És még mindig padlizsán...

Az a rádiós kabaré jutott eszembe a minap, amit szerintem minden rendes karácsony vagy húsvét táján leadnak valahol (mer’ jó és kész!). Arról a bizonyos „bájgliról” szól, ami nem fogy el karácsonykor és még húsvétkor is azt teszik az ünnepi asztalra, mint süteményt. Imádom! J

Na, mondom épp ez jutott eszembe, mikor a kiskertben járkálva látnom kellett, hogy a padlizsán bokraim még mindig roskadásig vannak szebbnél-szebb terméssel. Mondanom sem kell, hogy a padlizsán krém gyakorlatilag rendszeressé vált a frigóban, de zöldséget küldtem már anyósnak, adtam a szomszédnak… Csak nem fogy el a bokorról J Ez nem a bokor hibája, sőt! Csak hát megint ihlet kellett, hogy ne együk unalomig azt a krémet – akármennyire is jó tud lenni. Krém mellett grilleztük, töltöttük… valahogy fel kellett dobnom a variációk tárházát!

Anyósom nemrég vett magának egy receptkönyvet, amiben 33 padlizsános finomság leírása pihen, szerzője F. Nagy Ágnes (hogy ne áruljunk zsákbamacskát). Lapozgattam, olvasgattam, tetszett is belőle sok helyes ötlet, de én személy szerint a rántott padlizsánt szemeltem ki. Mondhatja bárki, hogy abban nincsen semmi nagy durranás. Hö-hö! Ebben van! Sokszor a legegyszerűbb dolgok a legnagyszerűbbek.

 

Előre bocsátom, a mennyiségeket kicsit átszabtam ránk, mert valahogy azt sejtettem, hogy a 3 gyerekem nem igazán fogja kultiválni a nem húsalapú rántott cuccost (sajnos igazam lett…). Íme:

 Rántott padlizsán (picit másképp)

Hozzávalók kb. 2 személyre:

 2 db közepes padlizsán

kb. 10 dkg főtt, füstölt tarja

kb. 5 dkg reszelt sajt (lehet picivel több is volt, csak szívből J)

1 nagy tojás

só

a panírozáshoz liszt, tojás, morzsa

a sütéshez olaj

 

A padlizsánokat megmossuk és a receptkönyv azt írja, meg is kell hámozni, ha vastag a héjuk… Nem tudom, jómagam még sosem hámoztam padlizsánt, de mindegy…

Kisujjnyinál kicsit karcsúbb karikákra vágjuk őket, majd megsózzuk és kb. ½ órára állni hagyjuk.

Közben a főtt, füstölt tarját jóóó apróra vágjuk és összekeverjük a reszelt sajttal meg a felvert tojással (én egy leheletnyi sót is dobtam hozzá, bár a husi elvileg elég sós, az enyém nem volt az…)

Egyenként le kéne törölgetni a padlizsán karikákat papírtörlővel, én ezt a mozzanatot lustaságból és idő hiányában kihagytam, de így is működött:

Fogsz két karikát, közé a húsos-sajtos-tojásos masszát rakod és összetapasztod őket. Így mehetnek fürdeni előbb a lisztbe, a tojásba és végül a morzsába aztán zutty a forró olajba.

NEM zuhannak széjjel, hisz a tojás és a sajt gyönyörűen ragasztóként funkcionál.

Kicsit pancsolós, de higgyétek el, a végeredményért megéri J Mi krumpli pürével fogyasztottuk.

(Fenti mennyiség egészen pontosan 11 rántott padlizsán karikára volt elég, ez két embernek több, mint sok J )

Ja! És ha ne adja az ég, marad még töltelék (nekem maradt), egy kis rafinériával nem kerül kidobásra az sem: a panírozásból megmaradt tojást hozzáöntöttem a maradék husis kotyvalékhoz, tettem hozzá kis lisztet, nagyon apróra vágott petrezselymet és ha nem kapkodtam volna, biztosan nyomok bele egy kisebb gerezd fokhagymát is. Majd fogtam a grill serpenyőt, egy kevéske oliva olajat löttyintettem bele, majd mikor átmelegedett, kanállal kisebb halmokat helyeztem rá és lelapogattam, mint a palacsintát. Mindkét oldalát megsütöttem… Na! Ezt még a gyerekeim is imádták J

Jó étvágyat hozzá!

„Há’ keziccsókolom! Nem árulok semmit!”

 

Imádom a környéket, ahol élünk. Állítom, ez Gyál egyik legcsendesebb, legnyugisabb utcája, autó, zaj és átvonuló romaforgalom nélkül…

Mondhatnám, hogy errefelé a madár sem jár, de azért erre is kőröz néha egy-egy fekete sas…

Felénk kevés, ám Gyálon annál több helyen fordulnak elő „dakoták”. Amúgy nem lenne velük semmi bajom, teszem azt, ha nem zargatnának időről-időre. Van egy nőszemély, aki havonta, kéthavonta járja a házakat és kéreget. Pofátlanul, lerázhatatlanul és megsérthetetlenül… Immár több, mint 4 éve lakunk itt, hát volt időm megismerni őnagyságát. Gyakorlatilag semmit sem változott ez idő alatt: állítom, ugyanabban a koszvadt ruhában, ugyanazt a szutykos, szakadt, rozoga babakocsit tolja maga előtt egy másfél éves forma szintén szutyoktól ragacsos kiskölyökkel. Most az idő vagy tényleg megállt fölöttük és csak mi, fehérek öregszünk, vagy évről-évre „lecseréli” a babakocsiban tolt kölköt másikra. Utóbbira gyanakszom, bár náluk sosem lehessen tudni…

