Kipipálhatjuk ezt a
szilvesztert is. A társaság nagyon jó volt, mint mindig, a zene számomra kicsit
sem, ám ez olyannyira ízlések és ficamok kérdése, hogy hajnaltájt erősen
elgondolkodtam, a hiba csakis az én készülékemben lehet, ha nem és nem és nem
tudom élvezni egy hajszálnyit sem.
A zenét kompenzálandó igen
hamar elpárolgott az üvegekből a fehérbor, ezzel egyenes arányban fáradt el az
én drága férjem. Hajnalban felkísértem a szobánkba és jó éjt csókot leheltem
ajkaira, majd tettünk még egy tiszteletkört Marcsival – hátha! – de nem… Így mi
is a szoba felé vettük az irányt.
Zaklatott, nagyon felületes álomba merültem,
mivel a dj fejébe vette, hogy ő idén többet nem alszik, ezért a zenegép
fáradhatatlanul ontotta magából a számomra egyre ismeretlenebb és
hallgathatatlanabb zenéket. Reggel kicsit halkabb lett a buli, bár még mindig
azon a zavaró szinten, mikor bár holtfáradt vagy, álom csak röpke pillanatokra
teszi tiszteletét zsibbadt agyadban.
Mocorgás a szomszédos ágyon,
apa éledezik. Sűrű jajjgatások közepette kászálódik és a fürdőszobát célozza
meg. Visszaalszom vagy legalábbis azt képzelem. Ismét mocorgásra riadok,
körítve jó karéj nyavajgással. Megérdeklődöm, mi a baj. Választ nem kapok, hát
ismét belemerülök az eszméletvesztésbe… Mivel a jajgatás nem szűnik, csak
időlegesen, ezért felemelem beton nehéznek érzett fejemet és drágaságomra
pillantok: „Baj van?” – kérdem. „Nincs. Szerintem szívrohamom volt.” – jön a megnyugtatónak
nem nevezhető válasz. Mivel nagy vagyok dr. Kovács emelt szintű
öndiagnózisainak átkonvertálásában, magamban összegzem: másnap van, de csúnyán.
„Édes csillagom. Nem akarnád
kinyitni az ablakot ott fölötted?” – jön a nyöszörgés pár perc múlva. Konkrétan
lehülyézem, mondván fázom és fölötte is van egy szép nagy ablak, kászálódjon
fel, oszt nyissa ki, ha mindenáron fagyhalott akar lenni. Dörmögés a válasz,
olyasfajta, amiben összefoglalja szívtelenségemet. Próbálok aludni, még mindig.
Fura, de szilveszter után már csak így van az ember lánya, no.
Pár perc csend után ismét
ablaknyitást követel a drága, előtérbe helyezvén, hogy különben ott patkol el
nekem. Marcsi megszánja (látszik, hogy nem egy háztartásban él vele, még nincs gyakorlata
az ilyesmiben), talpra ugrik, majd apa fölötti ablakot nyit. Okosan, nem
szélesre, csak – ahogy anyósom fogalmazná – csámpásra, ergo bukóra. Marcsi jó
anya módjára teríti rám a negyedik ágyon heverő paplant, mielőtt kockára
fagynék.
„Ó, máris sokkal jobb!” –
nyögi életem társa elhalóan szívbemarkoló hangon. „Persze, mert áramlik a
csííí, meg a jin és a jang!”- jön Marcsi felől a tökre optimista válasz. Sem
csííít nem érzek, sem jangot, de még a jin is elég távol áll tőlem, részemről
az alvást részesíteném előnyben.
Apa nem hagy, ha már ablakot nyitottunk,
mindenképpen arról győzköd, hogy neki vízre lenne szüksége, ivás céljából, mert
másnapkor a belső hidratálásnál nincs is szebb és fontosabb.
Győzködöm, hogy
előbb szalonképes állapotba perdíti magát, ha vízszintesből függőlegesbe jut,
mint jómagam, aki az előző napi smink által zebracsíkos, kissé Alice Cooperes
orcával, számos helyen ijesztően égnek álló séróval, pizsamásan heverészek, ám
ő hajthatatlanul tőlem kívánná a szomjoltót. Ez esetben hiába, én hajthatatlanul
phikéznék inkább.
Forgolódunk keveset. Majd ki
tudja honnan, épületes beszélgetésbe fogunk – senki ne kérdezze miért! - a
zergékről. S ahelyett, hogy kipihennénk az előző éjszakát, arról folytatunk
eszmecserét, hogy a hülye zergék minek ugrálnak több ezer méter magas sziklákon.
Bár Marcsi éles eszűen rávilágít ama nem elhanyagolható tényre, hogy a zergék
nyilván röhögve hülyéznek le minket, hogy minek fekszünk mi most másnaposan az
ágyban, ahelyett, hogy több ezer méter magas sziklákon ugrálnánk??? Életem
miértje nagyot sóhajt, majd levonja a konzekvenciát: „Ez az élet nagy
körforgása: a hülye zerge sziklát eszik és havat, a lavina meg megeszi a hülye zergét…”.
Emlékeim szerint álomba
vihogtuk magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése