2015. november 17., kedd

Meddig hiszünk a Jézuskában?



Közeleg a karácsony. Imádott ünnepem.

Mivel nőnek a gyerekek, idén nagyon sok kérdés vetődött fel bennem. Ki tudja miért erőltetjük ezt a „Jézuska hozza az ajándékot” sztorit. Talán, mert emlékeim szerint ennek a misztikuma ellenállhatatlanul vonzó volt számomra még gyerekként. Nem, nem emlékszem gyógyíthatatlan traumára, mikor fény derült arra, hogy mégsem a Jézuska, hanem édesanyám csempészi a szaloncukrok és díszek alatt roskadozó fa alá a becsomagolt meglepetéseket. És érdekes módon nem haragudtam azért, hogy évekig elhitették velem ezt a mesét. Sőt, mikor nagyobb lettem, még akkor is jól esett, ha nem a szemem láttára tették a fa alá az ajándékot, hanem kivárva a megfelelő pillanatot, odacsempészték, hogy mikor gyanútlanul a fa közelébe ér az ember, csak tátva maradjon a szája, hogy jé, ez még az előbb nem is volt itt…

Fiatal felnőttként édesanyámmal űztem játékot, visszaemlékezve sem tudom eldönteni, melyikünk élvezte jobban. A fenyőfa alá tettem egy csomagot, külön odafigyelve a részletekre, rettentően adva a külcsínyre (mivel belül csak filléres apróság, kis figyelmesség volt csak található), mellékelve egy cetlit, melyen ez volt olvasható: „A következő ajándékodat megtalálod, ha kimész a konyhába és kinyitod a sütőt.”. Anyukám mosolyogva követte az utasításokat és a sütőben egy újabb pici ajándék fogadta, ismét csinosan becsomagolva (mondjuk egy harisnyanadrág), meg persze az újabb itiner: „Ha kinyitod a fürdőszoba szekrény második fiókját, újabb ajándékra lelsz!”. És így tovább. Az utolsó ajándék visszavezetett a karácsonyfa alá – és hogy fokozzam a drámai hatást, természetesen ez volt a FŐ ajándék is egyben.

Szeretem látni a saját gyerekeim csillogó szemét, mikor meglátják az ajándékokat. Kicsit nehezített a pálya, hisz hárman vannak. Nemrég elcsíptem egy beszélgetésüket, mely nagyjából arról szólt, hogy létezik-e vajon, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, vagy inkább csak el akarjuk hitetni ezt velük és igazából mi, a szülők vásárolunk, csomagolunk, csempészünk. Bogi (a nagy, majdnem 10 éves) erősen kétkedőre vette a figurát. Érvelt, ellenérvelt, mi szól Jézuska mellett és ellen. Tátva maradt a szám. A fura az, hogy a három évvel fiatalabb öccsét és húgát is meg tudta volna győzni pro és kontra egyaránt. Ők még abban a korban vannak, mikor szívesen hisznek bármiben: Jézuskában, Húsvéti Nyúlban, Mikulásban, Fogtündérben… és hála az égnek a Fognyűvő Manóban is.

Szóval hallgattam őket, hol mosolyogva, hol nyakat behúzva a leleplezéstől félve, hol megdöbbenve, hogy nem is gondolná az ember, hogy mik is vannak azokban a gyerekfejekben. Féltem, hogy a vége az lesz, hogy elénk állnak mindhárman és közlik, ne komédiázzunk tovább szenteste, mert TUDJÁK.

Meglepődtem. Bogi, az örökös szószóló és hadvezér kis haladékot adott nekünk és a szentesték meghittségének, a varázslatnak. Talán még ő is hinni AKAR. Nem tudom. De hiányozni fognak a karácsony esti kommandózások, apró füllentések, hiányozni fog a varázs, ha már nem lesz. Tudom, hogy nem húzhatom tovább, mint ők engedik. De akkor is hiányozni fog.