Mindenesetre a taktika a következő: Ha talál csengőre hasonlító dolgot a kapu közelében, akkor azt nyomkodja. Bár tök felesleges, hisz a környék házőrző kutyái már kb. kilométerekkel előrébb jelzik a jöttüket, leginkább kerítésszaggató, habzó pofájú, fogcsattogtató csaholással. Mivel általában a szombat délutáni pihenő alatt szoktak megérkezni, ezért a csengőt ilyenkor már rutinosan kikapcsoljuk (a környék kutyáinak ugatását sajnos hiába is próbálnánk…) a szundi idejére. Ám őt nem olyan fából faragták, hogy emiatt a kis málőr miatt feladná…! Ha a csengőre nem reagál senki, azonban autó áll a kertben, akkor torka szakadtából rákezdi, hogy: „Háló! Háló!”. Ezt addig mondogatja, míg valaki a, el nem küldi a jó búsba, b, hozzá nem vág 1kg lisztet, tejet, zsírt, ruhát, rosszabb esetben baltát, baseball ütőt, kisfejszét…

Mivel eleinte volt, hogy adtam ezt-azt (épp kerülgettem egy szatyornyi kinőtt gyerekruhát és kapóra jött, hogy házhoz jön a „Vöröskereszt”…), így azóta nálunk ádázabbul próbálkozik, mint másoknál.

A szövege fenomenális máskülönben. Falnak megyek tőle!!! Ha ne adja az ég véletlenül nem fordítok időben hátat neki, akkor rákezdi a sírós-rimánkodós brazil hangján, hogy „Há’ keziccsókolom! Így élünk mink a zuccán a gyerökkel. Nem árulok én semmit se! (ezt jól ki is hangsúlyozza, mintha ezért Nobel díj járna!) Csak kérnék egy falat kenyeret, mer’ éhes a gyerök, vagy valami ruhát, mer’ lássa, már lerohad róla, amibe’ van!”.

Hogy miért leszek a másodperc töredéke alatt agyhalott a szövegétől? Mert századszorra se változtat a dumáján, holott esküszöm, megszánnám, ha végre ÁRULNA is valamit, nem csak kunyerálna!!! Ez a baj ezekkel a népekkel, hogy még csak meg sem próbálják…

Bezzeg a Havanna utcában!!! Háhááááááááááááááá! Ott legalább árultak! Merino ágyneműt! Eredeti, oridzsinál! Merinot. Persze kb. annyi köze lehetett a gyapjúhoz, mint nekem a klasszikus baletthez… Viszont édesek voltak, mikor a 6. emeleten becsengettek, a véreb! spániel kutyám meg ordított a csukott ajtónál, minden ugatásnál félelmetesen döngetve fejével az ajtótokot. Mikor nyitottam a zárat, a feka népség már a lépcsőfordulóban toporzékolt, citerázó lábakkal a habzó szájjal ugató Buksi kutyámtól összecsinálva a bokájukat és az ágyneműt tartva maguk elé fedezéknek ordították: „Nem árulunk semmit!!!!!!!!! Csak ki ne engedje keziccsókolom!!!!”.

A rózsaszín furulya, a virágtartó és a vak zongorista

 

Néha már csak az tart életben, ha röhögök kínomban a napi marhaságokon.

Vasárnap van. Életem párja egész napos focira ment reggel (Nnnna! Ez magában felér egy combcsapkodós röhögéssel! Egész napos foci! Máskor 2x 45 perc után hetekig izomláza van, hogy a puszta létezés is gondokat okoz és derékig lóg a nyelve. Vajon hazatalál este valahogyan?).

Mi meg a srácokkal reggeli sétára indultunk, természetesen célirányosan a zöldségesig meg vissza, a főzéshez nélkülözhetetlen karfiol, nyalóka és gumicukor és Bencének (mivel neve napja volt nemrég!) egy tűzoltó autó beszerzésének ügyében…

Az indulás ma sem ment zökkenőmentesen, mivel mára már kampecot jósoltak a kánikulának és a házból is jól látszott, hogy kint – bár ezer ágra tűz a nap -, elég erősen fú a szél. Ennek örömére Bogi ötödször is átöltözött a start előtt, a levedlett négy garnitúra ruházatot természetesen a lakás minden pontján felleltem. Nem, ma nem fogok agyvérzést kapni, csakazért sem!

Végre mindenkin szandál, ajtó becsuk.

Állunk a kapunál. Végignézek a zsák kukac módjára nyüzsgő családon:

Bogi egy hosszú ujjú tunikában és egy halásznadrágban, a tunika övébe tűzve egy csillámos rózsaszín műanyag játék furulyával (ÉN sem értem…).

Fiam trikóban, rövidgatyában, kezében egy lógós virágtartó tartószerkezetével kardozva, amit a jó Isten sem tud, honnan szervált elő, míg én a bejárati ajtót zártam (suttyomban azért felnéztem a terasz fölött lógó muskátlikra, de azok sértetlennek látszottak….).

Enikő halászgatyában, felül egy habos fehér ujjatlan kisruhában (mellesleg keresztelőruhának szántam - ám béke poraira…), szemén Bogi pink Hello Kittys napszemüvegével, fülig érő vigyorral, mint egy vak zongorista, feje búbján egy fehér kalappal, hóna alatt egy fekete, kínai mintás, hímzett neszeszerrel…

Egy utolsó elhaló próbálkozást ejtettem meg, hogy ki mit hagyjon otthon. Bence duzzogva letette újdonsült kardját, a többieket hiába győzködtem…

Elindultunk. Mivel úgy néztünk ki, mint a Fővárosi Nagycirkusz legújabb nevettető fellépői, már meg sem lepett, mikor a sarokra érve, szűnni nem akaró miákolásra kellett megfordulnunk. Misha cicám, mint egy hűséges vadászkutya baktatott kitartóan a nyomunkban és be is ért annak rendje és módja szerint. Mivel csak nem vihettük magunkkal a lábunkhoz hálásan dörgölőző és ordítva doromboló macsekot, ezért igyekeztünk visszatessékelni a kertünkbe, több-kevesebb sikerrel, viszont újabb egetverő szórakoztatást biztosítva a minket tátott szájjal, visszafojtott röhögéssel szemlélő népes szomszédság körében…

Végre Misha már nem követett, kezdtem fellélegezni. Ám nem sokáig, mivel Bence, kihasználva egy adandó alkalmat, elorozta Bogi kezéből a jujjrózsaszín furulyát, majd óbégatva nyargalt nagylányom lesújtó haragja elől…

Sokszor a lelkemet is eladnám egy láthatatlanná tévő akármiért…

Gyerekszáj és ez + az

Bogival esett meg, úgy 2 éves múlt akkoriban.

