Balesetünk – avagy hogyan törtem össze az autót és a lelkemet

Szeptember 14. hétfő.

Napsütéses, kellemes nap.

Időben vagyunk.

A két kicsi hátul a kocsiban.

Beszélgetünk.

Megyünk Bogiért.

Mosolygok.

Elégedett vagyok.

Szép nap a mai, még akkor is, ha szülői értekezletre kell mennem.

A fiam egy aznapi történést mesél nagy lendülettel.

Főútvonalon haladunk.

Előttünk egy kereszteződés.

Billiószor mentünk már rajta keresztül.

A keresztutcában, nekünk jobbról egy kék autó áll.

Zebrához közelítünk.

Balra fordítom a fejem, hogy jön-e gyalogos.

Visszafordulok előre.

A kék autó, ami addig állt a kereszteződésben, ott van előttem keresztben!

„Nem tudok megállniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!” – ordítom talán hangosan.

Mire a fékre teszem a lábam…

BUMMMMMM.

…………

Bedugul a fülem.

Nem megyek ma szülőire – gondolom és eszetlenül vihogni támad kedvem az oda nem illő gondolatért.

A két légzsák kirobban. Füst és por és bűz tolul a képembe.

Az autó nem áll meg, haladunk tovább. Szemem azt keresgéli, hol álljak félre. Lelassult a világ. Bedugult fülemmel hallom a két gyerekem szívet tépő sikoltozását hátulról: „Anyamivolteeeeeeeeeeez?!”. Ezt ordítják-sírják-sikítják, mint egy végtelenített szalag. Érzem a félelmüket, a kétségbeesésüket. Őrjítő.

Én pedig kiabálom, bár a bedugult fülemmel alig hallom magam, hogy: „Nincsen semmi baj. Nincsen semmi baj. Nincsen semmi baj.” (bár el is tudnám hinni, amit mondok).

Végre megállunk.

Emberek szaladnak felénk.

Hátrafordulok: „Jól vagytok?” – sikítom feléjük, a tekintetem eszelős lehet, ettől ők még inkább sírnak és nyújtják felém a kezüket könyörögve. Könnyektől szétmázolt arcukon rettegés, rémület, iszony.

Félek.

Kiszállok.

Remeg a lábam. A kezem. A hangom. A lelkem.

„Valaki hívjon rendőrt!” – kiáltom. És magam is meglepődöm a hisztérikus felhangon. Ez ÉN vagyok?????

Mint egy pokoli álom… Fel akarok ébredni…

Ismeretlenek jönnek segíteni. Zűrzavar van. Próbálom összerakni, mi történt velünk.

„Itt jöttem mögöttetek, egyértelmű, hogy nem te voltál a hibás, nyugodj meg.” – szól egy fiatalember.

Nem emiatt aggódom.

Tapogatom a gyerekeimet, ölelem és puszilom maszatos arcukat, orrokat fújunk, fejeket simogatok és igyekszem azt mutatni, hogy nem kell félniük semmitől, mert minden rendben lesz. Teszem mindezt úgy, hogy bőgök, őrjöngök, remegek.

De jól vannak, csak a lábukat szorította meg az öv, azt fájlalják kicsit.

Fiam az autót nézi. A kocsi orra összetörött és hatalmas tócsa áll alatta. Újra sírva fakad, az empátia teng túl benne, sajnálja az autót, ami családtag, a mi részünk, már-már egy élőlény, talán fáj is neki a sérülése.

Egy bácsi fagyit hoz a gyerekeknek, hátha attól megnyugszanak kicsit. Nem ismerem őt és a felfordulásban megköszönni sem tudom neki a kedvességét. Pár percig csendben vannak, de a fagyi nem nagyon fogy, mindkettő a kezembe nyomja, hogy anya nem kívánom.

Néhány ismerős is jön. Segítenek. Minden bátorító szóra szükségünk van. Percenként elsírom magam, remegek, mint a nyárfalevél.

A rendőrségre várunk.

Telefonálok.

„Balesetünk volt. Gyere ide. De menj el Bogiért előtte. Jó, nem bőgök. Jól vagyunk. Mindenki jól van, csak hát az autó… Jó, nem bőgök.”

A kék autó sofőrje – fiatal, kigyúrt, kopasz, agyontetovált, kicsit sem szimpatikus fiatalember – is meginterjúvol, hogy jól vagyunk-e. Mit válaszoljak… A fejét törölgeti egy zsebkendővel és azt kérdi:

„Nem indexelt???”.

„Nem. Egyenesen jöttünk. Miért indexeltem volna?”.

Apa megérkezik. A gyerekeket elviszik egy baráthoz.

A rendőrség is megérkezik. Korrekt, pontos, figyelmes úriember. Adminisztrál, kérdez, beszél, ellenőriz.

Mentő is jön, mindkettőnket megvizsgálnak. Semmi bajom. A nyakamat húztam meg. Csak ott fáj, de nem vészes. Nem, nem szeretnék kórházba menni. Inkább haza. A gyerekeimhez. És elfelejteni ezt az egészet…

A másik fél elismeri, hogy nem adott elsőbbséget.

