Mint iskolatitkár, néhanap előfordul, hogy kávét kell szervíroznom a vendégeknek. Ilyenkor mindig beúszik elmémbe egy régi emlék…
Volt szerencsém zsenge lánykoromban titkárnőként is
helytállni egy nagyobb cégnél. Ahol bizony a tárgyalások alkalmával sűrűn sor
került a kávé kérdésére. Én akkoriban még igen fiatal voltam és bohó. Meg
főként tapasztalatlan és suta….
Már attól ideges lettem, ha a 10 fős vendégsereg sorolni
kezdte:
- - Egy rövidet kérek sok tejjel!
- - Egy hosszút két cukorral!
- - Egy cappuccinot cukor nélkül!
- - Egy rövidet tejszínnel, egy édesítővel!
És így tovább…
Felszolgáló legyen a talpán, aki megjegyzi, ki-mi a csudát
kért és azt is szolgálja fel neki. Én meg nem is pincérnek szegődtem, csak
titkárnőnek!
Szóval egy szép, derűs napon azon vettem észre magam, hogy
hiperventillálva, az idegtől alig látva igyekszem a „felvett rendelést”
leszállítani az aprócska tárgyalóba, miközben gyöngyöző homlokkal mantráztam
magamban, hogy a jobb oldali a bajszosé, a bal oldali a kopaszé, a harmadik meg
a copfosé. Valami nagy emberek voltak, illett megfelelni a puccos
elvárásaiknak.
Mint említettem, a tárgyaló nagynak nem volt nevezhető. Egy
bazi nagy asztalból és böhöm, mozdíthatatlan székekből állt, melyeken ráadásul
ültek is. Ez kissé megnehezítette az irodában való közlekedést. Mivel a
tárgyalás már javában zajlott, a kutya nem figyelt rám, földi halandóra, akinek
nagy igyekezetében vészjóslóan csilingeltek a tálcán a csetreszek.
Bepréseltem magam a szék és a fal közé, hogy ellavírozzak a
távolabbi bajszoshoz és leszállítsam a várva-várt feketét. Ám hiába voltam gebe
sovány, a szűk tárgyalóban még az is kevés lett volna, ha egy kígyó szervírozza
a cuccot. Megtorpantam egy pillanatra, az is átfutott az agyamon, hogy
egyszerűbb lenne az asztal túlvégére faxolnom azt a kávét, mint odavinni.
De rájöttem, a tálca a hibás, tőle nem tudok tovább haladni,
mert túl széles. Ezért köd borította agyammal fordítottam rajta egyet lefelé,
így valóban kisebb helyen elfért volna. És igen, úgy gondoltam, hogy a fizika
törvényei sem rám, sem a tálcán lefelé szánkázó ibrikekre nem fognak
vonatkozni, legalább addig, míg átslisszanok azon a szűkös helyen.
Tévedtem. A gravitáció munkához látott és a csészék kecsesen
SSSSSSSHHHHHHHHH hangot hallatván siklani kezdtek lefelé a tálcán, mint a
síelők a nekik kijelölt fekete pályán. Azonnal láttam, hogy nem lesz jó vége.
Lelki szemeim előtt pergett a film, amin a poharak előbb kollégám hátára
csúsznak, fröcsög a kávé bele a világba mindenkire, még a jól öltözött copfos frissen vasalt
rózsaszín blúzára is absztrakt mintákat fest, majd szépen miszlikre törnek a
padlón…
Drága jó kollégám, ki pont azon a széken ült, mely az utamat
állta, fel sem nézve rám, folytatva a megkezdett mondatát, magabiztosan
felemelte a kezét és egyenesbe fordította a lejtmenetben álló tálcát. Egyetlen
hirtelen mozdulattal. Lélekjelenlétének köszönhető, hogy nem ömlött a nyakába
egyetlen kávé sem, így szó nélkül mentette meg a haza becsületét és főleg az
enyémet Ő volt az én kávéhősöm! És a mai napig eszembe jut, ha kávét kell
celebrálnom. Igaz, a csészék már nem játsszák remegő kezeimnek köszönhetően a
Für Elise-t, ettől függetlenül nem lett kedvencem azóta sem a felszolgálás. Az
emléket felidézni minden kávé felszolgálásakor… egyenesen megfizethetetlen. A
többire ott a Master Card…