Készültünk a zöldségeshez, apa mondta, menjen, bújjon a szandáljába. Bogi hisztizni kezdett.

Apa: Mi a baj? Elsétálunk a zöldséges nénihez.

Bogi toporzékol.

Apa: Inkább autóval szeretnél menni?

Bogi még jobban toporzékol.

Apa: Akkor mondd meg, mit szeretnél.

Bogi: Epres nyalókát!

 

Bogi első napja az óvodában. Enyhe drukkal a gyomromban húzom rá a váltócipőt a folyosón, miközben ő ül a padocskán és nézelődik. Egy anyuka még utolsó pát int a csoportszobába vonuló kislányának az ajtóban állva. Bogi jó hangosan:

Anya! Látod mekkora nagy feneke van annak a néninek?

 

Bence: Anya! Hogy neked milyen szép illata van a hajadnak!

 

Bence: Anya! Igyál sok vizet, hogy sok szép szemed legyen!

 

Bence: De jó-szép!!!

 

Én: Mit esztek vacsira?

Enikő: Sza-sza-szamális kenyeret!

 

Ma reggel a zöldségesnél, mikor a hőségtől gyöngyöző homlokomat törölgettem és közben igyekeztem egyik kezemben a megrakott kosarat tartani, a másikkal a fiamat lefejteni a nyalókás állványról, és ha lett volna harmadik kezem, akkor nyilván elkapja az Enikőt, amint épp dob egy hátast… egy hölgy elmélázva mosolygott ránk és negédesen annyit mondott: „Mikor ikreket látok, mindig az jut eszembe, hogy ez valami isteni csoda…!”. Mire én: „Ha az ember ép ésszel túléli az első röpke pár évet, az valóban csodának számít…!”

Ha ki szeretnéd vinni a full teli szemeteszsákot, az holtbiztos, hogy az előzőleg makulátlanra suvickolt konyha kellős közepén szakad ki. De fel a fejjel! A legalján 100%, hogy kávézacc van... XD

Amúgy eszembe jutott még az is, mikor sunyin szakad ki a zsák alja, az ember trallalázva megy a kukáig, aztán beledobja (mit sem sejtve!),

de mikor megfordul, azt látja, hogy valaki orvul csíkot húzott utána kávézaccból, petrezselyemzöldből, fok-és vöröshagyma héjból, némi pörköltmaradékból. Mindez pedig végig a betonon, a bejárati ajtó előtt innen és túl, az előszobán végig, a nappalin és végül természetesen a konyhában... Ja! Ha mázlid van, akkor egyik kölök sem mászott-kúszott bele, hordta még széjjelebb, vette fel, nézegette meg, falta fel... és a többi :) És ne kapjon az ember agyvérzést nyomban XD

Sáska mizéria

Misha cicám legújabb sportszáma – tán az olimpia örömére -, amit előszeretettel ad elő nap, mint nap, hogy tücsköt-bogarat, lepkét fog, aztán szép kecsesen bejön a cicaajtón, tekintélyt parancsolóan körülkémlel: mekkora nézettségnek örvend éppen, majd leteszi a szájában vergődő bogarat a nappali szőnyegére és őrzi. Ha a fogságban lévő delikvens arra vetemedne, hogy felröppen vagy felszökken, azonnal utána veti magát és akrobatákat meghazudtoló módon, pillanatok alatt levadássza újra a menekülőt.

Ma egy hatalmas, fűzöld sáskával örvendeztetett meg. A tenyérnyi jószág előbb holtnak tettette magát, de miután kíváncsi gyermekeim is jobban szemügyre vették, kiderült, hogy igencsak életben van még. Engem elkapott „panellányos” undorom (hogy Anitát, a szintén ex-lakótelepi barátnőmet idézzem) és rimánkodni kezdtem kiscicámnak, ugyan fogja meg és távolítsa el a házból a dögöt, mert én ugyan meg nem fogom!

Misha először viszonylag értetlen ábrázattal nézett rám, mit vernyákolok annyira. A noszogatásomra szépen elheveredett a szőnyegen és úgy gondolta, eljött a napi kényeztetés ideje, hátára fordult vigyorogva – talán meg is feledkezett áldozatáról - és hasát dorombolva elém tárva várta a dögönyözést. Csak unszoltam, félve, hogy a sáska meglép, egyre sürgetőbben, hogy takarítsa meg házamat a sáskajárástól. Nagy sokára vette az adást, hogy valószínűleg nem tetszik az aznapra szánt ajándék, duzzogva fogai közé kapta a zöld hosszú lábút, majd kisomfordált a kisajtón.

A teraszajtón át még láttam, amint kint szélnek ereszti a nemrég még fogolyként őrzött állatkát. Szomorúan nézett utána, mikor az nyakába vette a kertünket és elinalt.

Sáska még nem volt az étlapon, ez tök újdonság volt. Ám számtalanszor fogott már valamiféle nagy lepke félét, ami hangosan tud „zörögni” vergődés közben a szájában, így azonnal tudom, mikor cicám belép, hogy vendéget is hozott magával. Sosem bántja őket, csak behozza, kicsit elengedi, újra levadássza, majd kiviszi áldozatát és szabadon engedi. Van egy olyan érzésem, hogy csupán dicsekvésképpen mutatja meg, milyen ügyes volt.

