Túléltük az ünnepeket. Bogi
által kért szőnyeg berepült szenteste, ám mivel se hó, se jég nem volt, így a
kuncogásra sem kaptunk alapot, de itt még nem ért véget a karácsony, ezért
a hahota sem váratott magára sokáig.
Hetekig ágáltam az Xbox
ellen, mondván, az én gyerekeim nem fognak egy virtuális világ foglyaivá válni.
Életem habospitéje csak addig mormolta a különböző meggyőző érveket az én füleimbe, míg – tán hogy előbb szabaduljak -, engedtem a nyomásnak.
Egyetlen kérésem volt, hogy
24-én, mikor mindenki kellőképpen átszellemül a dzsingülbellsz halk dallamaira,
ne legyen ugrálás, ne romboljuk le ezt a meghittséget (én kis optimista…).
Így történt az, hogy 25-én
reggel, míg gyermekeim a tejbegolyó csámcsogása közben a csipát törölgették a
szemükből az ebédlő asztalnál, apa bebújt a fenyőfa alá, előhorgászta a még ki
sem bontott dobozt, kiköpködte szájából az oda nem illő tűleveleket, majd némi
fejvakarás után mindenféle kütyüt varázsolt elő és egy kis olvasmányolás,
dünnyögés, szentségelés után elindította a játékot.
Életem hovatovábbja egy szál
alsónadrágban, lábszár középig érő sportzokniban, szemüvegben ugrándozott
bakkecske módjára, bemutatván, miket is tud a gépezet. Ámultunk és bámultunk.
És nem csak a programokat csodálván. Nézhettük őt, amint vízesésen lavírozik és
ugrál a virtuális gumicsónakban, majd síel, teniszezik, de a leginkább ott
dőltünk el a vinnyogó röhögéstől, mikor az említett szerkóban a Viva Las Vegas
című nagyszabású zenére táncol, leutánozván a képernyőn látható figurát, amint
képzelt lasszót pörget a feje fölött, lovagol és ujjait pisztolyra formázva
lövöldöz a zene ritmusára. A hitetlenek megnyugtatása végett 3 csillagot is
kapott rá, így állíthatom, meggyőző alakításban volt részünk.
Persze felébredtünk
kellőképpen, jobb ébresztőt kaptunk, mint egy tripla kávé után.
Felszedegettük az állunkat a
földről, majd a gyerekek átvették apa helyét a képernyő előtt. Naná, hogy
beszálltunk mi is, így hát a következő pár napban olyan izmaim is sajogtak,
amiknek létezéséről még csak tudomásom sem volt. Pedig nem csináltam mást, mint
virtuálisan teniszeztem pár meccset, dartsoztunk néhány menetet és persze a
Bogival bugiztunk pár számocskát… Hozzáteszem, sporthoz nem szokott alkatom
sikítozott másnap még a kenyérvágás, orrfújás, sóhajtozás egyszerűnek tűnő
művelése közepette is.
Apa felfedezte a Star Wars
játékot is, melyről kegyetlen jó fényképek is készültek, immár nem
alsónadrágban, de 3D-s szemüvegben hadonászik a tévé előtt, igen-igen
átszellemült arccal (fénykardot képzelve szentséges kezeibe). Zummognia sem
kellett hozzá, azt a program önmagától aláfestette, így téve még élethűbbé a
harcolást. Néha megzavartam oda nem illő kérdéseimmel, szemtelen módon
zökkentve vissza a realitás nemkívánatos talajára. Persze nem sokáig. Ha rajta
múlt volna, még mindig fénykardolna az ellennel, ám a téli szünet véget ért
számunkra is. Nem baj, majd kitúrja a
kölköket a gép elől a szürke hétköznapokon, hadd legyen kis időre Jedi a
drágám, ha annyira vágyik rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése