Misha a nagy vadász

Büdös dög macskám egyik vasárnap este egy döglött madárral a fogai között állított be a cicaajtón. Azóta sem tudok röhögni az eseten… Először csak azt láttam, hogy valami nagy, fekete dolog lóg a szájából. Nem tudtam mi az, de sejtettem, hogy jóra nem számíthatok, ezért villám gyorsan tettem le Encit az ölemből és rongyoltam a macsek felé vonyítva, hogy: „Viddkividdkividdkiinnen!!!!”.

Cicám alkalmi süketnek tettette magát és kecsesen a padlóra ejtette a holtat. Marha büszkén csüccsent le mögéje és nagyot szusszanva nézett rám (mint aki kemény meló után aztán most már elvárná, de igazán az elismerést). Először gyíkok, sáskák, lepkék, most ez a szegény exmadár! Mi jöhet még? Nem! Nem is akarom tudni…

Apa nem volt itthon (egész napos foci...).

Nekem kellett kivinnem a tetemet.

Ráadásul oszlófélben volt már, tele hangyákkal és ki tudja még miféle rovarokkal –bár hogy őszinte legyek, erre a legkevésbé sem akarok rájönni... nagyon brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr…

Mire a lapátra leltem, a hangyák is oszolni kezdtek...

Dögöt egy szál pizsiben, ordító szélben és esőben vihettem a kukáig. Utána szedtem a hangyákat... jó, hogy boksz-kesztyű nem volt hozzá, bár anélkül is igen borzolt volt az idegállapotom.

Nem tudtam, hogy sírjak, kínomban röhögjek, üvöltsek vagy öklendezzek-e hirtelenjében. Misha persze tök ártatlanul pillogott rám serény tevékenységem közepette. Közben jó párszor idegrángás szerűen rázogatni kezdte hol a lábát, hol a fejét, hol a farkát, kétséget sem hagyva afelől, hogy a madárlakó hangyaboly bizony a bundáját is elég lakályosnak találja… Nem dicsértem meg, kicsit sem. Ellenben fogaim között oly szitkokat szórtam rá, hogy csoda, hogy szégyenében nem ment világgá…

Ezen közben három csimotám ezerrel szurkolt, pfújolt és borzadt, lehetőleg túllicitálva az előtte szólót és ha lehet, anya idegeit még inkább tupírozva.

Mikor szegény madár már a kukában pihent, és a hangyák sem szaladtak sokezerfelé, mert őket is likvidáltam, remegő térdekkel omoltam a kanapé ölelő karjaiba szusszanni egyet. Erre nyílt a bejárati ajtó és a mosolygós apa lépett be rajta: „Megnyertük a tornát!”- felkiáltással.

Nem bántam volna, ha Misha vár még vagy 10 percet azzal a madár dologgal és újdonsült bajnokunkat tornáztatja meg a tetem elszállításával…

Ám cicám úgy gondolta, az idegrendszerem ellen még sokkal több bevetést indít és ez volt csak a bemelegítés.

Egyik szép, napsütötte szombaton – gyerekek a nagymamánál -, teszek-veszek a lakásban, ruhásszekrényeket rendezgetek, teregetek, szóval jövök-megyek. A gyerekszoba padlóját egy aranyos kis mintás szőnyeg fedi, autóutakkal, házakkal. Dudorászva hajoltam le egy kb. 5 cm-es kis valamiért, amiről első ránézésre azt hittem, hogy valami kis mütyür plüss játék lehet. Fogaim között morogtam is, hogy nesze neked rendrakás, csak gyertek haza, adok én nektek… Majd a padló felé közelítvén megtorpant a kezem egy pillanatra. A játék nem volt ismerős, viszont erőteljesen egy egércsemetére hajazott. Jobban megnézve nem csak hasonlított, hanem az is volt. Elborzadva léptem egy jókorát magam mögé és ezzel a lendülettel ellentmondást nem tűrő hangon csak annyit mondtam: „Apa! Gyere!”. A hangsúlyom kifejező lehetett, mert némi morgás után a feltápászkodás neszeit véltem hallani a nappali felől.

Drága életem, miután látta, mitől vált a színem előbb kísértetiesen hófehérré, majd hamuszürkévé, vigyorogva közölte, milyen okos macskánk van, egy igazi kis vadász. És hogy örüljek, hogy az immár a kezében lóbált egyed nem rohangászik a lakásban a lábunk alatt. Nem volt őszinte a mosolyom...

Ám Misha még ezzel sem érte be. Egyik hétköznap reggel, mikor a családfő épp munkába indult, a kocsival való kiállás után a nagykaput zárván még szemtanúja lehetett, ahogyan drága kiscicám heveny kommandózás, lapulás, bekerítés és fenékrisza után ráveti magát egy vadgalambra, majd némi huza-vonát követően elsprintel az immár békésen fogai közt csüngő szürkeséggel a macskaajtó irányába. Ezek után már csak a visításomat hallotta J

Életem értelme legnagyobb megkönnyebbülésemre a macsek után vetette magát, bár nem a cicaajtón keresztül… Miután szerencsétlen madarat kiszabadította a fogai közül (nem volt könnyű) és konstatáltuk, hogy szegény tollas már úton az örök kapirgáló-mezők felé, kissé megdorgáltam a madárvadászt. Bár elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül, mert macskám pofája egy merő szürke toll volt és azoktól igyekezett épp megszabadulni, de még maga sem döntötte el, milyen formában, néhányat lenyelt, párat kiprüszkölt. Rettentő viccesen nézett ki.

Nem tudom, minek örülnék jobban, ha Misha kevésbé lenne vadász cica, vagy ha nem akarna ennyire eldicsekedni az elejtett vadakkal. Mindenesetre mostanában, ha meghallom a cicaajtó csapódását, némi borzongás után félve lesem kismacskám száját, hozott-e újabb áldozatot vagy sem. Állandó stresszben tart. A szeme sem áll jól J