Viszont ma kiderült az is, hogy mennyire fontos, hol nő fel az ember gyereke: Bogim, miután kimentünk bicajozni a ház elé, a századik kör után letette a biciklit és a házzal szemben lévő mezőre ment „vadászni”. Nem telt bele pár perc, kiabálva szaladt felém: „Anya! Anya! Sáskát fogtam!”. Misha nyomdafestéket nem tűrő irigységgel a képén nézte a befőttes üvegben landoló kis zöldséget.  J

Hurrá nyaralok! – avagy nagytakarítás, kertgazolás aprólék nélkül

Gyakorlatilag ott tartok, hogy ha együtt vagyok a gyerekeimmel, már reggel 9—re égnek áll a hajam és bármelyik szól hozzám: „Anya…!”, én torkom szakadtából vágom vissza: „NINCS ANYA!”.

A’sszem, kicsit kimerültem, vagy mi. Persze anyósom segít, néha magához veszi az aprónépet. Így volt ez a múlt héten is, mikor történetesen még az égiek is velem voltak és küldtek a nyakamra néhány gázszolgáltatás mentes napot. Mivel a meleg víz és a főzés is gáz alapú (fűteni hála az égnek 40 fokban ritkán kell…), ezért úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy az unokák mamázzanak kicsit, míg mi apával megbirkózunk a hideg víz és a mikró adta örömökkel…

Első gyerekmentes napomon azon vettem észre magam, hogy reggel korábban keltem, mint mikor a kölkök a hasamon ugrálva ébresztenek.

Nem nagyon találtam a helyem, kóvályogtam a csont üres lakásban, kávéztam, mosakodtam, felöltöztem. Rengeteg tervem volt fejben, csak nekiállni volt nehéz.

A tv-t bekapcsolván automatikusan a Minimax csatornára tévedt a kezem, bár a második mese után (viszonylag hamar!) kapcsoltam, hogy egyedül vihogok a sztorin.

Állandóan elmagyaráztam magamban, hogy éppen mit csinálok (ha valaki lát, tuti, hogy hülyének néz).

Energiáimat lekötni pedig csak úgy tudtam, hogy heveny nagytakarításba fogtam. A fura az volt, hogy reggel 9-re már az összes ablakot megpuceváltam és a függönyök öblítőtől illatozón száradtak előttük…

Gyorsaságom nem alapult máson, mint hogy nem volt senki, aki percenként félbeszakított volna: szomjas vagyok, éhes vagyok, pisilni-kakilni kell, bántott a Bence, nem adja oda, meghúzta a hajam, megkarmolt, belém rúgott, nem ezt a mesét akarom (én: nem akarod, kéred!), ki akarok menni (nem akarok, szeretnék!), mikor ebédelünk, mit ebédelünk, nem találom a piros masnis babámat…

Valamint azon is, hogy ha valamit odébb tettem, az nem mászott vissza orvul a következő pillanatban. Sunyi kis kezek nem borították ki az ötvenszer rendbe rakott játékos dobozt, nem öntötték ki a gyöngyöket, üveggolyók sem gurultak sandán a talpam alá, sem pattogós labdák, fakockákat sem felejtett senki a padlón, a legók is ott sorjáztak, ahová raktam őket, a frissen felporszívózott szőnyegre nem szórtak morzsát és gyurmát sem tapostak bele azonnal. A kipucolt wc-t senki sem pisilte le, a ragyogóra suvickolt mosdót senki sem mancsolta össze szénfekete praclikkal. A padlót senki sem vizezte össze és még aprócska Balaton sem keletkezett a fürdőből egy szimpla kézmosás után. A fehér kéztörlő fehér maradt, nem szürkült egy használat után galambszínűre. A szőnyeg nem állt minden megigazítás utáni ötödik percben már félig keresztben, a filctollak a helyükön sorakoztak és babaruha sem borította hóesésként a gyerekszoba padlóját.

Igaz, csak a pakolás része fél napomba telt, hogy amit máskor csak úgy leteszünk valahová, annak helyet keressek. Olyan végleges félét…

Estére mozdulni sem bírtam a fáradtságtól, viszont nosztalgiázhattam egy fincsi mosakodással, úgy gondoltam, meghagyom apának a jéghideg zuhany adta örömöket J

Másnap irány a kert! A hetek óta felhalmozódott gaztól szabadítottam meg a virágos kertet és a veteményest is. Délelőtt még csak-csak haladtam, eltökélt voltam, gyors és módfelett hatékony!

Délre már csak fél gőzzel működtem, addigra úgy elfáradtam, hogy mozdulni sem volt kedvem. Szomszéd Laci bácsi jóvoltából meggyógyult a kapám, így délután – ha akartam, ha nem -, folytatni kellett a munkát… Utólag is: Laci bácsi hibája az egész… J

Mondanom sem kell, estére olyannyira elfáradtam, hogy már az sem tudott lelkesíteni, hogy ismét meleg vízben zuhanyozhatom le az egész napi mocskot magamról.

A következő reggelen még a lábra állással is gondjaim voltak, hisz az izomláz úgy hatalmába kerítette egész testemet, mintha nem én uralkodnék fölötte, csupán hordozója lennék minden fájdalmasan mozgó porcikámnak.

Nem tudom, mi egészségesebb számomra: agyvérzést kapni a kölykök anyázásától vagy belerokkanni a hiányukba. Mindenesetre többen megjegyezték, hogy abnormális dolog tőlem az évi nem sok szabadnapomon tönkrevágni magam ennyi munkával, ahelyett, hogy fittyet hányva a koszra, káoszra és gazra, láblógatva, csokit majszolva és koktélozva pihentem volna ki a törpök miatti fáradalmaimat. Nem tudom. Talán legközelebb J

A lótücsök a vakond és a répa

Amikor még csak terveztük a költözést, fejemben egy olyan kert látványterve lebegett, amihez aztán nem kellett sok papírt, vonalzót és cerkát elhasználnunk: legyen FŰ és jó napot kívánok (azóta ez a nézetem gyökeresen megváltozott, hogy stílusos legyek…).

