A család megszavazta, hogy a vasárnapi ebéd lasagne legyen.
A szavazásban nem volt szavazati jogom. Említett étellel bajom nincs, maximum a
kivitelezését vélem némileg pepecsnek. Ám, mint említettem, beleszólásom sem
volt és drága életem habospitéje feltette az i-re a pontot azzal a beszólásával,
amire amúgy is ugrani szoktam: „Jól van, akkor majd megcsinálom én…!” (Hozzá
mártír arc, sértődött homlok, szemsarokból kukucska, hogy vajon működik-e…
Működött…). Botrányos nagy sóhajtozások közepette mondtam, hogy főzök én a
családnak lasagne-t. Inkább én, minthogy apa szentségelését hallgassuk az
elkészültéig. Mert drágám szeret főzni, csak hát a köret a főzés mellé mindig a
szentek leszedése. Hol ezért, hol azért.
Viszont eldöntöttem, ha már…. akkor az legyen olyan, mint a
nagykönyvben! Apa elügetett dolgokat intézni, ezért hamar előkaptam egy
sárgarépát, némi zellert és villámgyorsan lereszeltem őket. Valamint
kinyitottam egy üveg száraz vörösbort (meg is kóstoltam, hisz csak olyannal
főzünk, amit meg is innánk. Ezt meg alig bírtam abbahagyni, ám virágos vasárnap
reggel már csak nem borozunk…) Úgy ítéltem meg, a bor minősége kifogástalan,
ezért elégedetten nyugtáztam, hogy majdan az is mehet a raguba.
Szalonnát aprítottam, sírtam egy sort a hagyma feltrancsírozása
után, közben, majd mikor már pirult a szalonna, hagyma, répa, no meg a zeller is, beleküldtem a
fazékba a nem tiltakozó darált húst is. Kicsit sütögettem, párolgattam, majd
nyakon öntöttem a vörösborral. Forraltam pár percig, majd hozzátettem a
paradicsom szószt is. Ekkor döntöttem el, hogy nagyon finom ebédünk lesz.
Fogtam a sót és nem sajnáltam a ragura szórni. Majd
fűszereztem még oregánóval, bazsalikommal és megúsztattam benne 2 babérlevelet
is, biztos, ami zicher. Majd kezembe vettem a puccos, elemmel működtethető bors
őrlőnket és a ragu fölé helyeztem. Megnyomtam a tetejét lévő gombot, szépen
potyogtak az őrölt szemek az ételbe, angyali mosolyt csalva orcámra. Aztán 1
másodperc után valami más is pottyant. Nagyobb volt, mint a darált bors, egész
nyilvánvaló… Először nem is értettem. A gombot elengedtem, egy ideje
feleslegesen is nyomtam, hisz már hangot sem adott, nem őrölt. Belenéztem a
szerkezetbe. Egy lyuk ásított felém, meg némi kósza egész bors, mint megannyi
csodálkozóra nyitott fekete szempár.
A ragu rotyogott, én fortyogtam. A borsőrlő meg megadta
magát a jelek szerint. Nem vagyok nagy műszaki zseni, de láttam, hogy valami
hiányzik a szerkezetből. Mondjuk a bele. Vadul turkálni kezdtem a paradicsomos
masszában a fakanállal, hogy kihalásszam a beleesett alkatrészt. Ezzel a
lendülettel kevertem mind mélyebbre az alkatrész kísérőjeként belehullott egész
borsokat a főztömbe. Mire erre ráébredtem, az alkatrész MÉG nem volt meg, a
borsok MÁR nem úsztak a tetején…
Szentségeltem egy kört (és magamban bocsánatot kértem
apától, amiért azt mertem állítani, hogy én legalább nem anyázok főzés közben.
Hát… de…). Mikor huszadszorra köpött szemen a forró, fortyogó szósz,
ráébredtem, hogy le kéne húznom a tűzről és úgy kotorásznom benne. Mindenképpen
hatékonyabb lennék és talán még maradna látásom, meg ujjlenyomatom is a
későbbiekre…
Szóval félrehúztam a lábast és masszívan keresgéltem 1. Az
alkatrészt, 2. A borsokat. Utóbbiból rengeteg úszott benne. Előbbi meglett, azt
viszont egyszerűbb volt kihalásznom.
Úgy 20 perc szentek leszedése közbeni horgászat után
elégedetten pakoltam vissza a tűzre a ragut. Persze később, mikor már a
tésztára kenegettem is találtam pár egész borsot, de elvétve. Egész jó munkát
végeztem.
Mikor életem miértje hazajött, meséltem neki, hogy volt némi
kis malőr a borsőrlő és köztem. Most fasírtban vagyunk (hogy stílusos legyek).
Némi erőtlen basszusozás után akkurátusan leült, szerszámokat maga elé helyezte,
majd pillanatok alatt halottá nyilvánította a konyhai eszközt, miután atomjaira
szedte. Mutatta, hol törött le a belsejéből egy darab műanyag, ezért tudott
fejest ugrani a fazékba, s így öngyilkosságot követni el.
Ellenben… A letörött
kis műanyag darab nem lett meg, viszont mindenkinek megvan az összes foga,
ami kifejezetten jó hír. Nagyon jót ebédeltünk, bár a gyerekek még most sem
értik, miért szóltunk rájuk két falat között százszor, hogy jól rágják meg az
ételt!
A fél tepsi tészta megmaradt. A hétfői ebédem is ez volt és
csak két egész borsra haraptam rá…………. Ezek után kér valaki egy kis
lasagne-t???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése