Telefonos kisasszony, avagy NEMVESZÜNKSEMMIT!

Hogy félreértés ne essék, előre leszögezném: leborulok azok előtt a telefonos kisasszonyok és urak előtt, akik munkájukból kifolyólag dobnak félre mindennemű gátlást és jóérzést és tolakodnak be szürke hétköznapjainkba, eladásra kínálván őáltaluk az éppen aktuális terméket vagy szolgáltatást.

Mondom, ezen emberek nagyok a szememben, már csak abból az apropóból is, hogy jómagam egyszerűen zsigerből képtelen lennék arra a melóra, amit ők nap, mint nap csinálnak.

Joggal fintorog most sok ember, hisz a mostani nehéz gazdasági bla-bla-bla… nem lehetünk válogatósok! Főleg éppen én, három poronttyal a nyakamon, mikor PONT állást böngészek reggeltől-estélig. Én húzom a számat egy telefonos állásra??

Hát, ha csak a legutóbbi ezzel kapcsolatos élményemet írom le, talán körvonalazódik, hogy miért ódzkodok annyira.

Szerda délelőtt csörög a telefon. Hallózok. Egy ideig semmi, már a nagy éterzajon kívül. Kezdtem úgy érezni magam, mint Jodie Foster a Kapcsolat című filmben, ám mivel eléggé abszurdnak gondoltam, hogy épp engem zargassanak az UFO-k, már letenni készültem a kagylót, mikor is egy kissé ízes, de viszonylag bársonyos, vörös női hang üdvözölt végre és kérte, hallgassam meg az ő mondókáját, ha van némi kis időm.

Széjjelnéztem az éppen ásítóan kongó, gyerekmentesen kriptacsendes otthonomban (csimoták oviban!) és a lelkiismeretemmel csatát vívva, mint akinek a fogát húzzák közöltem nyögve, hogy tessék elregélni azt a dolgot. Nagyjából borítékolni tudtam a kimenetelt: zoknit-gatyát telefonon úgysem veszek. Wellneselni ippen kedvem még csak-csak lenne, ám erre történő beruházásokat csak későbbre tervezünk. Egészség terepen meg szinte kicsattanunk.

Utóbbi találgatásom nyert. A hölgy a helyi Egészség Házból invitált egy naggggyon kedvező árú tartásjavító talpbetét megvételére. Hogy meggyőzőbb legyen, azonnal előrántotta az első aduját: „Szokott önnek fájni a talpa vagy a lábszára?”. Közöltem, hogy nem igazán. Némi töprengés után: „De a dereka vagy a háta biztosan szokott néha fájdogálni!”.” Nem jellemző.”, mondottam, mire a vonal túlvégén olyan döbbent csend lett, hogy harapni lehetett a feszültséget. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a hölgyet ilyen esetekre nem okították ki, hisz a lába vagy a háta MINDENKINEK! szokott néha fájni. Hogy kimentsem fuldokló helyzetéből és kibillentsem a beszélgetést ebből az árokból, még hozzátettem: „Biztosan nagyon szerencsés vagyok.”. „Hát valóban nagyon szerencsés!” – krákogta elismerően, majd némi papírzörgés után éreztem, hogy újra önmagára talál. El is sütötte a második adut: „Ám, mint mondtam, én a megelőzést helyezem előtérbe”. Ahha! Gondoltam magamban. Okos! Szóval ami eddig nem fájt, az ne is fájjon! Esélye se legyen! Brutál!

Persze megoszthattam volna vele némi morzsát az éppen megélt magánéletemből: három kölök oviban, én meg éppen azt tervezgetem, hogyan s mint fogok újra formába lendülni a sport által. Így nálam a megelőzés a hát és lábfájás terén a mozgás lesz, nem éppen egy talpbetét. Ezt megalapozván már előszedtem egy DVD-t tele tornával, hastánccal és miegymással. Leporoltam és a lejátszó közelébe helyeztem. Kinéztem a neten, hogy hová fogok Fitness bérletet váltani, illetve már hordom a futócipőmet, igaz, csak a kocsiig meg vissza.

Ám úgy gondoltam, kevéssé ismerjük egymást annyira, hogy ilyen részletekbe menően avassam be életem nagy elhatározásaiba, ezért próbáltam a lehető legudvariasabb hangomon, mosolyogva (hisz minden titkárnő megtanulta egyszer az oskolában, hogy ha mosolyogsz a telefonban, azt „hallják” a kagyló másik végén is) igyekeztem a hölgy tudtára hozni, hogy NEM szándékozom talpbetétet vásárolni az elkövetkezendő 140 évben.

A hangja kissé ellenségessé vált, mikor szavamba vágva darálta, hogy de hát a megelőzés fontossága… Azt hiszem, itt gurult el a gyógyszerem. Alapvetően nagyon-nagyon türelmes ember vagyok (khm), de amikor intelligens módon kívánok egy számomra nem kívánatos csevegést lezárni és a másik fél ezt a szándékomat a porba tiporva csak mondja, csak mondja a magáét, mintha arra számítana, hogy akkor beadom a derekamat… Hát nem.

Nyomatékosan köszöntem meg a kimerítő tájékoztatást, majd udvariasan kértem, hogy ne raboljuk tovább egymás idejét és további szép napot kívántam.

Remélem, én voltam aznap a legnehezebb ügyfele és utánam legalább 500 talpbetétet sikerült rásóznia a rászorulókra.

Ugyanaznap este – hab a tortán -, megest csengett a telefon. A vonal végén egy idősebb őszes hangú hölgyemény, aki azonnal a tárgyra térvén azt tudakolta, hogy van-e a családban olyan, akinek szokott fájni eze-aza. Rögtön leszögeztem, hogy köszönjük, de talpbetétet nem veszünk. A hölgy zavarodottan kérdezett vissza, hogy mit nem óhajtok venni? Türelmetlenül hadartam, hogy már kerestek onnan a mai nap folyamán és hogy nem gondoltam meg magam és nem vagyok hajlandó csakazértsemdafkejusztse talpbetétet venni! A nőci gurgulázva kacarászott egy sort, majd kissé kikérő hangnemben közölte, hogy nekik nincs semmiféle közük a talpbetétekhez. Ők FÁJDALOMCSILLAPÍTÓT árulnak…

Átfutott az agyamon, hogy a következő telefonáló, aki nyugtatót árul, attól rendelek egy kartonnal…