Beköltözésünk után persze elég savanyú képpel járkáltam a kertnek még jó szívvel sem mondható dzsindzsában. A lekaszált gaz 4 helyen kupacba rakott halomban szomorkodott. Fű egy szál sem nőtt, még nyomokban sem, ellenben a gazzal. Csüggedtségem nem tartott sokáig, szeretem saját irányításom alatt tudni a dolgokat, ezért némi töprengés után ásóra kaptam.

Meg sem említem, hogy 4 évvel ezelőtti szőkeségem még oly módon félt a körülötte zümmögő, dongó rovaroktól, méhektől, dongóktól, darazsaktól, hogy csoda, hogy egyáltalán a kertbe kimerészkedtem. Évek kellettek, hogy akklimatizálódjak ezen a téren is, hisz eléggé körülményes úgy kertészkedni, ha az ember percenként sikítva veti magát hasra a feje fölött kőröző, búgó, zsongó népségtől reszketve.

A kert nem túl nagy, ám kertészkedéshez nem szokott szőkeségemnek még így is nagyobb volt, mint elsőre hittem. Nem adtam fel! Még akkor sem, mikor az első lótücsök (csúnyább nevén lótetű) szembeásott velem. Néhány pillanatig dermedten bámultunk egymásra (ki tudja, melyikünk ijedt meg jobban a másiktól???), majd ő fogta magát és amilyen gyorsan jött a felszínre, olyan gyorsan ásta vissza magát, mintha sosem járt volna ott.

Bevallom, ekkor letettem az ásót és bementem a házba. Szusszantam kettőt, drága anyukám próbált lelket önteni belém, látva fal fehér arcomat. Azt sem tudtam, mi volt, amit láttam. Nagyságából ítélve akár emlős is lehetett volna, valami rágcsáló féle, pocok vagy ilyesmi (persze undorodó képzeletem tán felnagyította kicsit a pár pillanatig látott izét…).

Természetesen még véletlenül sem asszociáltam az általam milliószor látott Vizipók Csodapókban megismert kedves kis nagybőgőző egyedre, akinek unszolására Keresztes pók barátunk ugyanúgy, mint Vizipók haverunk,  egy kisebb zenekart alkotva, heveny muzsikálásba fogtak. Amúgy a mese végén lótücskünk a kellemes melódia hatására átszellemülten szárnyat bontott a felszínen és dünnyögve tovaszállt a forró nyári estébe (magunk közt legyen szólva, picit örülök, hogy az általam látott példány kihagyta ezt a megmozdulást…).

Viszont undoromat és kételyeimet kénytelen voltam félretenni, ha füvesíteni akartam, ásni kellett.

Újfent kerti szerszámot ragadtam kezembe és igyekeztem korábbi lelkesedésemet megtartva tovább túrni, persze árgus szemekkel figyelve a kifordított földet és ugrásra készen. A következő undorító példány felbukkanására holt biztos, hogy olyan messzire hajítottam volna a földhányó szerszámot, hogy tán még a gerelyhajító olimpikonok is elámultak volna rajtam…

Mivel több ásókás valami nem bukkant fel, örült a lelkem, haladtam. A füvesítést befejeztük: elgereblyéztük a felásott földet, elszórtuk a fűmagot és mivel hengerrel nem rendelkeztünk, így lábbal tapostuk be a szemeket a földbe és egyengettük el a talajt. Jó móka volt! Aztán nem volt más hátra, mint locsolni, locsolni, locsolni. És locsolni akkor is, mikor már meglocsoltuk. Meg persze Bogit visszatartani, nehogy rálépjen a növekvő fűre, míg az meg nem erősödik. Persze néha kicselezett és mikor nem figyeltem, csak végigtolta a kis babakocsiját az éppen másfél centis, zsenge hajtásokon. A kiskocsi kerekei gyönyörű árkokat húztak az éppen sarjadó fűbe, hogy engem szolidan kerülgetett az agyvérzés…

De akkor is sikerült! Sokan nem hittek benne, mégis gyönyörű fű nőtt áldozatos munkánk eredményeképpen. Talán néhol kissé vadregényesre sikeredett, de bevallom, személy szerint nem annyira zavar a gaz, pláne, ha néha még virágba is borul. Így persze messze nem pázsitfű nő a kertben, gyepszőnyegnek sem nevezném, hisz hol itt, hol ott felbukkan egy-két virgonc pitypang, nap-sárga kutyatej, vidáman sorjázó vadkamilla és tűzről pattant, tűzpiros pipacs. De számomra így az igazi, így van benne igazán élet. Tulajdonképpen nem golfozni akarunk rajta, csupán gyönyörködni, játszani, élvezni.

Persze azért a lótetű sem adta fel! Azóta is látom a nyomait, gyönyörű hosszan tudja felszántani a földet, a járatai szépen kirajzolódnak a felszínen. Azóta a szomszédom „bemutatta” ezt a szépnek egyáltalán nem mondható, viszont igen gusztustalan jószágot. Azóta tudom, hogy nem csak csúnya, de kártékony is: eszi a növények gyökerét, ráadásul őt magát pedig lelkesen csemegézi a vakond…

Mondanom sem kell, hogy a mi frissen füvesített kertünkbe is ellátogatott ez a drága kis lény. Be kell vallanom, ha nincs rajta kertésznaci és a gyöngyöző kacaját sem hallom, nem igazán a szívem csücske állatka. Bár bántani nem tudnám, apa azért beszerzett néhány vakond-riasztó készüléket, melyeket a földbe szúrva kell alkalmazni, valami hangot kibocsátva ELVILEG távol tartják az orvul működő jószágokat.

