Sáska mizéria

Misha cicám legújabb sportszáma – tán az olimpia örömére -, amit előszeretettel ad elő nap, mint nap, hogy tücsköt-bogarat, lepkét fog, aztán szép kecsesen bejön a cicaajtón, tekintélyt parancsolóan körülkémlel: mekkora nézettségnek örvend éppen, majd leteszi a szájában vergődő bogarat a nappali szőnyegére és őrzi. Ha a fogságban lévő delikvens arra vetemedne, hogy felröppen vagy felszökken, azonnal utána veti magát és akrobatákat meghazudtoló módon, pillanatok alatt levadássza újra a menekülőt.

Ma egy hatalmas, fűzöld sáskával örvendeztetett meg. A tenyérnyi jószág előbb holtnak tettette magát, de miután kíváncsi gyermekeim is jobban szemügyre vették, kiderült, hogy igencsak életben van még. Engem elkapott „panellányos” undorom (hogy Anitát, a szintén ex-lakótelepi barátnőmet idézzem) és rimánkodni kezdtem kiscicámnak, ugyan fogja meg és távolítsa el a házból a dögöt, mert én ugyan meg nem fogom!

Misha először viszonylag értetlen ábrázattal nézett rám, mit vernyákolok annyira. A noszogatásomra szépen elheveredett a szőnyegen és úgy gondolta, eljött a napi kényeztetés ideje, hátára fordult vigyorogva – talán meg is feledkezett áldozatáról - és hasát dorombolva elém tárva várta a dögönyözést. Csak unszoltam, félve, hogy a sáska meglép, egyre sürgetőbben, hogy takarítsa meg házamat a sáskajárástól. Nagy sokára vette az adást, hogy valószínűleg nem tetszik az aznapra szánt ajándék, duzzogva fogai közé kapta a zöld hosszú lábút, majd kisomfordált a kisajtón.

A teraszajtón át még láttam, amint kint szélnek ereszti a nemrég még fogolyként őrzött állatkát. Szomorúan nézett utána, mikor az nyakába vette a kertünket és elinalt.

Sáska még nem volt az étlapon, ez tök újdonság volt. Ám számtalanszor fogott már valamiféle nagy lepke félét, ami hangosan tud „zörögni” vergődés közben a szájában, így azonnal tudom, mikor cicám belép, hogy vendéget is hozott magával. Sosem bántja őket, csak behozza, kicsit elengedi, újra levadássza, majd kiviszi áldozatát és szabadon engedi. Van egy olyan érzésem, hogy csupán dicsekvésképpen mutatja meg, milyen ügyes volt.

Viszont ma kiderült az is, hogy mennyire fontos, hol nő fel az ember gyereke: Bogim, miután kimentünk bicajozni a ház elé, a századik kör után letette a biciklit és a házzal szemben lévő mezőre ment „vadászni”. Nem telt bele pár perc, kiabálva szaladt felém: „Anya! Anya! Sáskát fogtam!”. Misha nyomdafestéket nem tűrő irigységgel a képén nézte a befőttes üvegben landoló kis zöldséget.  J