Néha magam is meglepődöm
azon, hogy a férfiúi büszkeség és bizonyítani akarás meddig mehet el.
És most nem épp arra
gondolok, amikor mások felé akarnak villogni, hanem főképp, mikor maguknak
szeretnének megfelelni, vagy éppen megveregetni saját vállukat, hogy igenis én
erre képes vagyok.
Elárulom, drága életemről
beszélek, aki meghökkentő módon bír eltökélt lenni olyan dolgokban, amik
számomra teljesen érthetetlenek, feleslegesek, tisztára idő- és energiapocsékolás
mind.
Az ügy általában a
munkahelyen kezdődik, ahol – pasikról lévén szó -, néha egekbe szökken a férfi
hormonok áldott (vagy áldatlan) hatásaként a kivagyiság.
Olyan sztorikkal jön haza
néha, hogy a hajam égnek áll és erősen elgondolkodom, hogy kis
életközösségükben néhányan megálltak az 5 éves értelmi szinten.
Ilyen volt, mikor a fogadás tárgya
arról szólt, ki tudja megcsinálni a legjobban a tigrisbukfencet. 0 gyakorlás
után majdnem mindenki kudarcot vallott, hisz testünk, bár begyakorolta ezt a
mozdulatsort tesi órán, azért mérget vennék rá, hogy legtöbbünk nem így kel fel
reggel és este sem így bújik ágyba, ergo szépen el is felejtettük ennek
kivitelezését. Arról már nem is beszélek, hogy tesi órán szivacson végeztük, néhány
kolléga ellenben valami füves-gazos-dzsindzsás helyen. Fájtak is a földhöz
verdesett kobakok kellőképpen (ismétlem: ezek felnőtt férfiak, nem
tinédzserek). Hogy kerek legyen a sztori, az én királyfim természetesen ebben
is jeleskedett. Pff… nem véletlen.
A következő – szerintem hülye
– kérdéskör az volt, hogy vajon ki tudná lebicajozni a Balaton körül a kis kört
(gyengébbek kedvéért: nem teljes kör, Tihanynál át köll kelni a kompon – én sem
tudtam vagy 37 évig…).
Már kb. egy éve hallgatom a
történetet és a fenyegetőzést, hogy na akkor nemsokára nekiindul. Nagyjából nem
zavart a kérdéskör, mert 1. Ez az ő dolga, 2. Lehet, hogy van elhatározása, de
nincs bringája hozzá…
Aztán néhány hete beállított
egy kölcsön járgánnyal, ami állítása szerint egy nagyon jó minőségű canga… volt
fénykorában. A fénykora szerintem úgy időszámításunk előtt lehetett, de ez nem
zavarta drága szép emberemet. Szépen felturbózta, kicsinosítgatta (nem, nem
rakott a küllők közé kártyákat és dudát sem szerelt rá) és egyszer még edzett
is vele, mielőtt nekifogott a beígért körnek.
Hozzá kell tennem, semmit sem
bízott a véletlenre, olyan biciklis nadrágot vett, ami alapjában ki van
párnázva a neccesebb helyeken (hiába kérem, ebben a században már mindent ki
kell találni a fogyasztói társadalom részére).
Egy verőfényes szombat
délelőttön, mit sem sejtve sürögtem-forogtam a konyhában szokásomhoz híven,
miközben drága habospitém elém penderült ebben a kipárnázott biciklis nadrágban
a következő csatakiáltással: „Na csillagom, Bat Man elmehet a picsába!”.
Rápillantottam, majd kicsit illetlenül hangosan felröhögtem. Mentségemre legyen
mondva, apa, teljes vállszélességgel feszített, az összes 120 kilóját
belepréselve abba a telerottyantott buzidresszre hasonlatos ruhadarabba, felül
a focihoz használatos tapi-felsőben, mely egy konditermet sűrűn látogató
fiatalemberen nagyon csinosan tud mutatni, Micimackó pocakban erős uramnak
azonban, hogy finom legyek, némileg előnytelen…
Szóval ott állt előttem
talpig tapadós alsóban-felsőben, mint egy ruháját kinőtt búvár, belőlem meg
kirobbant a röhögés gátlástalanul. Fittyet hányogatva vihogásomra, járgányra
kapott és tekerni indult.
Pár óra múltán előkerült,
meglepően sokkal jobb állapotban, mint számítottam rá. Azért azt elmondta, hogy
a körforgalomtól (a háztól pár száz méter) majdnem visszafordult, mert olyan
szembeszél volt, hogy úgy érezte, nullával halad, sőt, lehet, hogy hátrafelé.
Aztán belejött, eltalálta a ritmust és minden szupi lett.
Egy héttel később
nekiiramodott a Balcsi körnek. Elmondása szerint ott is minden szupi volt,
leszámítva a gyökér emelkedőket, amik megkeserítették az életét. Holtpont is
volt, mikor egy emelkedő tetején, valami buszmegállóban rogyott le a fűbe,
evett, ivott, lélegezni próbált. Akik eltekertek mellette, picit gyanúsan
méregették, de amúgy nem volt gáz.
Elmesélte, hogy mivel a
fogadás úgy szólt, hogy tolni tilos, így azon az emelkedőn is feltekert, ami
nagyjából a függőleges kategóriát súrolta. Nem szállt le, nem gyalogolt
helyette, hisz ez egy becsületbeli ügy, ami szent. Igaz, hogy visszaváltott és
a lába tekert, mint az őrült, haladni meg alig haladt és rutinos bicajosok úgy
suhantak el mellette, mint teknős mellett a gepárd, de… megcsinálta.
És csak kétszer tévedt el.
Picit. Úgyhogy a 78 kilométert felkerekítette 80-ra. De így visszatekintve
szerintem ez legyen a legkevesebb. Ez a becsületbeli ügy kipipálva. Előre félek, mi
lesz a következő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése