„Há’ keziccsókolom! Nem árulok semmit!”

 

Imádom a környéket, ahol élünk. Állítom, ez Gyál egyik legcsendesebb, legnyugisabb utcája, autó, zaj és átvonuló romaforgalom nélkül…

Mondhatnám, hogy errefelé a madár sem jár, de azért erre is kőröz néha egy-egy fekete sas…

Felénk kevés, ám Gyálon annál több helyen fordulnak elő „dakoták”. Amúgy nem lenne velük semmi bajom, teszem azt, ha nem zargatnának időről-időre. Van egy nőszemély, aki havonta, kéthavonta járja a házakat és kéreget. Pofátlanul, lerázhatatlanul és megsérthetetlenül… Immár több, mint 4 éve lakunk itt, hát volt időm megismerni őnagyságát. Gyakorlatilag semmit sem változott ez idő alatt: állítom, ugyanabban a koszvadt ruhában, ugyanazt a szutykos, szakadt, rozoga babakocsit tolja maga előtt egy másfél éves forma szintén szutyoktól ragacsos kiskölyökkel. Most az idő vagy tényleg megállt fölöttük és csak mi, fehérek öregszünk, vagy évről-évre „lecseréli” a babakocsiban tolt kölköt másikra. Utóbbira gyanakszom, bár náluk sosem lehessen tudni…

Mindenesetre a taktika a következő: Ha talál csengőre hasonlító dolgot a kapu közelében, akkor azt nyomkodja. Bár tök felesleges, hisz a környék házőrző kutyái már kb. kilométerekkel előrébb jelzik a jöttüket, leginkább kerítésszaggató, habzó pofájú, fogcsattogtató csaholással. Mivel általában a szombat délutáni pihenő alatt szoktak megérkezni, ezért a csengőt ilyenkor már rutinosan kikapcsoljuk (a környék kutyáinak ugatását sajnos hiába is próbálnánk…) a szundi idejére. Ám őt nem olyan fából faragták, hogy emiatt a kis málőr miatt feladná…! Ha a csengőre nem reagál senki, azonban autó áll a kertben, akkor torka szakadtából rákezdi, hogy: „Háló! Háló!”. Ezt addig mondogatja, míg valaki a, el nem küldi a jó búsba, b, hozzá nem vág 1kg lisztet, tejet, zsírt, ruhát, rosszabb esetben baltát, baseball ütőt, kisfejszét…

Mivel eleinte volt, hogy adtam ezt-azt (épp kerülgettem egy szatyornyi kinőtt gyerekruhát és kapóra jött, hogy házhoz jön a „Vöröskereszt”…), így azóta nálunk ádázabbul próbálkozik, mint másoknál.

A szövege fenomenális máskülönben. Falnak megyek tőle!!! Ha ne adja az ég véletlenül nem fordítok időben hátat neki, akkor rákezdi a sírós-rimánkodós brazil hangján, hogy „Há’ keziccsókolom! Így élünk mink a zuccán a gyerökkel. Nem árulok én semmit se! (ezt jól ki is hangsúlyozza, mintha ezért Nobel díj járna!) Csak kérnék egy falat kenyeret, mer’ éhes a gyerök, vagy valami ruhát, mer’ lássa, már lerohad róla, amibe’ van!”.

Hogy miért leszek a másodperc töredéke alatt agyhalott a szövegétől? Mert századszorra se változtat a dumáján, holott esküszöm, megszánnám, ha végre ÁRULNA is valamit, nem csak kunyerálna!!! Ez a baj ezekkel a népekkel, hogy még csak meg sem próbálják…

Bezzeg a Havanna utcában!!! Háhááááááááááááááá! Ott legalább árultak! Merino ágyneműt! Eredeti, oridzsinál! Merinot. Persze kb. annyi köze lehetett a gyapjúhoz, mint nekem a klasszikus baletthez… Viszont édesek voltak, mikor a 6. emeleten becsengettek, a véreb! spániel kutyám meg ordított a csukott ajtónál, minden ugatásnál félelmetesen döngetve fejével az ajtótokot. Mikor nyitottam a zárat, a feka népség már a lépcsőfordulóban toporzékolt, citerázó lábakkal a habzó szájjal ugató Buksi kutyámtól összecsinálva a bokájukat és az ágyneműt tartva maguk elé fedezéknek ordították: „Nem árulunk semmit!!!!!!!!! Csak ki ne engedje keziccsókolom!!!!”.