Hiányzik…

Ne vessetek rám követ, de mióta anyukám elment közülünk, még nem vittem ki a gyerekeket a temetőbe hozzá. Valahogy nem vitt rá a lélek. Amúgy is abban hiszek, hogy emlékezni a szeretteinkre bárhol lehet: úgy otthon, egy kirándulás alkalmával vagy éppen a munkahelyen, mint a temetőben. És nem feltétlenül csak halottak napján.

De idén annyira szép volt az ősz, sütött a nap és nagyon kellemes volt az idő. Vágytam arra, hogy elmenjünk oda együtt, hogy megismerjék a helyet, ahol a nagymama, a dédi és az üknagymama nyugszik.

Felöltöztünk szép ruhába, virágosnál vettünk három szál rózsát és három mécsest. A sírokhoz való eljutás is kalandos volt, a gyerekek megtalálták az összes összegereblyézett levélcsomót, a nekik bokáig érő avarban pedig irtó jó volt csörtetni. Közben langyosan sütött ránk a nap, aranyló sugarai lágyan simítottak végig minden egyes sírkövet. Olyan szép volt minden.

Édesanyám hamvasztva lett és a neve rákerült egy kis oszlopra, neki ott gyújtottunk mécsest és egy közös vázába tettük a neki szánt rózsaszálat.

Bence tudni akarta, melyik az oszlopon édesanyám neve, apa megmutatta neki. Fogadalmam, hogy ne lássanak a gyerekek sírni egészen addig tartott, míg Bence pici, puha, meleg kis kezével ösztönösen végig nem simította anyukám nevét, majd annyit suttogott: „Szia Zsuzsi mama.”

Sosem láthatták egymást, sosem találkoztak.

Hiányzol, anyukám…