Amikor még csak terveztük a költözést, fejemben egy olyan kert
látványterve lebegett, amihez aztán nem kellett sok papírt, vonalzót és cerkát
elhasználnunk: legyen FŰ és jó napot kívánok (azóta ez a nézetem gyökeresen
megváltozott, hogy stílusos legyek…).
Beköltözésünk után persze elég savanyú képpel járkáltam a kertnek
még jó szívvel sem mondható dzsindzsában. A lekaszált gaz 4 helyen kupacba
rakott halomban szomorkodott. Fű egy szál sem nőtt, még nyomokban sem, ellenben
a gazzal. Csüggedtségem nem tartott sokáig, szeretem saját irányításom alatt
tudni a dolgokat, ezért némi töprengés után ásóra kaptam.
Meg sem említem, hogy 4 évvel ezelőtti szőkeségem még oly módon
félt a körülötte zümmögő, dongó rovaroktól, méhektől, dongóktól, darazsaktól,
hogy csoda, hogy egyáltalán a kertbe kimerészkedtem. Évek kellettek, hogy
akklimatizálódjak ezen a téren is, hisz eléggé körülményes úgy kertészkedni, ha
az ember percenként sikítva veti magát hasra a feje fölött kőröző, búgó, zsongó
népségtől reszketve.
A kert nem túl nagy, ám kertészkedéshez nem szokott szőkeségemnek
még így is nagyobb volt, mint elsőre hittem. Nem adtam fel! Még akkor sem,
mikor az első lótücsök (csúnyább nevén lótetű) szembeásott velem. Néhány
pillanatig dermedten bámultunk egymásra (ki tudja, melyikünk ijedt meg jobban a
másiktól???), majd ő fogta magát és amilyen gyorsan jött a felszínre, olyan
gyorsan ásta vissza magát, mintha sosem járt volna ott.
Bevallom, ekkor letettem az ásót és bementem a házba. Szusszantam
kettőt, drága anyukám próbált lelket önteni belém, látva fal fehér arcomat. Azt
sem tudtam, mi volt, amit láttam. Nagyságából ítélve akár emlős is lehetett
volna, valami rágcsáló féle, pocok vagy ilyesmi (persze undorodó képzeletem tán
felnagyította kicsit a pár pillanatig látott izét…).
Természetesen még véletlenül sem asszociáltam az általam
milliószor látott Vizipók Csodapókban megismert kedves kis nagybőgőző egyedre,
akinek unszolására Keresztes pók barátunk ugyanúgy, mint Vizipók haverunk, egy kisebb zenekart alkotva, heveny
muzsikálásba fogtak. Amúgy a mese végén lótücskünk a kellemes melódia hatására
átszellemülten szárnyat bontott a felszínen és dünnyögve tovaszállt a forró
nyári estébe (magunk közt legyen szólva, picit örülök, hogy az általam látott
példány kihagyta ezt a megmozdulást…).
Viszont undoromat és
kételyeimet kénytelen voltam félretenni, ha füvesíteni akartam, ásni kellett.
Újfent kerti szerszámot ragadtam kezembe és igyekeztem korábbi
lelkesedésemet megtartva tovább túrni, persze árgus szemekkel figyelve a
kifordított földet és ugrásra készen. A következő undorító példány felbukkanására
holt biztos, hogy olyan messzire hajítottam volna a földhányó szerszámot, hogy
tán még a gerelyhajító olimpikonok is elámultak volna rajtam…
Mivel több ásókás valami nem bukkant fel, örült a lelkem,
haladtam. A füvesítést befejeztük: elgereblyéztük a felásott földet, elszórtuk
a fűmagot és mivel hengerrel nem rendelkeztünk, így lábbal tapostuk be a
szemeket a földbe és egyengettük el a talajt. Jó móka volt! Aztán nem volt más
hátra, mint locsolni, locsolni, locsolni. És locsolni akkor is, mikor már
meglocsoltuk. Meg persze Bogit visszatartani, nehogy rálépjen a növekvő fűre,
míg az meg nem erősödik. Persze néha kicselezett és mikor nem figyeltem, csak
végigtolta a kis babakocsiját az éppen másfél centis, zsenge hajtásokon. A
kiskocsi kerekei gyönyörű árkokat húztak az éppen sarjadó fűbe, hogy engem
szolidan kerülgetett az agyvérzés…
De akkor is sikerült! Sokan nem hittek benne, mégis gyönyörű fű
nőtt áldozatos munkánk eredményeképpen. Talán néhol kissé vadregényesre
sikeredett, de bevallom, személy szerint nem annyira zavar a gaz, pláne, ha
néha még virágba is borul. Így persze messze nem pázsitfű nő a kertben,
gyepszőnyegnek sem nevezném, hisz hol itt, hol ott felbukkan egy-két virgonc
pitypang, nap-sárga kutyatej, vidáman sorjázó vadkamilla és tűzről pattant,
tűzpiros pipacs. De számomra így az igazi, így van benne igazán élet. Tulajdonképpen
nem golfozni akarunk rajta, csupán gyönyörködni, játszani, élvezni.
Persze azért a lótetű sem adta fel! Azóta is látom a nyomait,
gyönyörű hosszan tudja felszántani a földet, a járatai szépen kirajzolódnak a
felszínen. Azóta a szomszédom „bemutatta” ezt a szépnek egyáltalán nem
mondható, viszont igen gusztustalan jószágot. Azóta tudom, hogy nem csak
csúnya, de kártékony is: eszi a növények gyökerét, ráadásul őt magát pedig
lelkesen csemegézi a vakond…
Mondanom sem kell, hogy a mi frissen füvesített kertünkbe is
ellátogatott ez a drága kis lény. Be kell vallanom, ha nincs rajta kertésznaci
és a gyöngyöző kacaját sem hallom, nem igazán a szívem csücske állatka. Bár
bántani nem tudnám, apa azért beszerzett néhány vakond-riasztó készüléket,
melyeket a földbe szúrva kell alkalmazni, valami hangot kibocsátva ELVILEG
távol tartják az orvul működő jószágokat.
Esetünkben ez úgy nézett ki, hogy a vakond csinált egy túrást, apa
körbe szurkálta a riasztókkal, másnapra a vakond körbetúrta a riasztókat…
Úgyhogy ez egy nagyon öreg és nagyon műveletlen vakond lehet, aki nem csak vak
és süket, de még a vakond-riasztó használati utasítását sem volt képes
elolvasni…
Már nem üldözöm szegényt, szerencsére elég komótosan dolgozik.
Most speciel összesen 3 túrás éktelenkedik a kertben és jó rég óta nem is
keletkezett újabb halom. Bár elképzelhető, hogy a lassú víz partot mos esete
forog fenn, hisz a túrások elhelyezkedéséből arra a következtetésre jutottam, a
vakond az idén először termesztett répák felé „igyekszik”. Igaz, odáig még van
vagy 5 méter. Ha ebben a tempóban halad, csak a jövő évi termést dézsmálhatja
meg… Bár jövőre inkább messzebb ültetem a répát. Biztos ami biztos alapon…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése