Történt egy napfényes, madárcsicsergős, tavaszi vasárnap
délutánon, hogy míg családom a kertben rosszalkodott, én palacsintasütésre
vetemedtem. Nem tartozik kedvenc foglalatosságaim körébe eme tevékenység, ám az
édesség utáni vágyam elnyomta minden egyéb racionális tiltakozásomat.
Famíliám fülig vigyorral fogadta elhatározásomat. Mikor kisültek
a szépségek, meg is töltődtek és tányérra halmozódtak, kivittem a teraszra,
hogy gyermekeim fogyasszanak belőlük.
Később jó anya módjára azt számolgattam, hogy még mennyi
palacsinta maradt (több gyermekes szülők biztos értik, miért matekoztam oly
bőszen, valamint a nagyobb igazságérzettel megáldott és nem egyedül élő
embertársaim is megértően bólogathatnak most).
Számolásom végeztével fennhangon közöltem életem
habospitéjével, hogy még 11 palacsintánk van. Ha megeszek egyet, osztható lesz
öttel…. Mondatom legelején még komoly volt a hangom, sőt, megfontolt, kis
büszkeség is kihallható volt belőle, talán mert megcsillanthattam, mennyire jól
osztok fejben. Ellenben, mikor a mondat végén levittem a hangsúlyt, már
bugyborékoltam a nevetéstől, főleg, mivel hátra sandítottam drágaságomra, aki
kistányérnyi szemekkel meredt palacsintát majszoló, vihogó, kissé fuldokló
énemre. Majd a következő monológba fogott:
„Szerintem egyél meg még kettőt, akkor osztható lesz
néggyel…. De ha csak egyet eszel meg, akkor hárommal. Tudod mit? Egyél
egyenesen prímszámig!”.
Napokkal később újra előjött otthon a matek, mit ad Isten,
megint a kaja révén. A suliból hazavitt kondérok krumplifőzeléket rejtettek.
Életem miértje csomagolta ki a szatyrot, én csak később fedeztem fel a
konyhapulton azt az árva fasírtot, ami magában sírdogált. Megkérdeztem hát: Egy
darab fasírtot kaptunk? Mire a válasz: „Én egyet ettem, három volt.”.
Most akkor a matek vagy mégsem az erősségünk, vagy a harmadik
fasírt került olyan halmazállapotba, hogy szó nélkül elpárolgott, esetleg,
látva gyatra számtan tudásunkat, szégyenében köddé vált.