Nincs bennem harag. Ideges volt a balesetkor és figyelmetlenebb, mint máskor. Mindenki hibázik. Hogy emiatt minket is ért egy sokk és hogy most nincs autónk, az egy dolog.

De odafönt, az én őrangyalom vigyázott ránk. Tudom.

4 nap telt el azóta.

Eleinte még minden percben újrajátszotta az agyam a történteket. Vagy csilliószor éltem át újra és újra az ütközést, a rémületet, az értetlenséget, a zavarodottságot, a pánikot, hogy a gyerekeim megsérültek-e.

Ma már jobb egy kicsit. Tudok éjszaka aludni. A biztonsági öv által mart seb begyógyul. A lila foltjaim is.

Szeretnék már évek távlatából emlékezni erre az esetre. Halványan, nagyon halványan…

Levél a Jövőhöz – avagy mi FONTOS és mi LÉNYEGTELEN

Kedves Jövő!

Megbocsáss a közvetlen stílusért és a tegező-viszonyért, de már-már úgy érzem, mintha ismernélek. Pedig sokszor vagy homályos, kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli. Mégis, a magam részéről biztosíthatlak, cseppet sem félek tőled, leginkább kíváncsiság van bennem irántad.

De ha már így dumcsizunk, lenne néhány kérésem is hozzád.

Szeretném, ha ezentúl figyelmeztetnél pár dologra, ugyanis vannak esetek, mikor száguld alattam a paci és csak utólag válik világossá, hogy olyan dolgok miatt problémáztam, ami szót sem érdemel. Mert felesleges, időpocsékolás, lényegtelen.

1. Amikor azért tépem a hajam, mert a gyerekek nem raktak rendet a szobájukban (vagy a nappali közepén), légyszi rúgj bokán, vagy küldj egyéb jelet, ne skálázzak emiatt. Mert LÉNYEGTELEN. Ami igazán FONTOS, hogy jót játszottak és jól érezték magukat közben. Hogy egészségesek és vidámak. Esetleg üljek melléjük inkább legózni, mert a mosogatnivaló úgyis megvár.

2. Ha amiatt rinyálok magamban, hogy túl vastag a bokám, figyelmeztess, hogy ez tök LÉNYEGTELEN. Ami igazán FONTOS, hogy nem fáj és lábra is tudok állni. Szólj rám, hogy a kánikula közepén nyugodtan vehetek fel rövidebb ruhadarabokat, nem kell csüdig csadorba bújtatnom magamat, hogy eltitkoljam kevésbé kecses alsó végtagjaimat.

3. Ha egyszer is rínék amiatt, hogy még vagy 250 ezer évig kell fizetnünk a lakáshitelt, emlékeztess rá, kérlek, hogy fedél van a fejünk felett, méghozzá olyan, amilyet szeretünk, és ez az igazán FONTOS. Amíg ki tudjuk nyögni a törlesztőket, addig a többi LÉNYEGTELEN.

4. Ha panaszkodnék egyszer is azért, hogy a munkám nem éppen álommunka (ez nem szokásom amúgy), gyömöszöld be a számat és nézz rám rettentő szigorú arccal. Ebből tudni fogom, hogy össze kell tennem a két kezem, hogy állásom van és ez az igazán FONTOS. Hogy hányszor kell tartanom egy hányós kisgyerek fejét a vödör fölött, vagy hány vérző orrot kell tamponálnom, és hány telefont kell felvennem naponta, mennyit kell kínlódni a tankönyvrendeléssel, az LÉNYEGTELEN.

5. És végül, ha azért nyekeregnék, hogy az én Életem Miértje ilyen meg olyan férj vagy apa, világíts rá kérlek, hogy mégis Ő az, aki a mai napig a legváratlanabb pillanatokban meg tud nevettetni. Akire bármikor számíthattam jóban, rosszban, betegségben, egészségben. Támaszkodhattam rá. Ő az, aki úgy szeret, ahogyan vagyok. Szeretett lányként, szeretett feleségként, szeretett várandósan és szeret anyaként. Szeret, ha szomorú vagyok és szeret, ha vidám. Szeret, ha bosszús vagyok és szeret, ha megbocsátok. Vannak hibái, igen, de ha a TÖKÉLETES pasira vártam volna, még mindig pártában árulnám a petrezselymet, valószínűleg életem végéig, és addig is fonogathatnám szép ősz, bokát verdeső szakállamat. Hisz a TÖKÉLETES pasi nem létezik (vagy foglalt, esetleg meleg vagy pap). Mellesleg jómagam sem vagyok tökéletes, így hogyan is várhatnám el Életem Párájától, hogy ő az legyen… Ami igazán FONTOS, hogy szeretjük egymást. És hogy nélküle nem tudom és nem is akarom elképzelni a Jövőt…

Szóval kedves Jövő! Taníts meg rá, kérlek, hogy mi az igazán FONTOS és mi az, ami LÉNYEGTELEN. Taníts meg rá, hogy türelmesebb legyek, hogy ne azonnal robbanjak, számoljak el ezerig, ha kell és gondoljam át, vajon megéri-e problémázni.

Nem ígérem, hogy mindig a dolgok szebbik oldalát látom majd. De ha Te segítesz, talán könnyebben veszem majd az akadályokat.

Előre is köszönettel:

Zsuzsi