Szóval volt nekünk egy nagyon idilli kis szombati családi
napunk. Finom ebéddel, grillezéssel, családi mozival, kerti medencézéssel,
jégkrémezéssel. Minden olyan marha kerek volt, sütött a nap, meleg volt, kicsit
belénk költözött a nyári szünet elképzelhetetlenül mosolygós mivolta.
Délután jött egy nyári zápor, de még ez is olyan
tökéletesnek tűnt, legalább nem kell locsolni. Az eső elállt, már a nap is
kisütött, mikor fogtam a kutyakaját és megindultam, hogy szegény Borcsa se
maradjon éhen. Kiléptem a bejárati ajtón, köszöntem őbozontosságának, finom
nyár illat lengte körül a kertet, az elázott föld kipárolgása bódító volt.
Fordultam a lépcső felé, léptem egyet a jobb lábammal, majd
mielőtt a bal következett volna, fura dolog történt. Egyszerre az égbolt tárult
a szemem elé. Eltelt pár századmásodperc, mire az agyam felfogta, hogy
megállíthatatlanul csúszik a jobb lábam a kövön, mintha egy marha gyors
motorcsónakba szállt volna be, míg a bal a partról csak integetne neki
bátortalanul. Közben érzékeltem, hogy „motorcsónakos” jobb lábam eléri a felső lépcsőfokot,
de a csúszás ott is folytatódott tovább, így a fenekem már nyekkenve lehuppant
a földre, a jobb lábam meg… egy lépcsőfok, két lépcsőfok, ding-ding-ding…
Miközben a bal lábfejem még mindig egyhelyben, ugyanazon a ponton, ahonnan
indultunk, mint egy fejlődésben lemaradt ikertestvér. S mindeközben a
landolásom végszavaként, a kezemben tartott tálból a száraz kutyaeledel, mint
valami fura konfetti, vagy éppen esküvői rózsaszirmok, szállt a magasba a kéklő
ég felé, majd - mint egy morbid lassított felvételen – hullott vissza rám,
amúgy áldásként. A bal lábamba hasított egy fájdalom, én meg rácsodálkoztam a
kék égre és a bárányfelhőkre, amik a fejüket csóválták látványomon – akkor még
nem értettem, miért a méltatlankodásuk.
Kellett pár másodperc, míg felocsúdtam kábult
nemértemségemből. Elhessegettem a fejem fölül a csiripelő madarak koszorúját,
majd a csillagokat is. Kicsomagoltam összegubancolódott végtagjaimat,
lesöpörtem magamról az erős illatú kutyatápot. A sokktól, még csak tompa
sajgást éreztem a bal lábujjamban, ami a fenevad kerti papucs fogságában
kínlódott. Összeszedegettem a mindent beborító kutyaeledelt, míg Borcsa
értetlen tekintete kísért, rájöttem, ő a földről is megenné, amit én
megszállottan egyesével a táljába sorjázok… Viszont ebből a szögből kitűnően
láttam, hogy mi okozta nem várt piruettemet: a bejárati ajtó előtt megállt
esővíz folton csúszott meg a papucsom. Nem láthattam fentről, mert sunyin
álcázta magát.
Besántikáltam a házba, közöltem életem miértjével, hogy
szerintem most törtem össze magam, bár a kárfelvételt még nem végeztem el
tüzetesen.
Lehuppantam a kanapéra, s szemügyre vettem a bal lábamat. A
sípcsontomon egy hatalmas vörös folt éktelenkedett, úgy tenyérnyi, a közepe már
kékült-feketedett, ránézésre is fájt, nemhogy érintésre. Drágám kérdésére, hogy
azt hogy szereztem, nem tudtam válaszolni, mert nem emlékeztem. Tovább haladtam
a vizsgálattal. Fájt még a lábfejem, valamint a nagylábujjam, ami…. hát…. érdekes
szögben állt. Avatatlan szemek nem is érzékelhették, de az az ujj 46 éve az én
ujjam, nekem feltűnt, hogy nem egészen ilyen szokott lenni. A belőle lüktető
fájdalom pedig abszolút nem volt szokványos jelenség. Ezek mellett eltompult a
jobb lábamon kialakulóban lévő foltok sorozata – de ezt legalább tudtam, hogy a
lépcsőfokok okozták.
Fogtam egy jégakkut, meg egy jégzselé párnát a mélyhűtőből,
s a kanapéra telepedve jegeltem a fájóbb pontokat hol itt, hol ott, mert
időközben akadt még további jegelnivaló is rajtam. Már arra is gondoltam, jobb
lenne egy igluba temetnem a korpuszomat, hogy minden fájdalmam csillapításra
kerüljön. A lábujjam csendesen dagadt mindeközben.
Persze aki ismer, az tudja, nem könnyen rohanok orvoshoz,
előbb bizakodom, hogy megjavul magától, ami elromlott rajtam. Szóval így
futottunk neki az éjszakának, ami nem volt leányálom, de egy
fájdalomcsillapítóval kihúztam reggelig.
Nem tudom, ismerős-e az az érzés, mikor a vészharangok
csilingelnek a fejedben, mikor már tudod, csak nem hiszed, hogy ebből nem jössz
ki jól. Vasárnap ebéd után drága férjem kézen fogott és berakott a kocsiba.
Irány a gyáli ügyelet, ahol a doki fel sem pillantva a papírmunkából, csak
foghegyről vetette oda, hogy Merényi Kórház, röntgen.
Szóval mentünk a sürgősségire. Aztán a vendégei is voltunk
úgy 7 órán keresztül, mire megkaptam a csinos, térdig érő gipszemet. Hat hétig
barátkozhatok vele, ami tekintettel arra, hogy a nyárra napozást, medencézést,
kirándulást terveztünk a családdal, kissé borítja a programot. De nem úr aki
nem pazarol…. ilyen egy könnyen jött, könnyen ment nyár, amire szeptember óta
várt az ember.
A gipszelős bácsi meg azzal vigasztalt, napozzak bátran
gipszben is, hat hét múlva, mikor leveszik, legalább tudok majd sakkozni is…
