN a 2. is. Ezek után, hogy a merevítőktől újra és újra felállni
kívánó sátrat némileg összefogtam kézzel, lábbal, térddel, foggal, körömmel,
lestem a harmadik lépést, de valahogy nem állt össze a kép. A kezemben tartott
valami, ami már sátorra sem hasonlított, végképp nem úgy nézett ki, ahogy a kép
szerint ki kellett volna néznie…
Nagy sóhajjal engedtem a
sátor erőszakos rúgkapálásának, mely mint egy őrült, ki letépte láncát
szabadult szorításom alól. Tádámm: a sátor egy pillanat alatt állt. Akár meg is
tapsolhattam volna a produkciómat, ám mivel elfelejtettem dobni, momentán
lekötött a sátor által okozott fejsérülésem.
Újból vizslatni kezdtem a
rajzot és nekifogtam – már-már inkább dühösen, mint elszántan – az összecsukáshoz.
Nekifogtam. Kb. 70
alkalommal.
Nem mertem felnézni, de
borítékoltam, hogy szomszédaim kiválóan szórakoznak előadásomon.
És a sátor… tádááámmmm….
megint állt. És megint. És megint.
Ahelyett, hogy összecsukódott
volna. Nem adta meg magát, szilajul ellenállt.
Kissé hisztérikus hangulatba
kerültem. Utálom, ha nem sikerül valami. De nehogy már egy nyavalyás sátor
fogjon ki rajtam.
A sokadik alkalommal, mikor
földre tepertem az ellenállást tanúsító holmit, térdemmel szorítottam a terasz
kövéhez és azon agyaltam vicsorgó fogakkal, vajon a többi millió ember, aki
megvásárolta ezt a SZART, hogyan csukja össze, ha egyáltalán…
Szóval térdeltem fölötte és
szuszogva próbáltam a piktogramból kiolvasni, hogyan tovább.
Ekkor megakadt a szemem az
egyetlen feliraton: VIDEO.
Basszus, hogy ez nem jutott
eszembe ½ órával ezelőtt.
Gugli a barátunk. Beírtam a
sátor pontos nevét az okostelefonomba és lőn. Az első találat a sátor
használatát mutatta be. ÉLŐ emberrel.
Juhúúúúúúú…
- Felállítás: Na jó, ez tényleg egyszerű. Eldobjuk, tádámmmm.
- Összecsukás: A pasi nem először csinált ilyet. Ezt leolvastam a
homlokáról. Elegánsan, szinte táncolva hajtotta össze a sátrat, esküszöm,
erőfeszítés nélkül. Pillanatok alatt.
Kb. 40x néztem meg a videót.
Sík ideg lettem. Vagy kivágták a lényeget, vagy nem értem.
Farkasszemet néztem a zöld
árnyékolóval. Lelki füleim hallani vélték a western hősök alá játszott filmzenét.
Ám mielőtt lelőttem volna, újra nekifogtam, hátha kevésbé szőkézem el.
Csiklandós izzadtság hullott rángatódzó szemhéjamra.
Ugyanaz történt, mint
Olaszországban tavaly nyáron: összecsuktam. Foggggalmam sincs, hogyan.
Este életem miértjének
elmeséltem kalandomat a zöld szörnyeteggel. Felcsillant a szeme: „Akkor Te már
össze tudod csukni?”.
Kb. százig számoltam el
magamban, mire válaszolni tudtam: „NEM szeretném többet összecsukni. Ha egyszer
újra kinyitjuk – úgy talán száz év múlva – majd behozzuk ide a házba
felállítva. Szívesen eljátszanak vele a gyerekek itt bent is.”
