Kisz cálád - szok gond

Az úgy indult, hogy kikanyarodtam a munkahelyemről. Az első körforgalomban hatalmas puffanással ugrott fejest a csomagtartóban parkoló éthordó. A szatyor tetején egy 10 db-os tojás – mázlira tojástartóban – a dobozokban lencsefőzelék és répás leves. Meg kellett állnom, hogy egyenesbe hozzam a kajákat, mielőtt a csomagtartó egy végtelen moslékosmedencévé változna. A szatyorba nem mertem belekukkantani, mert féltem a látványtól, bár a fantáziámnak köszönhetően lelki szemeim előtt úszkált a lencsés-tojásos-répás leves a szütyő alján. Étvágyat nem csinált.

Persze korántsem volt még vége, az oviban úgy fogadtak, hogy volt egy „kis baleset” alvás közben, úgyhogy vigyem haza kimosni Enikő ágyneműjét. Most középső csoportos, kiscsoportban sosem pisilt be. De ez a nap nem lett volna kerek, ha ez a „kis baleset” nem csúszik be. Megbocsátóan csaptam hónom alá az összekészített ágyneműt, több is veszett Mohácsnál kurjantással.

Szóval haladtunk tovább. Bogikám azzal fogadott a sulinál, legyek kedves ne körtét rakni az uzsonnás dobozába, merthogy összefolyósodott és tök undi lett. (?)

Nem igazán értettem a dolgot, de gondoltam, majd minden kiderül előbb vagy utóbb. Bár van olyan dolog, ami jobb, ha örökre homályba vész, tudni sem akarok róla…

Hazaautóztunk. Letettem a lencsefőzelékes szatyrot az előszobában, gondoltam, ráérek később is agyvérzést kapni, ezért még mindig nem nyitottam ki, inkább nekifogtunk Bogi táskáját kipakolni, hogy megnézzük, megvannak-e a leckék és a másnapi könyveket is bekészítsük. 

Első a sapkája volt, amit kivettem. Észrevettem, hogy valamitől nyirkos. Alatta az emlegetett uzsonnás doboz volt. Kivettem. A doboz alja és oldala valami ragacsos dzsuszmákban úszott. Megkértem Bogit, vigye ki a konyhába és tegye a mosogatóba úgy, ahogy van. 

A fürdőszobába rongyoltam a sapkával a kezemben, hogy gyorsan kiöblítsem a csap alatt. Közben cikáztak a gondolataim: másnap úszás lesz, nem ártott volna az a sapi, ami akkorra már szépen ázott a folyó víz alatt. Megszáradni másnapra teljesen biztos, hogy nem fog. Szuper.

Visszamentünk az iskolatáskához. Kivettem az első könyvet és elborzadva láttam, hogy az alja szintén a körtés dzsúzban fürdik. Kb. fél cm magasan hullámpalára hasonlatos alakot vett fel. Ugyanígy a következő és az az utáni könyv, majd füzet is. Belelapozván már a szélütés kerülgetett, a körtelétől a szép feladatokért jutalomból kapott nyomdás barikák és nyuszikák elmosódott pacákká váltak. Pánikszerűen törölgetni kezdtem a sor füzetet és könyvet, mintha ezzel semmissé tehetném ezt az oltári bakit. Ezek után a fűtéshez loholtam és bekapcsoltam, bár fázni nem fáztam, sőt, az idegtől erősen gyöngyözött a homlokom. Az elázott tanszereket a melegedő radiátorra sorjáztam és imádkoztam, bár nagyjából tudtam, hogy tök feleslegesen. Ez már így marad. Örökre. Vagy legalább júniusig.

Bogit megeskettem, nem fog sírni, mikor fekete pontot kap azért, hogy legyezőt csináltunk a könyveiből, füzeteiből.

A táskáját is kimosdattam a léből és megfogadtam, körtét soha a büdös életben nem csomagolok a dobozába, helyette faforgácsot, pozdorja lapot, sajtreszelőt, mindegy, csak ne folyhasson.

Fürdés előtt, mikor nyúzták le magukról a ruhákat, a fiamra pillantottam: „Hát ez milyen felső rajtad?” – kérdeztem, mert egy számomra ismeretlen póló vigyorgott vissza rám. „Nem t’om, az ágyamban volt az oviban.”- mondta. Egy darabig értetlenül néztem farkasszemet a típusidegen holmival, majd minden a helyére került, rájöttem: a fiam VALÓDI Fradi drukker lehet. Reggel ugyanis egy nemrégiben örökölt lila hosszú ujjút adtam rá (apa prüszkölt is erősen a látványától), ő meg rávett egy szép zöld rövid ujjút, amit egy másik kisfiú a délutáni szieszta után, öltözködés közben véletlenül az ágyára tett.

Nos, a szép és tartalmas délután után azért még várt rám némi felüdülés: a répás-leveses-lencsefőzelékes-tojásos szatyor. Higgyétek el, az élmény megfizethetetlen volt.