Aki kicsit is ismer, tudja rólam, hogy bár jól vezetek
(minden szerénység nélkül…), idegen terepen kocsonyássá válik a lábam a
pedálokon, feszkó szintem pedig úgy a „jajjistenem” és a „namostmerre” között
ingadozik.
Bogit kellett fuvaroznom a rajzos előkészítőre. Helyszín:
Üllői út. Annyira nem ismeretlen terep, de napi használatban sincs általam,
ezért a „jajjistenem” fokozatba kapcsoltam tudatilag. Így csak egyszer fordult
elő, hogy a balra kanyarodó sávba keveredtem az egyenes helyett, ám
nagyon-nagyon ügyesen és okosan megoldottam a dolgot, szabálytalan sem voltam,
viszont nagyon hálás az előzékeny beengedőnek. Elégedett voltam magammal
ezerszázalékosan.
És még meg is találtam az utcát, ahol jobbra kellett
lekanyarodnom (plusz pirospont nekem… meg a telefonomnak), át a villamos
síneken. A cél már ott lebegett a szemünk előtt, megkönnyebbülten lazítottam a
görcsösen szorongatott kormányon.
Egyszerű kérdést intéztem 14 éves lányomhoz: „Jobbról jön
villamos?”
Egyszerű, eldöntendő kérdésemre egyszerű, tömör választ
vártam: Igen – Nem.
Ehelyett Bogi magyarázatba fogott: „Hát itt áll egy
villamos, de ezen a sínen…”.
Csöppet összezavart. Az indexet már kidobtam jobbra, és
mivel egyértelmű választ nem kaptam, ezért nyögve előre hajoltam, hogy
megnézzem saját két szememmel, jön-e villamos jobbról. Nem jött. Ezt
konstatálva visszairányítottam tekintetemet előre, ahol azt láttam, hogy a szemből
jövő autó rémült tekintetű sofőrje épp megőrülni készül tőlem. Szerintem lábon
kihordott két infarktust együltő helyében. Ugyanis míg elnéztem jobbra, szép
lassan gurultam is előre. Csak ezt nem vettem észre. És hát nem a legideálisabb
íven gurultam, mintha minden vágyam lett volna, hogy az én autómmal csókot
leheljek az ő kocsijának orrára. Még időben a fékre léptem, a csók nem jöhetett
létre. Majd felvillantottam legszőkébb, legédesebb mosolyomat és szélesen gesztikulálva,
heherészve bocsánatot kértem, közben megpróbálva korrigálni a lejtőn, hogy
visszatolassak. Ekkor egy gyalogost is majdnem sikerült elütnöm, de aznap úgy
látszik, mindenkinek mázlija volt, aki velem találkozott…
Az utcába beérve csatakosra izzadt bajszom alatt csak annyit
morogtam: „Lányom, ezt senkinek sem fogjuk elmesélni, jó?”
