Játszóházban

Ahogy kinyílt az ajtó, azonnal megbántam, hogy eljöttünk. Amint beléptünk, már azzal sem voltam tisztában, minek kellett egyáltalán megszületnem???

A játszóház hangos volt. Nem egyszerűen hangos, ez nem olyan, mint mikor egy építkezés zaja idegtépő. Itt gyerekek zsivogtak, méghozzá gőzerővel, megállíthatatlanul és gyakorlatilag szünet nélkül. Az ember félsüketté vált az első 20 másodpercben és egyre jobban idegesített, hogy mindhárom gyerekem egyszerre próbál közölni velem valamit, amiből természetesen egyetlen mukkot sem értek.

Kifizettük a horrorisztikus belépőt, igyekeztem szájról olvasni a 20 év körüli beléptetőnél álló kislány instrukcióit. A hangjából csak foszlányok jutottak el hozzám: „Cipőt le kell…! Enni-inni csak… büfé… A wc… bla-bla-bal… Gondoltam apa biztosan ügyesebben hall ebben a szörnyűséges zajban, mint én.

Kibújtunk a topánkáinkból, majd zoknisan sétáltunk az óriási terem egyik végéből a másikba. Azt hittem, célirányosan dzsalunk, ám, mint apa a fülembe ordította, csak körül akart nézni. Ám legyen, gondoltam, aztán még épp idejében ugrottam el egy felém száguldó háromkerekű járgány útjából. De nem nyugodhattam meg teljesen, mert gyermekeim óriásira nyílt szemmel csak a játékokat vizslatták, képtelenek voltak biztonságosan közlekedni, ezért kénytelen voltam helyettük is izgulni, el ne sodorja őket egy bicaj.

Említett közlekedési eszközből volt jó pár, szemet gyönyörködtetően különbözőek, ötletesek, kreatívak. Volt, amit lábbal kellett hajtani, volt, amit kézzel. Volt, amihez több „kocsi” is volt csatlakoztatva, erre még két gyerek rá tudott ülni, míg egy harmadik húzta őket. Egy dologban megegyeztek: szinte kivétel nélkül ész és fék nélkül robogtak, teljesen arra hagyatkozva, hogy majd a gyalogosok ugrándoznak félre előlük. Pilótáik egytől-egyig brümmögve, nínózva, visítva pedáloztak velük, én meg felváltva rángattam félre előlük a három mennyezetre pillogó, füligvigyori gyerekemet.

Felfedeztük azt is, hogy az interneten oly előszeretettel és hívogatóan reklámozott klimatizálás miből áll: a terem szemben lévő oldalain összenyitották és székkel kitámasztották a teraszajtókat. Ettől olyannyira nem lett klimatizált a levegő, hogy bár még gyakorlatilag meg sem mozdultunk, máris vidám patakokban csorgott rólunk a verejték. Még a gyerekekről is! Pedig odakint alig volt 20 fok. Ellenben idebent! Persze váltóruhát aaaazt nem hoztunk…

Közben szerencsésen és épségben megérkeztünk a terem végébe. Hurrá! Ismerős ugráló-várat pillantottak meg csimotáim és már kapaszkodtak is fel rajta, hogy aztán nagy sikolyokat hallatván csúszdázzanak közénk vissza.

Persze mindent ki kellett próbálni. Jöhetett a három dimenziós labirintus, 3-4 szinten keresztül, ami azért jó, mert kb. 25 szülő lesi gyermekét körömrágva és ordítva a tanácsokat, hogy hol-merre forduljon be, fel és le, hogy eljusson a kívánt pontra.

Miközben ketten próbáltunk szemmel követni három gyereket, hihetetlen gyorsan belefáradtam a drukkolásba és úgy döntöttem, megoldják maguk is az útvesztők birodalmát.

Így hát szemrevételeztem környezetemet. Konstatáltam, hogy legalább 1000-en lehetünk a teremben, ám megszámolni nem vágytam a népet. Sok szülő újságot olvasva, keresztrejtvényt fejtve vagy csak szimplán meditálva nyúlt el a terem-szerte szétszórt hatalmas babzsákokon. Olyat is tapasztaltam, hogy egy kínai (koreai, japán vagy egyéb szűkre szabott szemű) hölgy néhány babzsákot kényelmesen összetolva békésen alszik kisebb gyermekével a lehető legnagyobb zsibongás kellős adta közepén.

Ám ez még mindig nem okozott részemről akkora felháborodást, mint mikor anyuka, félretéve minden gátlását háromkerekűre pattant és azzal üldözte kicsi fiát, nem mellőzve az indíán üvöltést sem a repertoárból…

De még ekkor sem adtam fel, tovább nézelődtem. Dömper Jolánka és Traktor Ödönke láttán azonban röhögéstől fuldoklón ráncigáltam meg apa pólóját és böktem állammal az említett gyerekek felé. A „kis” testvérpár külön-külön súlya is csúnyán meghaladta az enyémet, ránézésre egy hormonzavaros tinédzser ikerpárnak láttam őket, akik elhozták Úthenger Baltazár unokatesójukat is, aki szépen megtermett bálna alkata mellé még büszkén rendelkezhetett a vörös hajú és szemüveges jelzőkkel is.

Orcájukon a nem múló vörösség olyan benyomást keltett, mintha bármelyik pillanatban fülükön keresztül sípolva, sziszegve szabadulnának meg a belsejükben felgyülemlett felesleges gőztől.

A természet oly csúnyán bánt el mindhármukkal, hogy szinte már értettem, miért oly agresszív a viselkedésük. Nnnna, mikor ők hárman tomboltak a kicsiknek fenntartott levegővel töltött várban, máris kirajzolódott előttem, miért is van 120 helyen megragasztva az a szegény játék… Csak azért drukkoltam, nehogy bármelyik gyerekem alájuk kerüljön véletlenül…

Viszont esküdni mernék rá, hogy az ugrálások szünetében bálna anyuka jó kis hazai kolbásszal kínálta őket a retikülből, hadd merítsenek erőt az újabb várrongáláshoz.

Aztán természetesen volt még jó pár játékos kedvű szülő, akik fittyet hányva korukra, nemükre, súlyukra, vidáman csúszdáztak, másztak és kúsztak a gyerekeknek és gyerekekre tervezett játékokon.

A pánikroham akkor tört rám először – és nem utoljára -, mikor egy kb. 2 éves kislány rosszul érkezett egy ugrás után és maga alá fordult a karja. Fájdalmát látva és azt, hogy teli torokból ordít, a szülei pedig elborzadva nézegetik, tapogatják vörös, duzzadt és fura pózban lógó kicsi karját, épp elég volt számomra, hogy vérben forgó szemekkel parancsoljak rá a sajátjaimra, hogy indulás hazafelé!!!!!!

Jó dolog a játszóház, de ide sem váltunk bérletet! :D