Mivel téli szünet volt, korán nem kellett kelnünk, így hát
átadtam magam az önfeledt alvásnak. Ezért eshetett meg az, hogy az alábbi
történet nagy részét csak drága életem elbeszélése alapján tudom visszaadni.
Álmodtam. Ki tudja már megmondani, mit. Talán beleálmodtam a
történéseket is, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy felnyissam a
szemhéjamat és tudatomra ébredjek. Valami mégis átlendített a holtponton,
résnyire nyitottam álmos szemeimet és még az álom homályán át igyekeztem
szkennelni a világot, esetünkben hálószobánk reggeli sejtelmes félhomályát.
Nem erre számítottam. A látvány, ami fogadott, az utolsó
álommorzsákat is kiseperte a fejemből, mint egy forgószél: A zuram az ágy azon oldalánál térdelt, ahol én
fekszem. Kezében felmosó rúddal. Átfutott agyamon, hogy meggondolatlanul egy
pszichopatához kötöttem az életemet majdnem 14 évvel ezelőtt, most jött ki rajta a dili
és jól felkoncol engem a takarítási eszközzel. De röpke sejtelmem azonnal
elszállt, midőn férjecském meg is szólalt: „Misha! Sicc! Gyere ki onnan!”.
Fejemben azonnal helyreállt a rend, balsejtelmem igazolódni látszott, míg
jóuram a felmosót az ágy alatt toligálta egyre beljebb és beljebb, macskánk
pedig a nagy unszolásra kivágtatott az ágy alól, nyomában tekintélyes madártoll
felhő kerekedett. Szegény cinke már nem volt megmenthető, eltávolításán
fáradozó drága habospitém szentségelését hallgatva úgy éreztem jónak, ha magam
is függőlegesbe helyezem magam.
Sóhajtottam. A cseppet sem szégyenkező macskám végignézte
nyújtózásomat, majd szemrehányó tekintetétől kísérve fel is ültem. Lábaimat
oldalra lendítettem, majd kicsit lógáztam is velük, mintha a világ végén
lógatnám őket a jótékony semmibe.
„Megijesztettél”- jelentettem ki vádlón, de azért
megbocsátóan mosolyogva drágámra. Gondoltam, jobb, ha tisztázzuk, hogy nem
szívesen kelnék újra arra, hogy egy felmosó rúd mögül vicsorog rám eszelősen. Hacsak nem felmosást forgat az ő fejében, akkor szívesen ébredek erre a kis liezonra....
Kicsit sem voltam még éber, de már záporoztak felém a vádak:
„Te aztán nem vagy semmi! Átaludnál bármit!” – enyhén elszégyelltem
magam, bár nem vittem túlzásba. Már csak nem tehetek róla, ha nem ébredek fel
bármire… Vagy ez fejleszthető?...
„Először is nem ébredtél fel arra, hogy a macskaajtó majdnem
beszakad, ahogy Misha beront rajta. Már gyanús volt! De még reménykedtem…
Másodszor nem ébredtél fel arra, hogy a macska az ágyunk alá
lohol be, na, ez már több, mint gyanús volt, de még mindig reménykedtem.
Harmadszor nem ébredtél fel arra, hogy hidegrázós
csámcsogásba kezd az ágyunk alatt. Akkor már majdnem biztos voltam benne, hogy
baj van, de még mindig reménykedtem, hogy csak mosakszik. Amikor ropogtatást is
hallottam, na, akkor keltem fel és mentem ki a felmosóért, de Te még erre sem
voltál hajlandó felébredni. Hogy tudsz ilyen mélyen aludni???
Én meg közben itt hasalok a hideg padlón, hogy kihalásszam
szegény madarat és egyedül küzdök a macskával.”
Őszintén megmondom, nem tudom, miben segíthettem volna,
ha időben fel is ébredek, azon kívül, hogy szívből drukkolok. A madárnak, hogy
túlélje, a macskának, hogy ne frusztrálja, hogy megfosztották a zsákmányától,
és nem utolsó sorban apának, hogy sikerrel fel tudjon tápászkodni. Viszont megfogadtam,
hogy soha többet nem alszom mélyen és felébredek minden macskaajtó csapódásra.
Mivel elhatározásom igen elszánt volt, tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, a
macska azóta biztosan soha nem mászkál ki. Mivel még egyszer sem ébredtem fel…
