Amikor az érzelmeket osztották, nálam az érzelgősségnél
megszaladhatott picit az adagolás. Uppsz, a megszokott helyett egy egész
városnyi jutott rám. Mindegy, így sikerült, ezzel kell élnem. Köszi. Szólnátok
a csokoládé reklámok kiagyalóinak, hogy elfogyott otthon a százas zsepi??? És
egy hétköznapi mesefilmet sem tudok úgy végignézni, hogy – bár tudom, hogy a
vége mindig jó, - azért ne szipogjak közben.
És akkor ott van az anyák napja… Rémálmaim netovábbja. Mert
a sírós mivoltommal még csak megbirkózom valahogyan, de nyilvánosság előtt
bömbölni… az már tényleg túl sok nekem.
Minden évben eldöntöm: Idén nem sírok. Történjen bármi,
lenyelem a könnyeimet. Kitaláltam már sok praktikát is erre: Elbújok a
fényképezőgép mögé (pedig nincs is olyan nagy masinám…), videót csinálok egész
végig. Valami igen vidám dalt dúdolgatok magamban, hogy eltereljem a
figyelmemet. Mr. Bean legviccesebb grimaszára gondolok. Kisminkelem magam
előtte, mert a bennem lakozó szépérzék csak nem engedné, hogy lefolyt fekete
festékes legyen az arcom!
Eddig semmi sem vált be. Annyit értem el, hogy a felvétel
használhatatlan lett, mert a kezeim reszketősek voltak és a könnyeimtől nem
láttam, hogy mit veszek fel. Magamban dúdolni csak addig tudtam, míg fel nem
csendült a betanult anyák napi dalocska, ezzel egy időben nyíltak meg nálam a
könnycsapok is. Mr. Bean grimasza pedig azonnal a ködbe vész, amint meglátom
gyermekeim izgatott, feszült arcát, amint azt lesik, mikor bőgöm el magam
először. A sminkelésnek köszönhetően pedig általában zebracsíkos képpel hagyom
el az anyák napi ünnepséget, úgy, hogy Alice Cooper sminkmestere is csak
csodálattal adózna szerény személyem irányába…
Kicsit elkezdtem boncolgatni magam: miért ráz meg ennyire ez
az egész ceremónia? Miért van az, hogy más anyukák angyali mosollyal és Szahara
száraz szemekkel tudják végignézni, amint csemetéjük verset mond, énekel,
előad? Miért nem tudom lazábban venni?
Azt hiszem, bár nem vagyok pszichológus, megfejtettem.
Amikor arról szól a vers, a dal, hogy így vagy a legjobb és úgy a legszebb és
amúgy a legkedvesebb anyuka, akkor én szégyellem magam. Mert akkor tudatosul
bennem, hogy mennyivel lehetnék jobb, önzetlenebb és aranyosabb. Hogyan
lehetnék kevésbé kiabálós és türelmesebb. És az én könnyeim csak félig a
meghatottságtól potyognak. Legalább 50%-ban azért is, mert ránézek a csemetéimre
és azt fürkészem rajtuk, vajon ők is tudják-e, hogy sosem tudom a maximumot adni.
Látják-e, hogy ezt lehetne másképp is? Érzik-e, hogy nem az ő anyukájuk a non
plusz ultra? Hogy az ő anyukájuk tele van hibákkal, sőt, sokszor hibát-hibára
halmoz.
És bőgök. Hiába a fogadalom, hiába minden eszköz és
lélekbeli felkészülés. Bőgök. És fújom az orrom, mint egy beteg elefánt. És
közben szégyellem magam, amiért nyilvánosan bőgök. És szégyellem magam, amiért
nem én vagyok a szuperanyu. És megfogadom, hogy ezentúl türelmesebb leszek,
megbocsátóbb és szerethetőbb.
Aztán hazamegyünk és már a kapuban összevesznek és
marakodnak, hogy ki megy be elsőként a házba és lökdösik egymást és hangosak és
morognak, meg kiabálnak. Az anyák napi idill úgy válik köddé, hogy huss. Én meg
valószínűleg ordítok, mert a feszültség még nem jött ki belőlem teljesen a
sírással. Szóval… megy minden a rendes kerékvágásban. Azt hiszem, szuperanyának
lenni nem olyan nagyon könnyű feladat. De azért imádom őket, bármennyire is ki
tudnak húzni a cipőmből fél másodperc alatt. Csak szuperanya nem leszek soha.
De azt hiszem, el tudok élni ezzel a tudattal még egy darabig… A következő
anyák napi ünnepségig…
