Tiboromat elvesztettük úgy egy hete. Fizikai valójában ugyan
még jelen van aprócska közösségünkben, de a szelleme egy messzi-messzi kenyérsütős
galaxisban, élesztőgomba hajón evez, hol cipó-bolygók keringenek, és tejút
helyett kovászút látható…
Talán ott kezdődött az egész, mikor értetlenül szemléltük, hogyan
rabolják le a boltok polcait a megvadult népek. Meg mikor először szembesültünk
vele, hogy nincs élesztő. Sehol. Hm… Lelki szemeim előtt megképlett, ahogy az
egész ország kenyeret süt, boldog-boldogtalan, fiatalok, idősek, agglegények és
aggleányok, anyák és nem-anyák, dilettánsok és profik egyaránt. Csak nem
értettem, minek. Mert ha élesztőt nem is lehetett kapni, azért pékáru volt az
üzletekben. De szőkeségem nyilván félreértelmezett valamit, mint mindig.
Szóval drága habospitém azonnal a tettek mezejére toppant,
ő, mint családfenntartó hero nem hagyhatja, hogy a családja éhezzen! Halászat,
vadászat és gyűjtögetés helyett napokig videókat nézegetett, kötetnyi recepten
rágta át magát, utána olvasott, tanulmányozott, figyelt, memorizált,
értelmezett. Aztán nekiállt a kenyér projektnek.
Azóta nálunk egy kellemes ebéd közbeni csevegés nem az
időjárásról szól, hanem ökoszisztémáról, élesztőgombákról, erjedésről, tejsavról,
ecetsav baktériumokról, kelesztő tálról, szakajtóról és anyakovászról. Bevallom,
miközben szokom az új fogalmakat, néha elkalandozom elbeszélése közben, és azon
agyalok, ha ez a kovász ilyen egyszerűen jön létre, szinte a semmiből, hogyhogy
a lábtörlő még nem erjesztette meg magát, hisz a mikroklíma tökéletes lenne
hozzá….
Érdekes nyomon követni - egy esettanulmányt is megérne -,
hogyan rántja mind mélyebbre magával ez a téma. Csinált már gyors kovászt,
sütött belőle kenyeret is, ami nagyon finom lett, de ő elégedetlen volt az
eredménnyel. Változtatott a stratégián, így most reggel-este eteti,
konyharuhába bugyolálja, félti, óvja, méricskéli, dédelgeti a hosszú érlelésű
kovászát. Ahogy hangosan dicséri, méltatja, elismeri, már-már féltékenységre
ösztökél. Talán ha buborékok jelennének meg rajtam és eléggé savanykás szagom
lenne, kapnék hasonló figyelmet én is… Hm… Pár napig lehet, hogy mellőzöm a
fürdést…. Muhaha…
Ez alatt a pár hét alatt persze be kellett ismernem, a
kenyérsütés bizony egy komoly mesterség. Kellő alázat, odafigyelés és komolyság
szükségeltetik hozzá. Meg egy olyan hálás közönség, mint a mi családunk. Én
személy szerint hihetetlenül tudok lelkesedni, dicsérni, buzdítani, lelket
önteni az időnként csüggedő próbálkozóba.
Gyermekeimnek ezt a fajta hozzáállást még gyakorolniuk kell.
Mert a gyermeki őszinteség nem mindig viszi előre az igyekvőt. Bár szerencsére
ők most abba a korba léptek, mikor a MINDEGY, CSAK SOK LEGYEN a mottó, ha
ennivalóról van szó. Némi megvetéssel vegyes unalommal tudják hallgatni apjuk
lelkendezős leírásait az élesztőgombák szaporodásáról. Néha belelátok a
fejükbe, ahol az agymanók nem tudják eldönteni, hogy Undort, vagy Dühöt
vessék-e be a rögtönzött kémia-biológia óra keretén belül vázolt kovászos
sztori ellen…
Nem tudok rájuk neheztelni emiatt. Megviseli őket az online
tanulás, a bezártság. De persze felfedezték a jó oldalát is a dolognak, szinte
korlátozás nélkül lóghatnak a kütyükön. Már ha van wi-fi. Ha valamiért a
szolgáltató mégis órákra eltűnteti a netet, kis tanácstalanság és
elanyátlanodás után megtalálják egymást a testvérek a lakásban. Sőt, szóba is
állnak egymással (talán egy rövid bemutatkozás után). Aztán természetesen pár
perc alatt úgy összevesznek, hogy idegtépően hangos szóváltásukat észlelvén én
is ráébredhessek, hogy nincs internet. Ennél talán kevésbé viselné meg őket, ha
kenyér nem lenne az asztalon…
Életem miértje pedig egyre inkább képzeli magát péknek. Tekintetében
a megszállottakra jellemző őrület cirkál, ahogy a kovásszal maszatos dunsztos
üveget tudja forgatni, szaglászni és elégedetten szemlélni, mint valami
felfoghatatlan csodát, melyet saját két kezével alkotott.
Még pár nap, aztán megtudjuk, milyen is az a bizonyos
élesztő nélküli kovász. Megtudjuk, valóban csodát, avagy szörnyet alkotott. Félelemmel
vegyes kíváncsisággal nézek elébe a dolgoknak.
Bár rosszul nem járhatok. Vagy eszünk egy jó kenyeret, vagy
azt is megírom blognak.
Ja! Az első kép csak illusztráció! Sajnos még egyetlen általa sütött
kenyeret sem fotóztam. Pedig tud ilyet! Bizony! Hasonlót! Tényleg! Állati büszke vagyok a saját pékemre :)
És a kovász képe sem a miénk. A tudta nélkül nem merek az üveghez nyúlni :D