Esetünkben ez úgy nézett ki, hogy a vakond csinált egy túrást, apa körbe szurkálta a riasztókkal, másnapra a vakond körbetúrta a riasztókat… Úgyhogy ez egy nagyon öreg és nagyon műveletlen vakond lehet, aki nem csak vak és süket, de még a vakond-riasztó használati utasítását sem volt képes elolvasni…

Már nem üldözöm szegényt, szerencsére elég komótosan dolgozik. Most speciel összesen 3 túrás éktelenkedik a kertben és jó rég óta nem is keletkezett újabb halom. Bár elképzelhető, hogy a lassú víz partot mos esete forog fenn, hisz a túrások elhelyezkedéséből arra a következtetésre jutottam, a vakond az idén először termesztett répák felé „igyekszik”. Igaz, odáig még van vagy 5 méter. Ha ebben a tempóban halad, csak a jövő évi termést dézsmálhatja meg… Bár jövőre inkább messzebb ültetem a répát. Biztos ami biztos alapon…

Tesiből egyes, szurkolásból ötös – avagy olimpia Kovács módra

Jómagam nem vagyok nagy sportoló hírében, szegény jó Béla bá, (az általános iskolai tornatanárom) elképesztően sokszor csóválta a fejét és húzta a száját keserű mosolyra, mikor egy-egy tornaórán a bénázásaimat leste. „Straub-Straub! Mit kezdjek magával?” – kérdezgette. Mivel igen jó tanuló voltam, ám a testnevelés nem volt a kiemelt tantárgyaim között. Ám akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Gyakorlatilag nálam szerencsétlenebb egyént nem hordott a hátán a föld.

Futásban nem voltam elég gyors, viszont rettentő lassú. És kétballábas. Ha netalántán sikerült picivel gyorsabban futnom, akkor egészen biztos, hogy arcra estem, akkorát taknyolva, mint egy leveli béka, így az államat tenyérnyi helyen megfosztva a bőrtől…

A távolugrás nálam közelugrás volt, mivel utáltam, hogy a cipőmbe mászik az a sok homok, ezért igyekeztem nagyon kevés ideig és a lehető legkisebb felületemmel érintkezni vele…

Szekrényugrásnál borult a szekrény, Béla bá és én is…

Kislabda hajításnál, mikor az osztálytársaim szó szerint kidobáltak a suli udvaráról, én rettentően koncentrálva, hatalmasat nyögve közvetlenül a lábam elé dobtam a labdát.

És ugyanezt eljátszottam a súlylökéssel is (még jó, hogy a nagylábujjamat még idejében elrántottam…).

A csapatsportok sem mentek. Kosárlabdában a ziccert csak akkor tudtam alkalmazni, mikor osztályozták azt, gyönyörűen perdült a labda a kosárba, sőt, a hárompontos dobásom is kifogástalan volt. Ám amint futni kellett, védekezni, passzolni, már én voltam a bénák gyöngye, a labda kiesett a kezemből, ha véletlenül játékba akartak hozni, ha pedig a kosárig jutottam, ott az ellenfél biztosan elszedte tőlem, lépéshibát-lépéshibára halmoztam…

Magasugrásnál a lécnek futottam és a mai napig nem értem, hogyan lehet szemből nekifutni és háttal ugrani???

A kötélmászást sem nekem találták ki, a második húzásnál remegni kezdett kezem- lábam és inkább nem kísérleteztem tovább.

De egy szimpla kidobósnál is tuti, hogy engem dobtak ki elsőnek, a játékos sorversenyek pedig életem nagy megkeserítői voltak, hisz az a szerencsétlen csapat, akihez kerültem, egészen biztos, hogy az utolsó helyen szerepelt…

Nem sorolom tovább, a tesi tanárok réme voltam. Egyetlen dologban voltam jó, talajtornában.

Ennek ellenére kitűnő szurkoló tábor tudok lenni, hisz a buzdításhoz nem kell sem gyorsan futni, sem nagyot dobni, viszont akár hullámozni is tudok. Egyedül.

Szeretem az olimpiát, főleg, mikor ilyen nagyon jól szerepelünk, mint most Londonban is. Szeretek szorítani a magyaroknak, együtt izgulni, szinte együtt izzadni a versenyzőkkel. Majd velük együtt bőgve hallgatni a Magyar Himnuszt...

Gyurta Dani szenzációs úszása jutott eszembe, amit először a kanapén ülve, majd felállva, végül a díszpárnát a fejem tetejére szorítva egy lépésre a tv-től, vadul dobogó szívvel szurkoltam végig csodálva. Úgy fogalmaztam, együtt úsztam vele, csak én jobban kimerültem J

Risztov Évát már említeni sem merem, hisz 10 km-t legyalogolni is elég nagy teljesítmény, nemhogy leúszni!!! És nyerni… Káprázatos volt!

Minden elismerésem az élsportolóké, le a kalappal előttük!

Persze nálunk esténként legtöbbször apa dönti el, hogy mikor és mit nézhetünk, mit nem (a távirányító birtoklásának nagymestere…). Ő aztán igazán nagy drukker tud lenni, csakhogy idegrendszerrel nem bírja a feszültséget J Gyakorlatilag sem vízilabdát, sem kézi meccset nem lehet vele megnézni, mert amint nem nálunk van a labda és ne adj’ Isten az ellenfél még vezetést is szerez, onnantól úgy tud viselkedni, mint egy durcás óvodás, akinek elvették a játékát. Prüszköl, ordítozik és szentségel. Lenyugtatni lehetetlenség. De egy pár perces mellúszásnál is el tud gurulni a gyógyszere és akkor még nem is említettem a kajak-kenu számokat…

Mikor tegnap ezt az orra alá dörgöltem (a női vízilabdások bronzmeccse alatt), halvány félmosollyal a bajsza alatt megjegyezte, tudja magáról, hogy ő csak egy focimeccset tud végignézni anélkül, hogy a vérnyomása ne a templomtornyot verdesné közben. Dünnyögve jegyeztem meg, hogy azért láttam én már focimeccsről is továbbkapcsolni, méghozzá rendszeresen, amint vesztésre állt az, akinek éppen szurkoltunk…

Így hát olimpia ide, olimpia oda, általában csak utólag tudom meg a végeredményeket, az élőben történő szurkolást elfelejthetem. Helyette nézhetem a Paprika adó legújabb sorozatát a bio-répa termesztésről…

Zsuzska egyperces

Zsuzska barátnőm egyik nap nálunk töltötte a délutánt. Beszélgetésünk közepette megszólalt a telefon.

