Büdös dög macskám egyik vasárnap este egy döglött
madárral a fogai között állított be a cicaajtón. Azóta sem tudok röhögni az
eseten… Először csak azt láttam, hogy valami nagy, fekete dolog lóg a szájából.
Nem tudtam mi az, de sejtettem, hogy jóra nem számíthatok, ezért villám gyorsan
tettem le Encit az ölemből és rongyoltam a macsek felé vonyítva, hogy:
„Viddkividdkividdkiinnen!!!!”.
Cicám alkalmi süketnek tettette magát és kecsesen a
padlóra ejtette a holtat. Marha büszkén csüccsent le mögéje és nagyot
szusszanva nézett rám (mint aki kemény meló után aztán most már elvárná, de
igazán az elismerést). Először gyíkok, sáskák, lepkék, most ez a szegény
exmadár! Mi jöhet még? Nem! Nem is akarom tudni…
Apa nem volt itthon (egész napos foci...).
Nekem kellett kivinnem a tetemet.
Ráadásul oszlófélben volt már, tele hangyákkal és ki
tudja még miféle rovarokkal –bár hogy őszinte legyek, erre a legkevésbé sem
akarok rájönni... nagyon brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr…
Mire a lapátra leltem, a hangyák is oszolni kezdtek...
Dögöt egy szál pizsiben, ordító szélben és esőben
vihettem a kukáig. Utána szedtem a hangyákat... jó, hogy boksz-kesztyű nem volt
hozzá, bár anélkül is igen borzolt volt az idegállapotom.
Nem tudtam, hogy sírjak, kínomban röhögjek, üvöltsek vagy
öklendezzek-e hirtelenjében. Misha persze tök ártatlanul pillogott rám serény
tevékenységem közepette. Közben jó párszor idegrángás szerűen rázogatni kezdte
hol a lábát, hol a fejét, hol a farkát, kétséget sem hagyva afelől, hogy a
madárlakó hangyaboly bizony a bundáját is elég lakályosnak találja… Nem
dicsértem meg, kicsit sem. Ellenben fogaim között oly szitkokat szórtam rá,
hogy csoda, hogy szégyenében nem ment világgá…
Ezen közben három csimotám ezerrel szurkolt, pfújolt és
borzadt, lehetőleg túllicitálva az előtte szólót és ha lehet, anya idegeit még
inkább tupírozva.
Mikor szegény madár már a kukában pihent, és a hangyák
sem szaladtak sokezerfelé, mert őket is likvidáltam, remegő térdekkel omoltam a
kanapé ölelő karjaiba szusszanni egyet. Erre nyílt a bejárati ajtó és a
mosolygós apa lépett be rajta: „Megnyertük a tornát!”- felkiáltással.
Nem bántam volna, ha Misha vár még vagy 10 percet azzal a
madár dologgal és újdonsült bajnokunkat tornáztatja meg a tetem
elszállításával…
Ám cicám úgy gondolta, az idegrendszerem ellen még sokkal
több bevetést indít és ez volt csak a bemelegítés.
Egyik szép, napsütötte szombaton – gyerekek a nagymamánál
-, teszek-veszek a lakásban, ruhásszekrényeket rendezgetek, teregetek, szóval
jövök-megyek. A gyerekszoba padlóját egy aranyos kis mintás szőnyeg fedi,
autóutakkal, házakkal. Dudorászva hajoltam le egy kb. 5 cm-es kis valamiért,
amiről első ránézésre azt hittem, hogy valami kis mütyür plüss játék lehet.
Fogaim között morogtam is, hogy nesze neked rendrakás, csak gyertek haza, adok
én nektek… Majd a padló felé közelítvén megtorpant a kezem egy pillanatra. A
játék nem volt ismerős, viszont erőteljesen egy egércsemetére hajazott. Jobban
megnézve nem csak hasonlított, hanem az is volt. Elborzadva léptem egy jókorát
magam mögé és ezzel a lendülettel ellentmondást nem tűrő hangon csak annyit
mondtam: „Apa! Gyere!”. A hangsúlyom kifejező lehetett, mert némi morgás után a
feltápászkodás neszeit véltem hallani a nappali felől.
Drága életem, miután látta, mitől vált a színem előbb
kísértetiesen hófehérré, majd hamuszürkévé, vigyorogva közölte, milyen okos
macskánk van, egy igazi kis vadász. És hogy örüljek, hogy az immár a kezében
lóbált egyed nem rohangászik a lakásban a lábunk alatt. Nem volt őszinte a mosolyom...
Ám Misha még ezzel sem érte be. Egyik hétköznap reggel,
mikor a családfő épp munkába indult, a kocsival való kiállás után a nagykaput
zárván még szemtanúja lehetett, ahogyan drága kiscicám heveny kommandózás,
lapulás, bekerítés és fenékrisza után ráveti magát egy vadgalambra, majd némi
huza-vonát követően elsprintel az immár békésen fogai közt csüngő szürkeséggel a
macskaajtó irányába. Ezek után már csak a visításomat hallotta J
Életem értelme legnagyobb megkönnyebbülésemre a macsek
után vetette magát, bár nem a cicaajtón keresztül… Miután szerencsétlen madarat
kiszabadította a fogai közül (nem volt könnyű) és konstatáltuk, hogy szegény tollas
már úton az örök kapirgáló-mezők felé, kissé megdorgáltam a madárvadászt. Bár
elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül, mert macskám pofája egy merő szürke toll
volt és azoktól igyekezett épp megszabadulni, de még maga sem döntötte el,
milyen formában, néhányat lenyelt, párat kiprüszkölt. Rettentő viccesen nézett
ki.
Nem tudom, minek örülnék jobban, ha Misha kevésbé lenne
vadász cica, vagy ha nem akarna ennyire eldicsekedni az elejtett vadakkal.
Mindenesetre mostanában, ha meghallom a cicaajtó csapódását, némi borzongás
után félve lesem kismacskám száját, hozott-e újabb áldozatot vagy sem. Állandó
stresszben tart. A szeme sem áll jól J
hihi Hát akkor ebben is hasonlítanak a testvérek! :) Szofi is imád vadászni és hol a halastavat tisztitja ki hol a madarakat ritkítja, feket rigó, veréb vagy aranyhal egyre megy számára és hát természetesen az ajtó elé teszi le a félig meg emésztett tetemeket... Mert nincs cicaajtó és behozni nem tudja, de így sem túl kellemes a látvány... :D
VálaszTörlésLegalább nem kevered össze őket a gyerekszőnyegen egy eldobott játékkal. Nézd a jó oldalát :) Bár korán reggel, álmosan belelépni egy rigóba a cipő helyett sem kellemes :S
TörlésValamelyik tudományos adón láttam, hogy a leggyilkosabb ragadozó nem a farkas, a cápa, vagy másik állat, hanem a házi macska. Messze ő ejti el a legtöbb zsákmányállatot és ráadásul szórakozásból is öl, nem csak éhségből.
VálaszTörlésTámogatom! Hogy Misha éhes lenne, na az már a túlzások túlzása :D Egyetlen áldozatát sem falta még fel (tudtommal!), sőt, meg sem kóstolta őket. Csupán kedvtelésből vadászik és kész. Kell az adrenalin vagy mi :)
Törlés