Varázs-gumimaci

 

A gyomrom görcsben, szétszórt vagyok (na jó, a normálisnál is jobban), jég hidegek a kezeim és folyton az órát lesem.

Nem, nem randira készülök, csak fényképezés van ma az oviban. Persze ebben nincs semmi nagy dolog! Pfffff...

Szóval ovis fotózás van. Hetek óta készülünk a gyerekekkel. A két lány ilyenkor őrjöng az örömtől, válogatjuk a rucikat, kreáljuk a hajkölteményeket, mindketten csinosak akarnak lenni.

Aztán van a fiam…. Aki ismeri kicsit is Benyuskámat, annak nem is kell többet mondanom, jelleme önmagáért beszél és sosem csalódik benne az ember, mindig hozza a formáját. Így hát nála inkább lelkileg kell készülődni, hisz amint fényképezőgépet lát, azonnal a kezei mögé bújik. A legutóbbi képem róla… hát nem tudom, mikor készült.

Mikor a kiírást először olvastam a csoportszoba előtt, a fényképezésről, elkezdtem az edzést nála. Első körben megkérdeztem, engedi-e majd, hogy egy bácsi vagy néni lefotózza az oviban a többiekkel együtt. Természetesen hevesen tiltakozott, bárhogyan is igyekeztem meggyőzni, konokul ellenállt.

Néha-néha felhoztam neki a témát, de nem akartam ezzel nagyon nyaggatni, nehogy már attól is besokalljon, ha szóba hozom az ügyet. Igyekeztem türelemmel és bátorítással állni hozzá – már amennyire ez tőlem tellett J

Persze közben telt-múlt az idő, egyre közeledett a fotózás napja. A lányok lázban égtek, naponta kérdezgették, mikor lesz az a bizonyos reggel?

Előszedegettük a szépséges, ünneplősebb ruhákat, cipőket. Enikő és Bogi fülig érő vigyorral, visongva próbálgatták a ruhákat, míg Bence, mikor elé raktam, hogy mibe szeretném a fényképezésre öltöztetni, úgy ingatta a fejét, majd’ leesett a nyakáról. Pedig nem kell aggódni, sem öltöny, sem szmoking, de még csokornyakkendő sem szerepelt a repertoárban, csupán egy nagyon kényelmes kord naci és egy kord ingecske. Direkt nem akartam nagy faksznit csapni, hisz a fiam úgy szép, ahogy van.

Már csak két dolgot kellett elérnem nála: 1. Fel is vegye a kiszemelt ruhadarabokat. 2. Engedje a fényképésznek tennie a dolgát és ne visítson, mint egy malac, ne rántsa a kezét pajzsként az arca elég és ne boruljon le, óbégatva Mekka felé, amint kattingatni kezd az illető. Gyerekjáték lesz :P

Szépen adagolgattam óhajaimat a fiam számára, aki természetesen jottányit sem változtatott álláspontján: ha rajta múlik, ő ugyan nem lesz fényképezve.

Míg nem az utolsó napon megvilágosodtam! Beugrott a nagy terv!!!

A fotózás reggelén ugyanúgy indult az élet nálunk, mint máskor: a lányok álmosan keltek, de ébredeztek, szépen öltözködtünk, fogat mostunk, fésülködtünk. Bencust apa keltegette, visítás volt a válasz. Nagy nehezen kimászott-kúszott az ágyából, homlokán sötét fellegek gyülekeztek, se eleje, se vége nem volt a nyavalygásának. Már akkor sejteni lehetett a bal lábbali ébredést… Öltözködésről hallani sem akart. Mondjuk ez totál normális hozzáállás részéről, minden reggel gyakorolja, ám, mikor meglátta a szépen kikészített kord ruháit, majdnem hátraszaltót dobott. Ekkor anya bedobta a megálmodott, legtöbbször beváló, ám viszonylag ritkán alkalmazott trükköt, a megvesztegetést! Azt ígértem, ha felveszi a ruhákat, kap 2 db gumicukrot. Ha pedig engedi magát lefotózni a nap folyamán az oviban, akkor otthon még kap kettőt.

Olyan hamar felöltözött, mint még soha.

Nem tudom, büszke legyek-e vagy inkább szégyelljem magamat, amiért ilyen „aljas” eszközökhöz kell folyamodnom. De a jó ég látja lelkemet, a nemes cél vezérli minden lépésemet. Főleg, ha már olyan sok energiát feccöltünk az egészbe J