Én:       Halló!

Illető:  Bla-bla-bla… Kovács Tibornét keresem!

Én:       (Vigyorogva) Olyan itt nem lakik, az asszonynevem Kovács Zsuzsanna.

Illető:  Bla-bla-bla…

Én:       Nem, köszönöm, nem tartunk rá igényt.

Telefont letettem.

Én:       Kovács Tibornét keresték, de én Kovács Zsuzsanna vagyok.

Zsu:     Így vetted fel?

Én:      Neem! Úgy vettem fel, hogy „Halló!”

Zsu:    (Vihogva) Én az asszonynevedre gondoltam…

Jajj úgy élvezem én a strandot…

Szombati leltár:

1 db ropogósra sült apa, ordító fejfájással, valószínűsíthető napszúrással, agyvérzés gyanúsan, idegtől remegőn

1 db fürdőruha vonalában szénné sült anya, amúgy barnán, de hulla fáradtan, antiszociális állapota csúcsán

1 db közepesen ropogósra sült Enikő lázrózsás arccal és megkapott háttal, combbal

1 db kócos, de annál szebb barnára sült Bogi, kissé megkapott pofival

1 db néger Bencus, leégésnek még csak nyomát sem mutatva, holott a legtöbbet ő tartózkodott napon, vízben közülünk…

Elhatároztuk nagy lendülettel, hogy mivel idén nyaralni úgysem megyünk, bevállalunk egy egész napos strandolást a kölykökkel. Olyan fülest kaptunk, hogy Kiskunmajsán kiváló a strand, talán kicsit messze van, de kárpótlásul olcsóbb, jóval kevesebben vannak, mint bárhol máshol és még a kicsik részére is van csúszda stb. Kiválasztottunk egy szombati napot, egyeztettünk bátyusomékkal (ők már sűrűbben megfordultak ott) és szervezni kezdtük a kiruccanást.

Már meg sem lepődtem (hisz nem mi lennénk, ha nem így lenne…), mikor kiderült, hogy éppen azon a hétvégén Sör Fürdő Fesztivált rendeznek PONT azon a strandon, ahová igyekszünk. Így fordulhatott elő, hogy a belépő ennek tudatában drágább volt, viszont a fürdőt látogató népség kb. 5x annyi, mint egy átlagosnak mondható kánikulai augusztuson, de hogy több sebből vérezzen a történet, mindenféle műsorral, koncerttel fűszerezve az eredetileg nyugisra, pihikésre tervezett programot. Nesze neked olcsó és csendes hely kevés emberrel…

A strand amúgy gyönyörű és valóban minden megvan benne, amiről csak álmodni lehet: csúszdapark, hullám medence, termálvizes medence, kölyökmedence, egyszóval mi szem-szájnak ingere, és akkor még nem is említettem a tavacskát, ahol sajnos idő hiányában elő sem fordultunk, meg a játszóteret. A terület tiszta, a fű selmyes, a kiszolgáló személyzet pedig elképesztően kedves (még a WC-s nénik is!!! - pedig aprópénzes edényke sem volt kihelyezve).

Persze akadtak furcsaságok, amik mellett nem lehet szó nélkül elhaladnom. Ilyen volt, mikor a hullám medencében egy fiatal pár megjelent egy óriási gumimatraccal. A bátyámmal összenéztünk és ő csak ennyit mondott: „Nem az a paraszt, aki mobilt visz az Operába, hanem az, aki vezetékest!”. Az amúgy is hulla zsúfolásig megtelt medencében, ahol még őrülten dobálják is az embert és az embör gyerekét szintúgy a tengeribetegséget is okozó hullám hegyek, ott a srác szemrebbenés nélkül húzza a matracon terpeszkedő kedvesét. Mert csak…

Nem nagyon ragadtunk le ennél a témánál, megszoktuk már, hogy ahol sok ember halmozódik fel, ott sűrűbben bukkannak fel az elmeháborodottak is, vegyülve a ritkábban előforduló normálisabb egyedekkel.

Egy másik medencében, ahol amúgy volt egy szélesebb, lankásabb csúszda is, na meg vízköpő (ami a legváratlanabbkor tud ki- és főleg bekapcsolódni…), dzsaltunk dudorászva a medencényi húslevesben (mely állagát tekintve inkább már-már pörköltre hajazott), mikor Tibim egy parton sántikáló középkorú csókára lett figyelmes. Nem kellett hozzá szemüveg, hogy észrevegye a térdén éktelenkedő tenyérnyi vérző sebet. Fickónk fittyet hányva a népségre és főleg a vidáman gennyedző sebére, holt nyugodtan grasszált be a medencébe, ahol annyi hering-módra összegyűlt ember tolongott, hogy egy gombostűt sem igen lehetett volna lepottyantani. Nem vagyok nagyon lepra-undoros meg ilyesmi, de elég gyorsra vettük a medencéből való távozást, mielőtt elebolásodnánk vagy mi…

