Néha már csak az tart életben, ha röhögök kínomban a napi
marhaságokon.
Vasárnap van. Életem párja egész napos focira ment reggel (Nnnna! Ez
magában felér egy combcsapkodós röhögéssel! Egész napos foci! Máskor 2x 45 perc
után hetekig izomláza van, hogy a puszta létezés is gondokat okoz és derékig
lóg a nyelve. Vajon hazatalál este valahogyan?).
Mi meg a srácokkal reggeli sétára indultunk, természetesen
célirányosan a zöldségesig meg vissza, a főzéshez nélkülözhetetlen karfiol,
nyalóka és gumicukor és Bencének (mivel neve napja volt nemrég!) egy tűzoltó
autó beszerzésének ügyében…
Az indulás ma sem ment zökkenőmentesen, mivel mára már kampecot
jósoltak a kánikulának és a házból is jól látszott, hogy kint – bár ezer ágra
tűz a nap -, elég erősen fú a szél. Ennek örömére Bogi ötödször is átöltözött a
start előtt, a levedlett négy garnitúra ruházatot természetesen a lakás minden
pontján felleltem. Nem, ma nem fogok agyvérzést kapni, csakazért sem!
Végre mindenkin szandál, ajtó becsuk.
Állunk a kapunál. Végignézek a zsák kukac módjára nyüzsgő családon:
Bogi egy hosszú ujjú tunikában és egy halásznadrágban, a tunika
övébe tűzve egy csillámos rózsaszín műanyag játék furulyával (ÉN sem értem…).
Fiam trikóban, rövidgatyában, kezében egy lógós virágtartó
tartószerkezetével kardozva, amit a jó Isten sem tud, honnan szervált elő, míg
én a bejárati ajtót zártam (suttyomban azért felnéztem a terasz fölött lógó
muskátlikra, de azok sértetlennek látszottak….).
Enikő halászgatyában, felül egy habos fehér ujjatlan kisruhában
(mellesleg keresztelőruhának szántam - ám béke poraira…), szemén Bogi pink Hello Kittys
napszemüvegével, fülig érő vigyorral, mint egy vak zongorista, feje búbján egy
fehér kalappal, hóna alatt egy fekete, kínai mintás, hímzett neszeszerrel…
Egy utolsó elhaló próbálkozást ejtettem meg, hogy ki mit hagyjon
otthon. Bence duzzogva letette újdonsült kardját, a többieket hiába győzködtem…
Elindultunk. Mivel úgy néztünk ki, mint a Fővárosi Nagycirkusz
legújabb nevettető fellépői, már meg sem lepett, mikor a sarokra érve, szűnni
nem akaró miákolásra kellett megfordulnunk. Misha cicám, mint egy hűséges
vadászkutya baktatott kitartóan a nyomunkban és be is ért annak rendje és módja
szerint. Mivel csak nem vihettük magunkkal a lábunkhoz hálásan dörgölőző és ordítva doromboló macsekot, ezért igyekeztünk visszatessékelni
a kertünkbe, több-kevesebb sikerrel, viszont újabb egetverő szórakoztatást
biztosítva a minket tátott szájjal, visszafojtott röhögéssel szemlélő népes
szomszédság körében…
Végre Misha már nem követett, kezdtem fellélegezni. Ám nem sokáig,
mivel Bence, kihasználva egy adandó alkalmat, elorozta Bogi kezéből a
jujjrózsaszín furulyát, majd óbégatva nyargalt nagylányom lesújtó haragja elől…
Sokszor a lelkemet is eladnám egy láthatatlanná tévő akármiért…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése