Bencusom egy csigát fedezett fel a kertünkben nemrég.
Gyönyörű példány volt, hatalmasra sikeredett házzal, mint egy nagyobb dió. Halvány barna színe néhol cirmos
sötétbarnában játszott.
Leguggoltunk és percekig szemléltük, hogyan rohangál a
fűben, húzza a csíkot maga után. Tapogatózva haladt előre, a kicsik legnagyobb
örömére, mert ilyenkor fel-felemelgette a buksiját, mintha minket szemlélt
volna gyanakvóan.
Bence szurkolt neki: „Gyere kika! Gyere kika! Anya! Idejön
hozzám!”
Elzsibbadt a lábam, ezért gondoltam, leülök kicsit távolabb,
hadd szemléljék a csemeték ezt a nagy csodát.
Már akkor gyanút kellett volna fognom, mikor Enikő sanda arccal azt
kérdezte, ráléphet-e? „Eszedbe ne jusson!”- mondtam, majd hosszú litániába
fogtam, hogy vázoljam az esetleges horror következményeket. Azt hiszem, Enci
félúton megunhatta az előadást, mert csak ennyit hallottam: RECCS…! Meghűlt
bennem a vér. Bence arcát látva már tudtam, ha közelebb érek, mit fogok
tapasztalni…
A fiam szinte lelki beteg lett, én a könnyeimmel küszködtem.
Enikőt szidtam, bár felesleges volt, látva, mit tett, orbitális sírásba fogott.
Én kerestem egy zsepit és azzal fogtam meg szegény póruljárt csúszómászót, majd
dobtam a kukába.
Mikor lecsitultak a kedélyek, Bence már nem mondogatta zombi
módra, hogy „Szegény kika! Szegény kika!”,
Enikő is megígérte, hogy több csigát nem küld az örök vadászmezőkre,
leültünk és levontuk a konzekvenciát a történtekből.
De magamban duzzogva azért skicceltem egy széljegyzetet,
miszerint soha, senki nem mondta, hogy gyereket nevelni ENNYIRE nem lesz
gyerekjáték. És ez még csak a kezdet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése