Irány az ovi!

Szó ami szó, nem egyszerű dolog az oviba való beszoktatás. Higgyen mindenki amit akar, az ember belül több ízben belehal a dologba. Főleg, ha olyan gyerekei vannak, mint az enyémek…

Hétfő. Első oviban töltött nap az ikreknek. Semmi gáz, anya ott lesz, pár óra az egész. Akár fél lábon is. Ugyan mi bajunk lehet????

10 óra, megérkezünk. A csoport épp az öltözőben tevékenykedik, bőszen húzzák-nyúzzák magukra az utcai cipőt és a kapucnis felsők is felrángatásra kerülnek. Enikőt egy kislány a kegyeibe fogadja és a zsongás-bongás közepette megsimogatja az arcát, majd fülig érő vigyorral azonnal kézen is fogja a sorakozónál. Enci kis tétovázással a tekintetében viszonozza a fülig-vigyort, majd büszkén hátranéz rám. Bence eközben igyekszik a nadrágom oldalával eggyé válni és még szorosabban markolja a kezem.

A dadus néni mosolyogva kérdi Bencétől, hogy mi a neve. A fiam szemlesütve morog valamit. Jól hallhatóan NEM a nevét…

Miután minden jobb lábas cipit lehámoztak a balról és az őt megillető jobbikra került, elindulunk az udvarra. Kis terepszemle és navigáció, határok kijelölése: meddig szabad, melyik játékra szabad stb.

Némi tétovázás után a lehető legtávolabbi csúszda nyer. Némi csúszás-mászás után Enci homokozni kezd. Bence egy színes traktor gumin csücsül. Óvó néni kedvesen magához öleli és kérdi: „Jó itt neked az óvodában, Bence?”. Mire a fiam: „Hagyjál békén!”. Ha valaki azt hinné, rosszul hallottuk, megnyugtatom, hogy elismételte még vagy négyszer-ötször, hogy ne legyenek kétségeink… Kezdtem megalapozottnak érezni a hangulatot…

Egy szintén első napos kislány, Zoé rángatja meg a ruhámat és kérdi nagy, kerek szemekkel – ki tudja, miért éppen tőlem? – „Néni! Néni! Nem tetszik tudni, hol van a Márti néni?”. Márti, Márti… agyalok. Sem az óvónők, sem a dadus nénink nem Márti. Vállat vonok, majd elirányítom az óvó nénihez, hátha ő tud rajta segíteni.

Bár itthon szinte kizárt, hogy együtt játszanak, mikor lett volna bőven más gyereke, persze, hogy egymást találták meg a fogócskára. És naná, hogy átfutkostak a „tiltott” övezetbe, vagyis a másik csoport udvarrészére is. A másik óvó nénink kedvesen megfogta Bence kezét és megkérte, hogy menjen vissza a Csibe csoport részére. A fiam ellentmondást nem tűrően csak annyit felelt felemelt mutatóujja mögül: „Cst!”. Óvó nénink szerintem gondolatban dobott egy pár hátast, elszámolt 4539-ig, de azért nekifutott még egyszer. A válasz sem maradhatott el: „Cst!”. Na, itt már nagyon szerettem volna, ha nyomban megnyílik alattam a föld… Pazarul zajlott a bemutatkozásunk J

Zoé megint megtalált, immár anyukája is csatlakozott hozzánk, aki idáig csendesen a háttérből figyelte lánya ténykedését. „Márti néni nincs itt?”- kérdi Zoé. Biztosítottam afelől, hogy nálam nincs, nem is volt, nem is lesz és nem is ismerek Márti nénit. Anyukája is állította, még az ismerőseik között sem akad egyetlen árva Márti néni sem. Egyre inkább nem értettük…

Azért Enikő is alkotott, míg egy pillanatra Bencét kereste a tekintetem, ő majom ügyességgel mászott  kb. 2,5 méter magasra, a hinták tartóoszlopára és célozta be a felső lécet. Az utolsó pillanatban szóltam rá a lehető legerélyesebb hangomon, hogy most azonnal másszon lefelé és soha-soha-soha többet ne csináljon hasonlót, mert ez nem mászóka és nagyon veszélyes. Egy állatira nem meggyőző „Ühüm.” volt minderre a felelet…

Zoé futtában: „Márti néni?”… Tanácstalanul tártam szét a karom…

Bence szomjas lett. Kérdi: hoztunk-e magunkkal szörpöt? Azt feleltem, hogy kérünk a csoportszobában a dadus nénitől vizet. Bementünk, a dadus lelkesen és kedvesen két műanyag poharat nyomott a gyerekek kezébe. Enci odament a csaphoz és vizet engedett bele, majd mohón kortyolni kezdte. Bence meg egyre hisztisebben azt ismételgette, hogy neki szörp kell, vizet nem iszik. A tévedések elkerülése végett itt már nagyon is tudtam a dolgomat: „Akkor kibírod hazáig. Aki igazán szomjas, annak a víz is jó.”. Mivel eltökélt voltam, a hiszti abbamaradt. De a fiam sem engedett ám a 21-ből, inkább nem ivott…

A csoportszobában is eltölthettek pár percet, hogy ismerkedjenek az ottani játékokkal. Mivel az első napra ennyi járt és indulnunk kellett haza (legnagyobb megkönnyebbülésemre!), igyekeztem kiinvitálni a kölkeimet. Nem ment könnyen. A játékba belefeledkezve maradtak volna még. Mikor nem múló noszogatásomra Bencém rákezdett a magas C-ben történő anyázásra, más fegyverem nem lévén elhúztam orruk előtt a mézesmadzagot: aki szépen, csendben jön velem most a kocsiig, az kap 3db gumicukrot. Mire kimondtam, kaszát-kapát eldobálva álltak az ajtóban rám várva J

Soha ekkora megkönnyebbülés nem volt részemről kinyitni az óvoda kapuját… Holnap újult erővel, ugyanitt…