Bogim suliba készül. Nagy
dolgok ezek. Főleg, mert eddig csak a móka és kacagás volt a berendezési
tárgyak kelléktára. Szerencsére megfűztem életem miértjét, hogy vegyünk egy
oltári praktikus bútordarabot, amit - bízzunk benne, hogy - még elég sokáig
használni tud a lányunk.
Összeszerelés közben apa
kicsit továbbment, picit vérhálós szemekkel megesküdött rá, ez a bútor innen ki
nem megy soha, ez a szoba örökké gyerekszoba marad…
Jajj, de ne szaladgáljunk
ennyire előre. Kezdjük a kezdeteknél.
Bútort megvettük. Mázlista
módon még olcsóbban, mint azt kinéztük, ám így is egy kisebb vagyonért. Madarat
lehetett volna fogatni velem.
Aztán még jó pár hétig
kerülgettük a hálószobánk falához támasztva a dobozokat, mert az összeszerelés
csak nem akarta elkezdeni magát.
Eljött végre a várva-várt
hétvége, mikor egyedül Bogi volt láb alatt itthon, a másik két kicsi a mamánál
vendégeskedett. Utólag nem is bánom: néhány vaskosabb káromkodást, amit
tanulhattak volna, még nem baj, ha nem építenek bele a hétköznapi beszédjükbe.
Maga a kicsomagolás szinte
fél napot vett igénybe, mire az összes kartondoboztól, nájlontól és hungaroceltől
megszabadultunk, attól tartottam, a szakállam már-már a térgyem kalácsát
verdesi. Aztán körülnéztem a szobában és ez a szakáll hipp-hopp meg is őszült
azon nyomban. Mindenfelé különböző nagyságú bútor elemek hevertek, mindegyik
(höh! vagy majdnem) szépen megszámozva. Aztán volt még rengeteg csavar,
fapöcök, szeg és kütyü.
Előkerült a használati
utasítás is, ami minimum egy telefonkönyvre emlékeztetett, a-tól zs-ig. Édes jó
drágaszágom nekifogott az olvasáshoz. Aztán percekig csak hümmögött és forgatta
az itinert, mint valami rosszul megrajzolt térképet, rosszabb esetben kötési
útmutatót. A hümmögés nem akart alábbhagyni. Már-már ráberregtem, hogy lejárt
az idő és usgyi tessék nekifogni a csavarozgatáshoz, mert a hümmögés nem
tapasztja össze a bútorlapokat, ám csodák csodájára páratlan párom talpra
szökkent és valami igen ritka csatakiáltással csavarhúzóra kapott.
Első feladatként a leírás a
lépcsőfeljáró eszkábálását tűzte ki célul. Haladt a dolog gyönyörűen, néha
rápillantottam a gyarapodó, formát öltögető dologra, aztán mentem a dolgomra:
főzni, mosni, takarítani, ruhát válogatni (hogy tudják kinőni a gyerekek
tavasztól őszig az összes pulcsit és hosszú nadrágot???????).
Aztán egyszer csak SOS jelek
érkeztek a leendő tanulószoba felől. A lépcsősor felcsavarozása érdekében
kéretett drága férjem, mondván, törpét nem talált a dobozokban, aki felerősítené
belülről a lépcsőket. Hátha majd én beférek a kb. 40 centis helyre, mert az ő
120 kilócskája erre felettébb alkalmatlannak látszik. A szemöldököm majdnem a
hátam közepéig szaladt, de rám aztán senki se mondja, hogy nem próbáltam meg…
Miközben beültem a pont akkora résbe, mint a hátsó felem, már nagyon röhögtem.
Olyannyira, hogy akkor sem ment volna egyszerűen a szerelés, ha történetesen
nem homályosítják el a vihogás könnyei a látásomat. Drágám fejem fölé emelte a
csavarozni kívánt elemet, majd a csavarhúzót is a kezembe nyomta. Bugyborékolva
röhögtem a saját kínomon: egy olyan szűk helyen, ahol éppen csak létezni is
nehézkezs, nyúlj fel a fejed fölé, tartsd úgy a lépcső elemet, hogy az PONT
lyukra kerüljön (a lyukat csakis Te látod belülről, aki kívül segédkezik, még
véletlenül sem!), egyik kezeddel tedd a csavart a likba, a másikkal hiper gyorsan
csavarozd be, nyilván, míg a harmadik kezeddel megtartod azt. Aztán vedd fel a
leeső csavart negyvenkettedszer is. A csavarhúzó fejét is tedd vissza a
helyére. Bíztasd apát, hogy már nem kell ám évezredekig állnia és verejtékben
úszva tartania a lépcsőt, mert már mindjárt kész, holott még sehol sem tartasz,
viszont már annyira nevetsz, hogy TE már azt is tudod, sok esély nincs rá, hogy
azt a rohadt csavart még ebben az évezredben betekerd. Aztán, mikor csodák
csodájára az egyikkel megvagy, szembesülj vele, hogy még hátravan három. Ja, és
ha az is megvan, akkor még négy…
Mikor átfordultam a jobb
oldali csavarhoz és átvettem a bal kezembe a csavarhúzót, patakzó könnyekkel a
képemen, lihegve tudakoltam drágaságomat, hogy árulja már el, ugyan melyik
irányba kell Becsavarni a csavart. Válaszát hallva jöttem rá, hogy egy ideje a
rossz irányba próbálkozom. Nem részletezem, egy olyan ember számára, aki, ha
kettőt kanyarodik, már nem tudja, merről jött, higgyétek el, örök rejtély marad
a kitekerés és betekerés nagyra becsült szabálya…
Rettentően leizzadtam, főleg
a szűk hely, a nagyon röhögés és természetesen a nagyon igyekvés következtében.
Volt még pár érdekesség:
mikor kiderült, hogy minden stimmel, csak néhány előfúrást felejtett ki a
gyártó…
Vagy mikor az ágyrészre került
a sor és apa egy L alakú vasat ellentétes irányban akart felcsavarozni (meg is
csinálta! igaz, közben néhány zsolozsma is elhangzott – részemről, meg néhány
cikornyásan trágár megjegyzés a rohadt bútort illetően – részéről…). Mivel csak
nem és nem akart összejönni, mérgében telefont ragadott és a bátyját hívta
segítségül. Mivel ő nem tudott azonnal jönni (dolgozott…), őt is melegebb
éghajlatra invitálta. Majd győzött a nyers erő és a fúró, amivel vájatokat
készített, hogy a csavarok elférjenek ott, ahol el KELL férniük. Hiába kértem,
adjon pár percet, míg én is meglesem azt a leírást, habzó szájjal hessegetett
odébb, hogy TEEZTÚGYSEMÉRTHETED!
Húztam a számat, de próbáltam
segíteni. Négy kéz baromi kevés tud lenni, hogy megtartson, ellen tartson,
lyukra tartson, csavarozzon és olasz módra gesztikuláljon közben. Az ágy
felkerült a helyére, én meg néztem, néztem… Nem túl szép. Itten nem takar rá.
És mi lenne, ha azt a bigyót lefelé csavaroznánk?
Drágám megvilágosodva csapott
izzadt homlokára: Tényleg!
Leszedtük, átcsavartuk,
feltornáztuk. Pöpec lett.
Atombiztos, hisz még
faragasztót is használtunk a tutibiztos csavarozás mellé. Erre gondolt kicsi
férjem, mikor megemlítette, hogy ez a bútor innen lábon ki nem megy többet. Max.
forgács formájában, vagy itt marad örökre, az idők végezetéig gyerekszobának.
Már ezt sem bánom. Szenzációs lett ugyanis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése