Egy idő óta vissza-visszatérő probléma velem vásárolni
menni. Már nem szerény személyem miatt (majd erről kérdezzétek meg az
érintetteket is…), hanem mert a boltokból kifelé jövet állandóan besípol a
kapu. Néha már befelé is, ez az egyszerűbb verzió, ilyenkor mindig mosolygunk a
biztonsági őrrel egymásra, hogy vajon mit akarhatok belopni.
Már gondoltam mindenre, kivettem a táskámból minden nem oda
tartozó dolgot, ami elkövetheti ezt. És egy ideje nyugi is volt, gondoltam, a
kézkrém lehetett az oka. Igaz, azóta repedeznek a kezeim, tisztára rinocérosz, de a lényeg, hogy már nem
sír utánunk a biztonsági kapu. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt így
megoldottam.
Egészen most hétvégéig rendben is ment minden. Aztán
elkövettük azt a hibát, hogy betévedtünk drága jó férjemmel a C & A-ba.
Majd üres kézzel távoztunk… Illetve csak szerettünk volna, mert megint
vijjogásban tört ki tőlem a kijárat.
Nem mertem életem miértjére pillantani, de így is hallottam
a sziszegését: „Ezt nem hiszem el! Már megint!”. Én pedig remegő kezekkel,
megsemmisülten nyúltam azonnal a táskámba, mint aki beismeri minden bűnét,
azokat is, amiket el sem követett…
A biztonsági őr a maga nyugalmával tartóztatott fel (nem
le!) minket. Nem túl vehemensen, leginkább érdeklődően. Afelől érdeklődött,
vettem-e valamit? Mikor közöltem, hogy nem, kicsit gyanúsabbá válhattam a
szemében. Elkezdtem sorolni, mi van a táskámban. Igen, viszonylag sok cucc, ez
kérem egy női táska! A máig harcoló német alakulaton át a vállról indítható
rakétáig bezárólag mindent fellelhetünk benne.
A felsorolás egyharmadánál a biztiőr megunhatta a dolgot,
mert nagylelkűen utunkra akart engedni, ám meglepetésére férjemmel kórusban
mondtuk, hogy NEM! Most már járjunk a végére a sípolásnak!
Látva őrünk meghökkent ábrázatát, magyarázatként könyörgőre
fogtam: „Mióta sípolok, a férjem nem akar velem sehová sem elmenni!”. Életem habospitéje
az orra alatt morogta kicsit engesztelően: „Csak vásárolni…”.
Az őr nem mert ellenszegülni velünk, látta, hogy nem
épelméjű a kettősünk, így belement a játékba. Álltunk a kapunál és lóbáltuk a
táskát, mint két idióta egy bazi nagy ingát. Sípolt a cucc. Kivettem belőle a
pénztárcámat, hátha abban rejtőzik valami, meglóbáltam, hallgatott a kapu.
Kivettem a kis tokot, amiben jómagam és összes gyermekem iratai vannak, vaskos
kis tokocskát kell elképzelni, diákigazolvány, lakcímkártya, TAJ kártya, személyi,
adókártya, mindez az összes csimotára lebontva. Meg persze az enyémek. Meglóbáltam,
rítt a kapu keservesen. Ááááááááá! Megvan a bűnös! Biztosan a gyerekek most
készült személyi igazolványa lesz a ludas. Kivettem egyet, meglóbáltam, síri
csend….
Sebaj. Gondoltam, ne játsszunk tovább a biztonságiak
idegrendszerével, ha már úgyis elmehetünk bilincs nélkül. Legalább már tudom,
hogy az iratok között lapul a bűnös, ha legközelebb sípolok, már rutinosan azt
lóbálom meg, mielőtt motozásig fajulna a dolog… Bár… majd meglátom, mennyire
jóképű az aktuális biztonsági őr…
Kifelé jövet lépteinket meghitten kísérte még egy ideig a
riasztó vijjogása…
Hazafelé férjem csodaszép monológját hallgathattam meg: „Tudod,
hogy ez a biztonsági őr kire hasonlított? Adam Sandlerre! Abból a múzeumos
filmből, tudod! Már amikor bementünk, feltűnt. Aztán míg te válogattál, én már
szemeztem vele, biztos azt hitte, arra várok, hogy elforduljon, hogy lopni
tudjak. És ezek után sípolt be a kapu, nem csoda, hogy gyanúsak lettünk neki. De azért nem vagy semmi ezzel a sípolással.
Nem megyek többet veled sehova!”.