Hát a legnagyobb sláger, mondanom sem kell, az a manómedence volt. Nem részünkről… Bencét gyakorlatilag egy fél méterre sem lehetett elvonszolni mellőle, mert azonnal torkaszakadtából rákezdett a magas C-ben történő vonyításra, szegény megboldogult Zámbó Jimmyt meghazudtolva… Vize pár fokkal melegebb a többinél (keresztlányom szerint a sok kisgyerek pisijétől – nem csinált gusztust hozzá különösképpen :) ). Ebben is kialakítottak egy kisebb csúszási lehetőséget, egy vízfüggöny alól indulhatott a gyermek és nagyjából egy fél körív megtétele után érkezett a medencébe. Igaz, mivel a lendület általában kisodorta őket a körív szélére, nagy eséllyel csapódott 10-ből 9 a medence falának, erőst szívritmus zavarokat okozva ezzel a szülőknek… Megoldható volt a dolog, csak lent várni kellett anyának-apának a csemetét, hogy még időben elkapja, becsapódás előtt. Egy ideig apa vállalta magára ezt a nemes feladatot, majd megsajnáltam szegényt, mivel kb. 20 perc alatt a bőre színe kezdett a fazékban fütyörészve fortyogó homáréval vetekedni, így árnyékosabb helyre zavartam. Beálltam hát a csúszda alá és vártam az enyéimet, akik trallalázva mentek körbe-körbe, nem sajnálva az időt és energiát. Persze közben megmentettem vagy 20 másik kölök életét is, de hát nem panaszkodom, mindig is Super Woman akartam lenni… Már épp kezdtem volna megbékélni ezzel a poszttal is, mikor feltűnt a tömegben, az általam annyira kedvelt Dömper Ödönke (szerintem nincs a világon olyan hely, ahol meg ne fordulna legalább egy, ha én is a közelben vagyok…) malomkeréknyi úszógumival a hóna alatt. Szép komótosan, pusztán fél kézzel odébb tolt néhány csúszdázni óhajtó kicsit az útjából. Ezt simán megtehette, mivel méretei, valamint kora nagyjából a gyermekmedencét használó gyerekek háromszorosa lehetett, de lehet, hogy több. Mikor megtisztította a terepet az anyjukért ordító kicsiktől, szép komótosan elterpeszkedett a traktorkeréken. Idő közben idősebb Dömper Ödön is színre lépett, méghozzá a csúszda aljánál, hogy elkapja a nagyjából 1m magasról lecsorgó kis Dömpert… Na itt gurult el a gyógyszerem sokadszorra és kívántam, bárcsak otthon lennék a kényelmes kis kanapémon olimpiát szürcsölve és sört bámulva...

Amikor Traktorarcú Sanyika már vagy a 42. alkalommal ugrott rá a lábfejemre direkt és villantotta rám ezer wattos, ám több helyen foghiányos mosolyát, váltam a normálisnál is jobban antiszociálissá…

Hogy meséljek jót is – mert alapvetően reklám akar ám lenni ez az egész -, a Sör Fürdő igen színvonalas műsorral is szolgált ám nekünk. A versenyeken (sörivó verseny hölgyeknek, sörhas szépségverseny meg ilyenek) sajnos a kölykök miatt sem részt venni, sem röhögni nem tudtunk, mivel ők nagyjából a medencékhez szegeztek minket ezerrel, de a hangosítás miatt a zenei összeállításról – sajnos! -, még így sem tudtunk egészen lemaradni. Elsőként a Defekt Duó próbált a kegyeinkbe férkőzni… kevés sikerrel. Mivel nem nagyon csipázzuk őket, ezért csak találgatni tudtunk:

1.      Hogyan tudják ugyanabból a repertoárból már vagy 30 éve fenntartani magukat?

2.      Jön-e a Sas kabaré is, mert akkor mi csomagolunk

3.      Figyelemre méltó, hogy hogyan lehet ennyi baromságot megjegyezni

4.      Mikor fogy ki a tarsoly?

Nem sokáig szusszanhattunk fel, mikor végre felszedték a sátorfájukat a színpadról, mert a még ki sem hűlt helyükre befészkelte magát a Pascal vagy Kasztrál (esetleg Kasztrált Pascal??) együttes. Ahányan voltunk, népes családom minden tagja annyi félét hallott a sokszor emlegetett zenekarnév elhangzásakor. Itthon néztem csak meg a fürdő honlapján: Kaszkád szolgáltatta számunkra az olyan módon feldolgozott számokat, hogy sokszor az eredetit sem ismertük, az ő előadásukban meg amúgy is felismerhetetlen lett volna. Két énekessel is dicsekedhetnek, egyikük egy viszonylag jó hangú hölgy, aki néhány kellemes perccel gazdagította ottlétünket és egy nagyon hangos ám énekhanggal csekély mértékben megáldott fiatalember, aki – talán énektudását ellensúlyozandó - bőszen rázott ezerrel egy csörgőt a kezében, ha kellett, ha nem, még a Highway to hell alatt is, kő keményen.

Mindezek után egy néptánc bemutatóról is lemaradtunk, mivel a kölykök sokkal szívesebben áztatták ráncosra a bőrüket a medencében. Ám, ha a táncot nem is, a zenét kiválóan hallottuk a vízben is. Drága bátyám ekkor adta fel a harcot, számára a népzene aznapra már sok volt.

Az este fellépő KFT-t sajnos már mi sem vártuk meg, gyermekeim kidőltek, Enikő állva aludt, míg csomagoltuk a fürdőrucikat, türcsiket és pokrócokat, Bence a 43. hiszti és pancsolás után, energiaszintje minimumra csökkenvén, csodák-csodája csendben várta, míg felöltöztetem, Bogi borzas hajjal, félárbócon lévő szemhéjjal, csekély lelkesedéssel figyelte sürgés-forgásunkat és akkorákat ásítozott, hogy félő volt, az egész strandot lenyeli előbb-utóbb…

Hazafelé csend volt az autóban. Csimotáim a szélrózsa minden irányába dőlve horpasztottak majdnem hazáig. Máskor is megyünk. Bár megesküdtem, hogy legközelebb előre feltérképezem, lehetőleg egy nyugisabb hétvégét fogjunk ki. Legalább Defekt Duó nélkül :P