Lavórkék ing, barack színű nadrág és makkos cipő

Hatodik alkalom a bőrgyógyászaton. Nem, nem unatkozunk. Sokféle embert lát ott az ember. De a legutóbbinál valóban lehidaltam.

30-35 év körüli fiatalember. Hosszú, egyenes (ritka szépséges… bár inkább ritka…) haja lófarokba fogva. Feje tetején divatjamúlt napszemüveg, amúgy hajráfként funkcionálva, ami önmagában nem túl férfias vonás az én szememben. Lavórkék ing, szigorúan betűrve a barack (igen, barack!) színű nadrágba, mely a 70-es évek divatja szerint az aljánál felhajtva viselendő… egyénünk sem tett másként. A szorosan betűrt ing jól engedte láttatni Micimackó pocakját, amiért rettentő hálás voltam. Már megérte eljönnünk. Mindezek fölött egy barna hasított bőr kabát, szőrmével a gallérján. Megkoronázandó mindezt: kopogós, fekete makkos cipő.

Látványnak sem volt semmi. De a pasi, hogy elüsse a várakozási időt – és gondolom, hogy mindenkinek bizonyíthassa, hogy ő borzasztóan fontos ember a társadalmunkban, megállás nélkül telefonált. Mert a telefon a kezében volt, a headset meg a fülében. És jött-ment, intézkedett, időpontokat fixált le, telefonszámokat kért el. Kellő hangerővel. Kopogott fel és alá a váróban, peckesen, fontoskodva.

Próbáltam kitalálni, mi lehet a foglalkozása: Egy reményvesztett filmproducer? Egy manager? Egy vállalkozó? (de vajon mire vállalkozhat?). Egy meg nem értett művész? Szórakozott professzor? Vagy egy egyszerű kőműves gyerek, aki szörnyű egyedien öltözködik?

Este, mikor elmeséltem életem habospitéjének otthon, hogy milyen emberek járnak a bőrgyógyira, tömören, foghegyről válaszolt: „Homár.”.

Hát ezen agyaltam én ennyit?!