Autóval besoroltam a sorompónál
pirosat kapott autók mögé. Éppen egy buszmegállóban. Reggel lévén szó, kicsit
még ásítozva vártam, hogy induljon a sor, néztem csipásan a világba.
Mondhatnám, hogy „Reggeli csendélet”-et fedeztem fel, ám csendesnek nem
mondhatnók azt a nőszemélyt, aki párjával várakozott a személyszállító
alkalmatosságra.
Bár a reggel igen csípős
volt, hölgyünk fekete térdnadrágot viselt, lábain fekete bokazoknit és klumpát.
Fedetlen lábszárán, bár meglehetősen méterek választottak el minket, jól
látható volt a férfiasan erős, fekete szőrzete. Kezében aprócska üveget
szorongatott és valahogy szent meggyőződésem, hogy nem szenteltvíz volt annak
tartalma, tán a hosszú nadrág helyett alkalmazta, belső melegítés gyanánt. Ezt
megerősítendő, a nő olyan hangosan ecsetelt valamit, hogy elnyomta a rádió
kellemesebb dallamait. Férfi társa aprócska bajsza alatt somolyogva, szó nélkül
hallgatta a nőszemély élénk, kézzel-lábbal gesztikulált előadását. Ezen közben
egy kék szövetkabátot viselő férfiú sasszézott el mellettük, tekintetét
kapkodva egyikről a másikra, jobb kezének fejét kabátja gombolásába rejtve,
Napóleonként. Hogy ott mit rejtegetett, szintén üveget, telefont, zsepit,
vállról indítható rakétát, számomra nem derült ki, mert tekintetünk
összeakadásakor gyorsan másfelé vetettem pillantásomat.
Még elnézegettem volna ezt a
szívderítő társaságot, de a lámpa szabad jelzésre váltott, én pedig nekiindulhattam.
Búcsúpillantást vetettem a három ember felé, s így még elcsíphettem, amint
asszonyság egy embereset csapott a bajszos hátára, hogy az majdnem elhasalt
előtte, teli szájjal vigyorogva. Vihogásuk elkísért pár méteren.
Derűsen indult a reggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése