Úgy döntött a nappaliban a plafonon egy tenyérnyi rész, hogy
megválik a festéstől. Nem kellett neki. Szép lassan elkezdett leválni. Először
csak kis repedések jelentek meg kör alakban, majd jól láthatóan dudorodni
kezdett. A rosseb se tudja mitől.
Hónapok óta nézegettük. Apa esténként rám szólt, hogy
hétvégén mindenképpen figyelmeztessem, hogy álljon neki leszedni, mielőtt
valamelyikünk fejére hullik, mint valami áldás. Persze rendre elfelejtettem
szólni, így mindig csak este csodáltuk meg, mennyire lóg a darabka.
Aztán eljött a nagy nap. Hétvége is volt, nappal is volt,
időnk is volt, eszünkbe is jutott – fél siker. Apa kihalászta a nagy létrát a
spájzból… Maga ez a mutatvány megérne egy misét, mert a mi spájzunkban máig
harcoló német alakulatot is talál az ember, ha keres, sőt, igen, „Az oroszok
már a spájzban vannak”. Ők is! A létra hozzáférése korlátozott, és igen nagy
előmunkálatokat igényel. Nagyjából a fél kamra kipakolása szükségeltetik az
elővételéhez.
Mikor a létra már a nappaliban trónolt, apa, önmagát
meghazudtolva, rettentő előrelátó módon közölte, hogy nem szándékozik a falat
leverni, ezért tegyünk a végére rongyot, melyeket akkurátusan
szigetelőszalaggal rögzített is.
Néztem szótlanul ténykedését és félve jegyeztem meg, hogy a
kanapétól sem fog hozzáférni, valamint a létrát sem tudja a falhoz támasztani,
mivel ottan polcok vannak. Csendre intett, koncentrált. Midőn szembesült az
általam említett problémával, egy szempillantás alatt túllendült eme gondon,
mivel nehézségekbe ütközött a létra kinyitása. Illetve feltolása. Eme
alkalmatosság több darabból áll össze. Számomra rejtély a működése, apa eleddig
csuklóból kezelte (büszke is voltam rá titkon, nagyon).
Szóval létra kitol, leereszt, szentségel. Kitol, leereszt,
szentségel, fej vakar. Mindeközben én imákat mormolok, hisz férfi létére több
dologra nem tud koncentrálni, csakis a létrára. A falon lévő polc és annak
tartalma nem volt biztonságban, ezt állíthatom bizton. Semmi extra nincs azokon
a polcokon, semmi törékeny…. néhány üveg képkeret, pár gyertyatartó,
ilyen-olyan apróság kerámiából, fakeretes tükör, homokóra, váza… szóval semmi
törékeny…
A létra makacsul ellenállt apa ügyködésének, a polcon
reszketve, szemüket becsukva várakoztak a csecsebecsék, tudták, előre elrendelt
sorsukat úgysem kerülhetik el. Apa újra feltolta a létra feltolandó részét,
immár magasabbra, mint eddig, jó nagy lendülettel. Pont a lógó vakolat darab
kellős közepét találta el a ronggyal elővigyázatosan betekert végével. A darabka azonnal megadta magát, mint aki
hónapok óta csak erre várt. Mint egy lassított felvételt, láttam mélybe
zuhanását, hallottam tompa puffanását, rá a kanapéra, milliónyi darabra hullva
szét.
Egymásra néztünk. A szeméből a világegyetem összes kérdésére
választ kaptam szavak nélkül fél másodperc alatt. Két út volt előttem: 1. Vagy
dühöngeni kezdek és morcosan takarítom össze a szétszóródott, szétporladt
plafondarabokat. 2. Vagy nevetek.
Utóbbinál maradtam. A hasamat fogtam, csorogtak a könnyeim.
Apa pedig velem nevetett, bár saját bevallása szerint egyetlen hajszál
választotta el attól, hogy inkább sírjon.
Kacarászva vettem elő a seprűt és vittem ki a takarókat a
teraszra kirázni. A nevetés bugyborékolva tört elő belőlem percek múlva is. Apa
is ténykedett eközben, a rongyokból kicsomagolta a létrát, majd visszatette a
spájzba és visszarámolta elé a többi millió cuccot. Majd magához térve
nézegette a plafont és úgy ítélte meg, a projekt nem lett tökéletesen
kivitelezve, vannak még mozdítható elemek. Spaklira kapott, egy nagy műanyag
tállal a kezében felállt a kanapéra és óvatosan kapirgálni kezdte a még necces
részeket…
Épp úgy éreztem, hogy már csitul a csiklandozós nevetés a
torkomban, mikor ügyködése közben, rám sem nézve megjegyezte, hogy
gyakorlatilag tök felesleges volt a létra, hiszen eléri a kanapéról az egészet….
Újabb nevetéshullám után megcsodáltuk a plafonban
keletkezett krátert. Bogival összekacsintva állapítottuk meg, hogy szív alakú
lett, egész pofás, szinte oda teremtetett. Magamban félmosollyal jegyeztem meg,
hogy szerelmet vallani másképp is lehetett volna. De ezt már nem mertem életem
párájával megosztani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése