Jómagam nem vagyok nagy sportoló hírében, szegény jó Béla bá, (az
általános iskolai tornatanárom) elképesztően sokszor csóválta a fejét és húzta
a száját keserű mosolyra, mikor egy-egy tornaórán a bénázásaimat leste.
„Straub-Straub! Mit kezdjek magával?” – kérdezgette. Mivel igen jó tanuló
voltam, ám a testnevelés nem volt a kiemelt tantárgyaim között. Ám akkor még
nagyon finoman fogalmaztam. Gyakorlatilag nálam szerencsétlenebb egyént nem
hordott a hátán a föld.
Futásban nem voltam elég gyors, viszont rettentő lassú. És kétballábas.
Ha netalántán sikerült picivel gyorsabban futnom, akkor egészen biztos, hogy
arcra estem, akkorát taknyolva, mint egy leveli béka, így az államat tenyérnyi
helyen megfosztva a bőrtől…
A távolugrás nálam közelugrás volt, mivel utáltam, hogy a cipőmbe
mászik az a sok homok, ezért igyekeztem nagyon kevés ideig és a lehető
legkisebb felületemmel érintkezni vele…
Szekrényugrásnál borult a szekrény, Béla bá és én is…
Kislabda hajításnál, mikor az osztálytársaim szó szerint
kidobáltak a suli udvaráról, én rettentően koncentrálva, hatalmasat nyögve
közvetlenül a lábam elé dobtam a labdát.
És ugyanezt eljátszottam a súlylökéssel is (még jó, hogy a
nagylábujjamat még idejében elrántottam…).
A csapatsportok sem mentek. Kosárlabdában a ziccert csak akkor
tudtam alkalmazni, mikor osztályozták azt, gyönyörűen perdült a labda a
kosárba, sőt, a hárompontos dobásom is kifogástalan volt. Ám amint futni
kellett, védekezni, passzolni, már én voltam a bénák gyöngye, a labda kiesett a
kezemből, ha véletlenül játékba akartak hozni, ha pedig a kosárig jutottam, ott az ellenfél biztosan elszedte tőlem, lépéshibát-lépéshibára halmoztam…
Magasugrásnál a lécnek futottam és a mai napig nem értem, hogyan
lehet szemből nekifutni és háttal ugrani???
A kötélmászást sem nekem találták ki, a második húzásnál remegni
kezdett kezem- lábam és inkább nem kísérleteztem tovább.
De egy szimpla kidobósnál is tuti, hogy engem dobtak ki elsőnek, a
játékos sorversenyek pedig életem nagy megkeserítői voltak, hisz az a
szerencsétlen csapat, akihez kerültem, egészen biztos, hogy az utolsó helyen
szerepelt…
Nem sorolom tovább, a tesi tanárok réme voltam. Egyetlen dologban
voltam jó, talajtornában.
Ennek ellenére kitűnő szurkoló tábor tudok lenni, hisz a
buzdításhoz nem kell sem gyorsan futni, sem nagyot dobni, viszont akár
hullámozni is tudok. Egyedül.
Szeretem az olimpiát, főleg, mikor ilyen nagyon jól szerepelünk,
mint most Londonban is. Szeretek szorítani a magyaroknak, együtt izgulni,
szinte együtt izzadni a versenyzőkkel. Majd velük együtt bőgve hallgatni a Magyar Himnuszt...
Gyurta Dani szenzációs úszása jutott eszembe, amit először a kanapén
ülve, majd felállva, végül a díszpárnát a fejem tetejére szorítva egy lépésre a
tv-től, vadul dobogó szívvel szurkoltam végig csodálva. Úgy fogalmaztam, együtt úsztam vele,
csak én jobban kimerültem J
Risztov Évát már említeni sem merem, hisz 10 km-t legyalogolni is
elég nagy teljesítmény, nemhogy leúszni!!! És nyerni… Káprázatos volt!
Minden elismerésem az élsportolóké, le a kalappal előttük!
Persze nálunk esténként legtöbbször apa dönti el, hogy mikor és
mit nézhetünk, mit nem (a távirányító birtoklásának nagymestere…). Ő aztán
igazán nagy drukker tud lenni, csakhogy idegrendszerrel nem bírja a
feszültséget J
Gyakorlatilag sem vízilabdát, sem kézi meccset nem lehet vele megnézni, mert
amint nem nálunk van a labda és ne adj’ Isten az ellenfél még vezetést is
szerez, onnantól úgy tud viselkedni, mint egy durcás óvodás, akinek elvették a
játékát. Prüszköl, ordítozik és szentségel. Lenyugtatni lehetetlenség. De egy
pár perces mellúszásnál is el tud gurulni a gyógyszere és akkor még nem is
említettem a kajak-kenu számokat…
Mikor tegnap ezt az orra alá dörgöltem (a női vízilabdások
bronzmeccse alatt), halvány félmosollyal a bajsza alatt megjegyezte, tudja
magáról, hogy ő csak egy focimeccset tud végignézni anélkül, hogy a vérnyomása
ne a templomtornyot verdesné közben. Dünnyögve jegyeztem meg, hogy azért láttam
én már focimeccsről is továbbkapcsolni, méghozzá rendszeresen, amint vesztésre
állt az, akinek éppen szurkoltunk…
Így hát olimpia ide, olimpia oda, általában csak utólag tudom meg
a végeredményeket, az élőben történő szurkolást elfelejthetem. Helyette
nézhetem a Paprika adó legújabb sorozatát a bio-répa termesztésről…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése