Söndörgetős kifli : Én - 2:0

Imádok főzni és sütni, főleg, ha van hozzá kedvem, ha újat akarok kipróbálni, kikísérletezni, alkotni olyat, amiben én is és mások is örömüket lelik vagy egyszerűen csak nagyon gyors elismerésre vágyom. Esetleg egyszerűen csak ízlik valami, amit kóstolok és azt igyekszem reprodukálni, amúgy anci módra.

Sajnos nem mindig vagyok 100%-ig topon ezen a téren... SEM J Néha azért, mert szétszórt figyelmetlenségből elszőkézem a dolgot, esetleg a kapkodás is közrejátszik, de olyan alkalom is akad, amikor a sokadik próbálkozásra sem lesz pont olyan a cucc, amilyet megálmodtam előzőleg.

Így jártam akkor is, midőn Kri söndörgetős „sörhöz-kifli” receptjét próbálgattam a tökélyre fejleszteni.

Első körben a tésztából kihagytam a nem elhanyagolható fontosságú zsiradékot (ez természetesen csak utólag derült ki, fogyasztás közben…), ennélfogva sütés után a kiflik gyakorlatilag tapló szárazságúak, tömörek és ehetetlenek lettek.

Már csak hab volt a tortán (hogy a képzavart beteljesítsem), hogy ehetetlenségüket fokozandó, külalakjukat tekintve a söndörgetés sem igazán sikerült teljesen, hisz az utolsó kifli felgöngyölése UTÁN kezdtem el azon agyalni, hogy talán a cikkek vastagabb végétől kellett volna inkább a vékonyabb felé indulni, hogy a kifliknek VALÓBAN kifli alakjuk legyen, ne úgy nézzenek ki, mint egy egyujjas kesztyű ujj nélkül sütés után…

Egy időre elment a kedvem a kifli gyártásától, ám pár nappal később a szomszéd nénim is meglepett minket pár friss, meleg, illatos, saját készítésű kiflicskével. Ismét erőre kaptam hát és újra nekiestem a lisztes zacskónak. Nehogy már kifogjon rajtam az a kifli!

Második próbálkozásra ugyan a zsiradék is megvolt, a felgöngyölés is szuper lett, ellenben oly szinten sikerült ehetetlenné sóznom a tésztát, hogy a kisülésük után, aki elfogyasztott akár egyetlen darabot is belőle (volt akkora HŐS!), az délutánra a Dunát, a Tiszát és a kisebb-nagyobb mellékfolyókat is kiitta utána… VISZONT! Mivel a sütőm csak duzzogva dolgozik, így mire színe is lett a dolognak, addigra épp azzal a pár perccel sütöttem túl, hogy még ne kozmáljanak totál oda, viszont a fogtörős-ropogtatós állagot magas szinten kiviteleztem.

Drága Bencuskám a délutáni szunya után, mikor látta, mit sütöttem, elég nagy vehemenciával vetette bele magát a kifli-evésbe. Némileg szabadkoztam, hogy hát ez nem lett sajnos olyan finom, mint a szomszéd nénié, ám ő végig sem hallgatta magyarázkodásomat, hatalmasat harapott a süteménybe. Szemei kicsit fennakadtak, jojóztak egy pillanatig, majd torkát megköszörülve csak annyit mondott, igyekezve közben odább forgatni szájában a kegyetlenül sós és tégla kemény süteményt:

„Te anya! Hát… hát finom ez!” J Hiába: az én fiam. Anci meg csak egy van és kész...