2018. augusztus 7., kedd

Kovácsék! Balcsira fel! Vagyis le! – Nyaraltunk!




Kicsi családunk nyaralása mesébe illően sikeredett. Már az meseszerű volt, ahogyan az egy órás utat sikerült kettő és fél alatt teljesítenünk. Siófok-Sóstó nem a világ vége, mégis annak tűnt, mire megérkeztünk, túlélve a dugóban való araszolást. Hátul három Balcsira és ebédre kiéhezett gyerkőccel, akik megszokták, hogy az étel nem várat magára, ergo az éhhalál küszöbén értük el a célállomást.

A szállás elfoglalásakor üdvözöltük azt a négymillió pókot, akikkel majd osztoznunk kell a szobákon. Fiam ideiglenesen sokkot kapott, szerencsére ez csak akkor jelentkezett, ha a házban voltunk, akkor viszont eszelős szemekkel fürkészte a falakat és a plafont, majd pánikszerűen bökött minden nyolclábúra. Akadtak bőven, nem a szebbik fajtából…

Aztán nyomban felkerekedtünk, hogy némi elemózsia után nézzünk. Összekötve a kellemest a hasznossal, rögvest be is kívántuk vásárolni a vacsorára, illetve reggelire valót. Lévén, első napunk volt, helyismeret hiányában mentünk a szélrózsa minden irányába. Utóbb kiderült, hogy nem túl jó irányokba. Szembe jött velünk minden, csak épp ehető nem. A gyomrunk már igencsak tiltakozott, ám a bolt előbb került elibénk. Így bevásároltunk párizsit, sonkát, kolbászt, frissen sütött, még forró kenyeret, zöldségféléket, és mivel a hűtőtáskát a szálláson feledtük, visszaültünk párizsistól a 200 fokos autóba és tovább kutattuk az ebédelési lehetőséget.

Nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol hamburgert rendeltünk. Uszkve ¾ óra múlva már elénk is tálalták a csodát. Közben elképzeltem, amint a felforrósodott autóban az imént még makulátlan párizsi és sonka tangót jár egy füllesztően erotikus számra… Apa puffogott egy kört, hogy már megint nem úgy alakulnak a dolgok, mint kellene. Értette ezt a forgalom alakulására, a hamburger ízére, a napsütésben is jól hallható mennydörgésre és a csomagtartóban önfeledten tangózó felvágottakra…

Miután megtöltöttük a gyomrunkat, visszafurikáztunk a szállásra, majd iziben fürdőruhába bújtunk és megcéloztuk a partot… nem jó irányból. Hatalmas kerülőt tettünk, láttunk száz kacsalábon forgó nyaralót, megcsodáltuk a partot messziről, majd egész közelről is végre. A 10 perces sétából úgy 25-öt csináltunk, de megcsináltuk…

Hatalmasat csobbantunk a hőségben. Mivel rég jártam a Balcsin, már el is felejtettem, mennyire szeretem. A víz kristály tiszta volt és meleg, selymes és hívogató. Úgy élveztem, akár a gyerekek. Egy ideig drága életem habospitéje is, kb. 9 percig. Akkor víz ment a fülébe. Most 8 napja, hogy nem hall. Ellenben kereshettünk gyógyszertárat, mert eltökélte, hogy Audispray kell a bajra (Dr. Kovács…), meg egy fecskendő, amivel kimoshatja otthon, meg az, hogy ne beszéljünk hozzá, mert csak felidegesítjük, hisz totál süket… Viszont mivel árnyékos hely már nem akadt a parton, a napszemüvegét és a sapkáját fent hagytuk, ezért úgy összegezte, hogy kitoltam vele, mert úgy érezte magát, mint egy süket vakond, akit kidobtak a Tesco parkolójába, hogy még leásni se tudja magát a nap elől…

Mindeközben én feltérképeztem a szabadstrandot, ahol voltunk. Rá kellett jönnöm, hogy a két széle – ahogy drága jó férjem fogalmazott – a „brazil gépsor”. Volt ott Macskajajból szalasztott csapat, meg olyan is, akik úgy sétáltak rajta végig, mintha a tulajdonukban lenne. Mentek ezek ingben, kalapban a vízbe és hát folyamatosan ment a kommunikáció a parton maradottak és a lubickolók között, akkor is, ha már 200 méterre gyalogoltak a vízbe. Egy tanulmány volt.

