Így vásárolunk mi

Az én életem párája, mint sok férfitársa, szintén nem kedveli túlzottan a heti bevásárlásokat. Ritkán jutunk el együtt, főleg gyerekek nélkül, ám egy ilyen alkalommal kiváltképp idegileg kikészített állapotban jutottunk a pénztárhoz.

Közeledvén, hogy fizessünk, megcéloztunk egy szimpatikus rövidke sort. Ám nem számoltunk azzal a forgószél-sebesen közelgő mamutra, aki bár kosár, kocsi, holmi nem volt nála, beszélvészkedett elénk, magasról tojva rá, hogy mi pont oda tartunk, ahová őnagysága is. Persze párocskája is megérkezett hamarosan, kicsit komótosabb tempóban, ám hegynyi áruval megpakolt kocsival.

-          Ó, hogy az a jó hargitai málnapásztor! – morogta férjem, kikelvén magából. Az elénk tramplizó hölgyre néztem és akaratlanul is végigpásztáztam őt. Úgy az 50 és a halál közt lebegett, ám korát meghazudtolóan fitten penderült elénk a sorba. Haja a festett rózsaszín és bordó árnyalataiban pompázott, fittyeket hányogatva a jó ízlésre úgy, mint a divatra. Alul-felül melegítőcuccban, ám ami számomra kicsit érthetetlen, hozzá egy nagyon magas sarkú cipőt vett fel, aminek összhatásától finoman szólva is a hátam közepéig szaladt a szemöldököm.

-          Mi az a hargitai málnapásztor?

-          Medve.

Itt nyerítettem fel először.

Eljött végre a mi időnk, hogy a szalagra pakoljuk a megtömött bevásárló kocsi tartalmát. Gondoltam, felgyorsítom az eseményeket, így előreléptem, hogy apa adogassa nekem a cuccokat. Az én kis habospitémnek néha tényleg nagyon lassú a felfogása, mert értetlenül méregetett és nem és nem volt hajlandó elengedni a kb. 400 kilós mosószeres flakont, hogy én tegyem a pénztáros elé. Némi civakodás után elengedtem.

-          Arra gondoltam, Te kiveszed a kocsiból, ideadod, én meg a pénztáros elé teszem – próbálkoztam a szájbarágós stílussal.

-          Alkossunk élő láncot? – kérdezte némileg megilletődötten drágaságom – Most szólok, én már félig holt vagyok, úgyhogy ezzel így lőttek is a láncnak.

Mivel épp belekortyoltam a vásárolt vízbe, kicsit lila fejjel igyekeztem nem megfulladni. Ezt látván szabadszájú pénztáros nénink fenyegetően lengette meg mutatóujját férjem felé, mondván: - Nem nagyon szeressük itten szájból-szájba lélegeztetni ám a vevőket, napláne a nőket, úgyhogy legyen kedves ne nevettesse a hölgyet, ha kérhetem! Nézzék már! Hát börtönbe küldi a kedves férjét, hogy csupa csíkos pólót vett neki? – fordult felém a hölgy megdöbbenve.

-          Nem, csak pöttyösben nem volt a méretemben – szólt hites uram, mire elszabadult nálam a pokol.

Így vásárolunk mi…