Játszótéri lakodalmas

A hétvégék is tudnak unalomba fulladni, amit a kölkök természetesen kamatostul fizetnek vissza: estére mind kezelhetetlenek, ütik-vágják egymást és/vagy magukat, ön- és közveszélyessé tud válni ilyenkor a Kovács hajlék.

Eme elmeháborodott állapotokat elkerülendő, ha nincs egyéb program, hát inkább irány a játszótér. Dühöngjön az a gyerek másutt, de ne otthon :D

Itt Gyálon is akad néhány jó kis játszó, ahol nyugodt szívvel lehet szabadjára engedni a fékevesztett társaságot. Lehet nyargalni, hintázni, csúszdázni, mászókázni és még rúdon csúszni is.

Mit ad az a jó ég: alig töltöttünk el egy fél órát a fenti nevezetes helyen, fura csapat jelent meg a kapuban. Nem volt nehéz felfigyelni rájuk, hisz ha látni nem is, hallani már jó messziről lehetett ahogy közeledtek . Gyereknek nem nevezhetném őket jó szívvel, hisz a legfiatalabb is volt közülük legalább 12-14 éves. Bár hogy őszinte legyek, a nem idén lebarnult egyedek korát sosem tudnám pontosan meghatározni, hisz a kis Márió, ha épphogy elmúlt 5 éves, már serken a bajszocskája, s ily módon saccolnám úgy 30 és a halál közé. A kis Mercedesz meg, ha betöltötte a 6-ot és elsajátította a fajtájára oly igen jellemző csúnya nézést, csettingetni is tud ügyes kis ujjaival és a kontra is megyen, akkor kinézem vagy 40-nek, biztos is.

Egyszóval megszállták a csendes és rendes játszóteret. Nem számoltam, hányan lehettek, de legalább 10 fiatal. Vegyes volt a felhozatal, több fenekét verdeső hajfonatos „kislány” is volt köztük, tulipiros masnival a copfok végén, csiricsáré, bokát verdeső jujjszínű rakottszoknyákban, papucsban. A fiúk fehér ingben, fekete nadrágban, mintha minden nap ünnep lenne náluk…

Négyen összepréselődve lecsüccsentek egy padra és bőszen szotyoládé rágásba-köpdösésbe fogtak. A másik részük a két hintát szállta meg, úgy lobogtak azok a hosszú szoknyák a vad hintázásban, hogy szélvihart kavartak körülöttünk. A maradékuk (voltak még bőven) a több személyes rugós libikókára telepedtek. Ültek a két végén, középen pedig két sukár fiatalember ropta a táncot a fekete cipedlijükben. Volt is mire, hisz valahonnan – a jó ég tudja, miből -, megállás nélkül szólt a cigányzene, úgy lakodalmas módra. Mivel zenét lejátszó eszközt nem bírtam felfedezni a környékükön, így arra következtettem, hogy magukból a furcsa embercsodákból jöhet a fülbemászó melódia, esetleg a bőrük alól szivárog…

Megjelenésüket jó hangos és trágár beszéddel tették még kacifántosabbá és még elviselhetetlenebbé számunkra. Természetesen mondanom sem kell, hogy csimotáim kistányér szemekkel bámulták eme ritka jelenségeket. Bence száját néha összecsuktam és jelentőségteljesen pillantottam rá – nem mintha ettől csukva tartotta volna. Csak bízni tudtam benne, hogy gyerekeim egyetlen szavukat sem csípik el és tanulják meg sebtiben.

Apával sokatmondóan néztünk egymásra, majd megindultunk Enci után, aki valahogy a sűrüjükbe keveredve kicsit elveszettnek tűnt a nagy hangos kavalkádban. Kimenekítettük.

Még egy utolsó kísérletet tettünk arra, hogy figyelmen kívül hagyva a játszóteret elözönlő, oda nem illő, de magukat ordenáré módon nem zavartató egyedeket semmibe véve tovább játszunk, ám szemfüles lévén felfedeztem a következő csapatot, akik terünk felé közeledtek, szintén papagáj színeket meghazudtoló pörgős szoknyákban, makkos cipőkben, szotyi héjakat prüszkölve maguk köré.

Menteni óhajtván a helyzetet, ám feltűnést nem akarván kelteni a : „Ki szeretne cukrászdába menni?” – kérdést tettem fel csemetéimnek.

Szerencsére nem kellett őket a cuki felé elvonszolnunk, még be sem fejeztem a mondatot, már egymást taposva igyekeztek a kijárat felé J Ám kifelé jövet Bogi még visszanézett fejcsóválva az önfeledten dorbézoló csürhére, majd félhangosan megkérdezte tőlem: „Ezek a cigány lányok és fiúk nem tudnak viselkedni?”.

Az jutott eszembe, mikor Gyálra költöztünk. Bogi alig múlt 2 éves, mikor egyik bevásárlásunk alkalmával egy kisboltból kilépve azt látta, hogy egy dakota legényke kibontja a bolt előtt elhaladtában a csokoládéját, majd állati kecsesen ejti a csomagoló papírt a járdára. Bogi fejcsóválva nézett fel a nála kb. fél méterrel magasabb egyedre, majd megállt előtte és elmagyarázta, hogy annak a papírnak nem a földön van a helye, hanem a kukában… Hirtelen nagyon büszke lettem rá, de meg is ijedtem, hogy Ronaldó előkap egy bicskát és megtanítja a lányomat vagy éppen engem, hogy ne szóljunk a mások dolgába… Arra már nem is akarok rávilágítani, hogy esetleg nem a lányomnak kellett volna akkor őt erről felhomályosítania, hanem a jó édes felmenőinek.