Másnap délután vizibicajt akartunk bérelni. Míg én lepakoltam a cuccokat, apa be is támadta a manust, elmondta, hogy öten vagyunk, három gyerek, két felnőtt. A kölcsönzős, mint egy elromlott lemezjátszó, csak azt vernyogta, hogy „Négy személlyel futhat ki a jármű. Ez a szabály.”. Mire én is odaértem mosolyogva, apa csak a fejével intett a Balcsi felé és a fogai között szűrte: „Téged a vízen veszünk majd fel!”. Szerencsére mindent értettem, én voltam az 5. elem. Ezért hát a 100 kilós strandtáskámat Bogi nyakába akasztottam, majd besétáltam a derékig érő vízbe, míg ők felszálltak a járgányra. Mikor már kellőképpen eltávolodtunk a fürdőzőktől (és a kölcsönzős fürkésző tekintetétől), indulhatott a csúszda-parti. Izomlázig másztam fel és csúsztam le, szerintem többször, mint a gyermekeim, akik szintén rettentő mód odavoltak ezért a szórakozásért. Kicsi szívem azzal játszott, hogy mikor én csúsztam le, kissé megemelte a vizibicaj elejét (tiszta Popey…), mert állítása szerint a súlyom az egészet levitte a vízbe… no comment… A lényeg, hogy én, mint ötödik elem, elég sokszor nagy bádábummoztam bele a vízbe. Közben Milla Yovovich-nak képzeltem magam, amint szexin megmentem a világot…

Egyetlen napig jósoltak nem-kánikulát, erre időzítettük a kirándulást is. Úgy döntöttünk, majdnem körbe autózzuk a tavat, Tihanynál visszajövünk a déli partra a komppal. Voltunk állatsimogatóban is, láttunk kétezer nyuszit, meeegető édes kecskéket, lámát, szamarat, lovakat, vaddisznót. Mindenkit megetettünk szépen a zoo csemegével, majd átruccantunk Tihanyba.

Néhol tényleg ránk szakadt az ég, de alapvetően ezen a napon is 40 fok volt. Így édesdrágaságom, aki nehezen viseli a hőséget (lásd fent), igencsak szaporázta a tempót. Én nem vágytam másra, mint hogy szuvenírt vehessek, ihassak egy kávét és pár percig gyönyörködhessem a tihanyi látképben. Ehelyett lobogtunk apa után, mint a győzelmi zászló, ám kinézetre inkább egy vert seregre hasonlítottunk. Gyöngyöző homlokkal, átizzadt ruhában lőttünk két fényképet a csodás vízről (ebből egy totál homályos lett…), kikerültünk billió turistát, a tűző napon rendeltünk egy olyan ezer fokos kávét, ami az első kortynál kinyírta az ízlelőbimbóimat és élvezhetetlenné tette a levendulás kávéízt, majd kapkodva vehettem egy-két ajándékot, addigra azt sem tudtam, kinek is akartam vásárolni igazából…

Utolsó napokban néhány barátunk is csatlakozott hozzánk. Olyan igazi balatoni, nosztalgiázás ment: este szalonnasütés, szúnyog invázió, másnap csak délre lejutás a partra (előtte 20 perc hezitálás: kocsival, vagy gyalog? Kocsival, vagy gyalog?). A parton helyvadászat, beékelődés a heringek közé, naptej illat. Gyerekek és egymás vízbe borogatása minden úszó eszközről. Azt hiszem, mindent kipipáltunk. Jó volt J

Utolsó nap, miután elköszöntünk a már-már hibátlanul póktalanított kecótól, irány haza!

Ahogy beléptem a házba, kiszagoltam, hogy drága kiscicám ajándékkal várt minket.

És hogy mi a tanulság?

1.       Nyaralásnál nem pihen az ember, csak idegen helyen őrzi a gyerekeit.
2.       Egy hét Balaton nem túl sok, de éppen elég.
3.       Mindenhol jó, de legjobb, ha a Misha nem vadászik…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése