2018. július 17., kedd

Én, mint Axl Rose?! – avagy koncert, mint még sose




Nem vagyok egy koncertre járós csaj. Valahogy nem visz rá a lélek. Az a sok ember, hangzavar, tolongás. Antiszoc mivoltomat meghazudtolván, idén mégis másodszor jutottam el életemben GNR koncertre. A tavalyi is pazar volt Prágában, de az idei lengyelországi azért mégis emlékezetesebbre sikerült.

Már-már sportot űzünk abból, ha elindul a csapat egy ilyen útra, hogy marad felesleges jegyünk a koncertre. Hol ilyen, hol olyan okból mondja vissza 1-2 ember az utazást. Így a mi dolgunk, hogy valahogy eladjuk azokat a jegyeket, amik a nyakunkon maradtak. Tavaly álltunk már aluljáróban, s mint a legjobb magyar kofák árultuk portékánkat. Szem nem maradt szárazon látványunkon. A jegyeket ellenben csakis úgy vették volna meg, ha a csinos eladó hölgyet is csatoljuk hozzá. Nem csatoltuk…

Idén nem bíztuk a véletlenre. Mivel első szállásunk Krakkóban volt (kilométerekre a koncerttől…), már ott elkezdődött a vevők keresése. Az út fáradalmait némi alkohol kíséretében igyekeztünk kipihenni, így elég gyorsan megszűntek a nyelvi nehézségek is. Leginkább a bátorság nőtt még azokban is, akiknek a nyelvtudása akadályokat szabott volna az értékesítéshez. Ebből alakult ki, hogy a mi nagy mackó barátunk boldog-boldogtalant azzal állított meg az utcán: ”Do you know Guns n Roses???”.

A lengyel emberek viszonylag barátságosak voltak, értetlenül, szemérmesen mosolyogtak, talán azt hitték, elmebeteg, vagy értelmi fogyatékos… Választ mindenesetre csak ritkán kaptunk. Pedig ő próbálkozott. Pultos kislánnyal, recepcióssal, éppen esküvőjük fotózásán pózoló párral, turistákkal, idősebb házaspárral (három gyerekkel, plusz nagymamával), fiatalabb generációval, akik még a legpajzánabb gondolat sem voltak, mikor a GNR a csúcson volt… 

Estére, mikor az alkoholunkban lüktető vér már igen csekély szinten mozgott, csupán annyira futotta tőle akadozó nyelvvel: „Dujunógánzenrozisz?!”. Meglepetésre egy idősebb csávó felderült arccal bólogatni kezdett, majd heves gesztikulálások és angol szavak záporozása közepette biztosított minket arról, hogy ő mennyire nagyon kedveli az említett együttest. Barátunk fáradt, fásult mosollyal az égbe emelte hüvelykujját és annyit dörmögött: „Szuper!”.

 Így a jegy eladása másnapra maradt. És ha nem is nyertünk rajta (na nem is!), de legalább fél áron megszabadultunk tőle.

Volt izgalom is a koncert előtt, ugyanis a második szálláson nem igazán tudtak róla, hogy mi megyünk. Köszönjük booking.com  ;) Azért nagy nehezen kaptunk szobát, némi telefonálgatás és a recepciós szakszerű kiborítása után. Sok időnk nem maradt a koncertre eljutni, ezért taxiba vágtuk magunkat… hogy egy órát álljunk a dugóban. Villamossal gyorsabban odaértünk volna, de a taxis srác biztos ki nem hagyta volna emelkedett hangulatban folytatott csevejünket, vihogásunkat, rögtönzött GNR részleteinket, csacsogásunkat. Sziporkáztunk! Persze a kis vizes flakonba kevert whiskey-kóla igen gyorsan elpárolgott, így mire megérkeztünk a stadionba, már széles mosollyal üdvözöltem a tömeget, eszembe sem jutott, mennyire utálom az embereket.

Gyorsan kijózanodtunk, mikor megtudtuk, hogy a sörpultnál csak alkoholmentes verzió kapható. Csakis. Némi lelombozódás után rákészültünk, hogy életünkben először emlékezni fogunk minden hangra és mozdulatra… Furcsa felismerés volt. Más választás híján megbarátkoztunk a gondolattal. Ennek tükrében pedig hihetően állíthatom, hogy szuper volt. Minden. Axl Rose hangja, Slash fáradhatatlan, lenyűgöző szólói, Duff basszusa… és feneke, igen… J

Emlékszem a legapróbb részletekre is. Például arra, hogy Axl hogyan szedi össze a színpadra dobált melltartókat és teregeti azokat ki, mint egy jó mosónő… Vagy hogy a végén Slash kézen állt. Igazi, jófajta zene volt. Megérte…

Még akkor is, ha utána órákig várnunk kellett a minket elszállító autóra, ugyanis ez volt az alku a booking.com-mal. Mivel a stadiontól közelebbi szállást lefoglaltuk, de az utazás előtt pár nappal közölték, hogy sajnos benéztek valamit, így egy jóval távolabbit ajánlottak. Barátunk úgy fogadta el, hogy csakis akkor, ha a koncert után autót küldenek értünk, hogy haza tudjunk jutni.

Szóval várakoztunk. Fáradtan. Szomjasan! A közelben nem találtunk nyitva tartó boltot, ezért egy rendőrtől kértünk vizet. Hatan osztoztunk fél literen. Hasonlóan finom vizet sem ittam életemben.
Lassan múltak a percek. Életem miértje elcsigázottan, mint egy vert hadsereg nézett rám, szeméből kiolvashattam, amit már-már mantra-szerűen mindig elmond: „Ez is miattad van…”. Nem vettem magamra. Ám meglepetésemre egész mással hozakodott elő: „Most ahogy így elnézlek, nagyon hasonlítasz Axl Rose-ra!”.

Akkor sem, most sem tudom, hogy bóknak, vagy sértésnek vegyem-e a megjegyzését. Ott mindenesetre bugyborékolós nevetésben törtünk ki. Egész addig, míg tőlem nem megszokott módon mondtam okosat: „ Belegondoltatok? Ha tudtuk volna előre, hogy nem lehet majd alkoholt venni a koncerten, jöhettünk volna autóval is.”.

Nem gondoltam végig, csak kiszaladt. Öt vérben forgó szemű ember szuszogott felém, hajszálnyira attól, hogy a torkomnak essen Szemükben némi csodálat keveredett a dühvel. Talán jobban tettem volna, ha hallgatok és magamban morfondírozok a „Mi lett volna ha…”-n. Azt hiszem, legközelebb visszafogom magam. Maradok a cuki szöszi… Axl Rose…