Előbb kérdezz, aztán lőj!

Ezek a szombati munkanapok képesek nagymértékben borítani egy átlagos család békés, megszokott hétvégéit. Főleg, ha olyan férjjel van valaki megáldva, aki gondolkodik, gondoskodik és igyekszik kihozni a maximumot bármilyen adott lehetőségből. Igen, életem habospitéje nem rest, tettvágytól buzog… szervez. Néha keresztbe, néha kasul.

Logisztika, logisztika, logisztika. Erről szól életünk 99%-a. A maradék 1% jut arra, hogy a logisztikát kipihenjük.

Történt tehát, hogy meg kellett szervezni azt a szombatot, mikor 3 csemetémnek iskola, nekem meg munka van. Apa szabadnappal megáldva pedig nem a pihenésen töri a fejét, hanem, hogy azon az autón a nyári gumikat télire varázsolja, ami az én fenekem alatt van.

Békésen álltam a mosogatónál, míg ő a hátam mögött a kanapén ült. Egyszerű kérdést intéztem felé (Hogy legyen a szombat?). És bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen nyakatekert választ kapjak, ami elsőre, férfiasan megmondom, nem volt számomra érthető (talán az általa közölt minimális információ hatására…).

Míg én igyekeztem a konyhát élhetővé tenni, kipakolni a mosogatógépet, majd annak tartalmát a szekrények bendőjében elhelyezni, vacsorát alkotni a csemetéknek stb., apa a telefonját bújva, mormolászva, számolgatva fontolgatta a szombatot. Némi foszlány az én fülembe is eljutott, egyre mélyebb és gondterheltebb ráncokkal látva el homlokomat.

„Na szóval, ha itt leszáll valaki a buszról, ez az utca egyenesen oda visz a munkahelyedre, ez térképen nézve… 1,3 km séta… nem vészes…”

A hátamon jó, hogy nem voltak arckifejezések, így nem láthatta, hogy a mosogatónak tátogom, hogy „Debaromijó! Nem akarok gyalog menni! Nem elég, hogy szombaton dolgozni kell menni, még az autót is elveszi alólam és a hideg reggelben mászkálhatok!”.

Ő nem hagyta abba a magával folytatott eszmecserét. Egyre elégedettebben szemlélte a mobilt, már-már attól tartottam, szerelmesen bele is bújik, lelki szemeim előtt megjelent, amint csak a lábai lógnak ki belőle lógázva… Tervezett, számolt, összesített, míg én fortyogtam magamban, füstölt a fülemen kifele a gőz, de a hátam továbbra is szelíden csak annyit kérdezett, most mi van?

„Tök jó lesz! Mindenki jól jár! És a kerekek is le lesznek cserélve egy füst alatt!” – morfondírozott.

Elszámoltam ezerig. Láttam magamat, amint kóbormacskák között a ködös utcákat róva számolom a lépéseimet a hidegben a munkahelyem felé igyekezetemben. Neeeeeeeeee…. Már-már fontolgattam, hogy felajánljam, ott a vasárnap, ami szintén baromi alkalmas lenne a kerékcserére, anélkül, hogy egy hátam közepére nem kívánt szombati munkanapon hiányolnom kellene az autót. Tudom-tudom, túl kényelmes vagyok. Az vesse rám az első követ, aki nem így gondolkodna…

Drágaságom még mindig alkalmazásokat bújt, busz-menetrendeket csodált meg és matekozott. Én dühöngtem. Hangtalanul toporzékoltam legbelül és már a sírás kerülgetett az engem ért igazságtalanságok miatt. Persze kívülről ez mind nem látszott rajtam, zsemlét vajaztam szótlanul, ámbátor a kenőkés elég vehemensen járt a kezemben, ujjaim fehéredésig markolták a fémet.

Mivel értelmes választ nem kapott a hátam, ezért összeszedtem minden nyugalmamat és hiszti nélkül, angyali mosollyal orcámon rákérdeztem, hogy mi a terve? Magamban egész máshogy kérdeztem, legbelül ordítottam a csalódottságtól, fojtogatott a düh és én gondolatban egy kanál vízben tudtam volna megfojtani az uramat.

Mire ő: „Reggel te elmész az autóval dolgozni, ahogy szoktál. Én elkísérem a gyerekeket gyalog az iskolába, ott felszállok a buszra, leszállok a munkahelyedtől nem messze és besétálok a kulcsért meg a forgalmiért. Elmegyek mamához az autóval, hisz ott vannak a téli gumik, lecserélem őket, majd visszamegyek érted és együtt elmegyünk a gyerekekért az iskolába.”

Mindezt vidáman, tettre készen.

…

Paff.

Kegyetlenül elszégyelltem magam.

Tanulság? Gyakorlatilag mindenki miattam gyalogolhatott a hidegben. Engem kivéve… És senki sem hisztizett emiatt. Tulajdonképpen én sem, hisz a hiszti csak bennem zajlott le, hangot nem adtam neki… Titkoljam el, hogy mennyire önző vagyok??? Áááá… tényleg jobb, ha senki sem szerez róla tudomást. És igen. Tanultam is belőle: Előbb kérdezz, aztán lőj!