Mondták már páran, hogy
finoman szólva érdekesen vezetek, ám eleddig még nem volt rá példa, hogy magam
mellett is halálfélelmem legyen vezetés közben. Akadtak „sportosra” sikeredett előzések, vagányul, szinte két keréken
bevett kanyarok, bambulás következtében fellépő satufékezések, picit előlem ugráló
gyalogosok, rossz ütemben való elindulást követő dudálás és ejnye-bejnye,
necces parkolások, de igazi, izzasztó halálfélelem még nem.
Először is, kiléptem
munkaadóm kapuján, s minő csoda: nem kellett a következő városig gyalogolnom a
szakadó esőben, mert aznap reggel, szerencsés módon épp a bejáratnál akadt
kósza parkoló helyem. Amíg a kb. három óriáslépést megtettem a kocsiig, úgy bőrig áztam, hogy dideregve huppantam le az ülésre, letöröltem
ázott arcomat és mire indítottam, máris áthatóan ázott kutya szag terjengett
körülöttem.
Elindítottam az ablaktörlőt,
majd iziben maximumra kapcsoltam. Sokat nem segített, a kilátás korlátozódott
úgy három méterre. Mivel már jó ideje esett ilyen kitartóan és mivel eszem
ágában sem volt az iskolában éjszakázni, ezért útnak eredtem. Sokáig nem
mosolyogtam, mert gyakorlatilag kocsi mosóban éreztem magam, csak fura volt,
hogy elmaradt a hab és nem jön sem a viasz, sem a szárítás…
A kilátást egyáltalán nem
könnyítette meg, hogy a szélvédő nyakra-főre bepárásodott. Szőke vagyok, de azt
tudom, hogy ha bekapcsolom a klímát, az pillanatok alatt lefújja az ablakról a
párát és voilá: máris tökély a kilátás. Miután jégcsapok lógtak rajtam, az is
eszembe jutott, hogy ne teljesen hidegre állítsam…
Haladgáltam. Azt nem mondom,
hogy száguldoztam, mert nagyjából 30-cal poroszkáltam. Azt hittem, a
Nagykőrösin már óriási sor lehet a hátam mögött, ám mikor bele mertem nézni a
visszapillantóba, azt láttam, hogy mögöttem kb. 200 méterre jön a következő
kocsi.
A kezem úgy izzadt a
kormányon, hogy öröm volt nézni. Csak sejtettem, melyik az én, és melyik a
szembejövők sávja. Feljebb tekertem a hangerőt a rádión, mert a tetőn doboló
eső miatt semmit sem hallottam belőle, viszont nagyon kellett valami, ami
eltereli a gondolataimat az árokban való kikötés nagyon is valószínű eshetőségéről.
Elmondtam pár miatyánkot,
üdvözlégyet és esti mesét, míg végre tisztulni kezdett az ég. Fellélegeztem:
beértem Gyálra. Egyben! Épségben! És mint mindig, itt szinte szárazak voltak az
utak, esőnek se híre, se hamva. Nnnna, megint elkerült minket minden, ami
meglocsolna helyettünk.
Felbátorodva erőre kaptam és
úgy döntöttem, mégis megfőzöm este a másnapra szánt ebédet, így a bolt felé
vettem az irányt, hogy darált húst szerváljak hozzá.
Dudorászva nézelődtem, mivel
nem siettem, kicsit mászkáltam a sorok között és állati jókedvűen válogattam.
A pénztárhoz közeledvén
lefagyott képemről a vigyor. Kint úgy tombolt a vihar, mintha azon
bosszankodna, majdnem lekéste a velem való randevúját. A pénztáros néni kifelé
tekintve megjegyezte: „Nem semmi eső!”. „Aha. Szerintem utánam jön. És ha ez az
a vihar, amin átküzdöttem magam, akkor ez még csak a kezdet.”.
Az volt. Fizettem, hónom alá
vágtam a darált húst és kiléptem a fotocellán. Azonnal arcomba csapott az
esőpermet, pedig még tető alatt álltam, de a 100 kilométeres szél erre csak úgy hányta a fittyeket.
Mondanom sem kell, mire a
kocsihoz értem, a bugyim is vizes volt, a hajamból csavarni lehetett a vizet.
A házunknál bokáig süllyedtem
a sárba, míg kinyitottam a nagykaput, Borcsát a helyére tessékeltem és beálltam
az autóval, nagyjából úgy néztem ki, mint aki ruhástul-cipőstül most szállt ki
a zuhany alól. A HIDEG zuhany alól…
A házban sült krumpli illata
szállt. Életem habospitéje elém toppant, majd biztosított róla, mennyire
aggódott értem. Dideregve, vacogó fogakkal bújtam ki a frissen eső-mosott, sárdagonyás,
amúgy kedvenc bőrcipőmből.
A ház ura beljebb invitált,
közben kavarintott egyet a sütött krumplikon. A szája be nem állt. Elmesélte,
hogy éppen a medencét akarta leereszteni idénre végleg és kipucolni, majd
eltenni, mikor rászakadt az ég és így meg úgy meg amúgy ázott el. A kertünkben.
Citerázásom láttán bezavart a
fürdőszobába, hogy vegyek forró fürdőt, mert meg fogok fázni. Közben letolt,
hogy miért nem szóltam, hogy később jövök, hogy miért nem hívtam, hogy már úton
vagyok és egyáltalán…
Ujjá születtem a zuhany alatt.
Aztán nekiálltam gályázni a
konyhában. Nekiestem a darált húsnak.
Drágaságom a hátamnak intézte
szavait: „Ma levágták a hajamat, észre sem vetted.”- szólt némileg önérzetében
csorbulva. „Borcsa műtött lábát nézted, mikor hazajöttél, milyen szépen
gyógyul? Neeem?! Te nem is szereted azt a kutyát. És engem se szeretsz. Már a
hajamat sem vetted észre.”.
Nem fordultam meg. Ellenben erősen gondolkodtam rajta, hogy eszelősen felvihogok, majd kiállok a viharba. Csak úgy. De időközben elállt az a nyavalyás eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése